Dr. Bolla Dezső – Csepel Díszpolgára –, helytörténész, a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület elnöke „Csepel 1956” címmel 2003-ban jelentette meg (a szerző saját kiadása) hiánypótló művét. A 28 oldalas, képekkel és dokumentumokkal kiegészített dolgozat második, immár díszesebb, színes borítós kiadását 2005-ben vehették kézhez az olvasók 85 oldalon (Kiadta Budapest-Csepel Önkormányzatának 56-os  Emlékbizottsága), ennek címe: „Csepel 1956, Tények és dokumentumok” volt.

„A hősök, az áldozatok és a szenvedők emlékére.” Dr. Bolla Dezső ezzel az ajánló mondattal vezette be tanulságos művét (a Csepel Újság 2006-ban folytatásokban közölte – a szerkesztő megjegyzése), melyet érdemes elolvasni újra és újra az idősebbeknek és a fiatalabbaknak is. Megtudhatjuk, felidézhetjük, mire is emlékezünk, mi csepeliek, október 23-án…

Az előző két részben az előzményektől november 11-ig jutottunk el az események tárgyalásában. Ezúttal az 1956. november 11-től  1957. január 11-ig terjedő időszakról lesz szó.

POLITIKAI KÜZDELMEK

A forradalom második szakasza (1956. november 11.–1957. január 11.)

A kibontakozást Csepelen a bénult közállapotok, az emberéletben és anyagiakban elszenvedett súlyos veszteségek, károk gátolták. A kerületben 1956. október 24. és 1957. január 11. között kilencvennégyen vesztették életüket. Közülük tizenketten még 15 évesek sem voltak.

Megsemmisült, vagy erősen megrongálódott kétszázhetven lakóház, ezen belül ötszáznegyven

lakás. Megsemmisült a Gyógypedagógiai Iskola, erősen megsérült, tanításra alkalmatlanná vált a Rákóczi úti iskola épülete, megrongálódott a Ligeti Károly utcai általános iskola, a Jedlik Ányos Gimnázium és sok óvoda. Több üzlet, közöttük a Tanácsház téri közért és a patika is megrongálódott. Belövést szenvedett a kórház, a szovjet tüzérség az üzemeket sem kímélte. Megbénult a közlekedés.

A felkelés, illetve a leverését követő sztrájkok a fellépő energia- és nyersanyaghiánnyal párosulva súlyos termeléskiesést eredményeztek, ez további sok százmilliós veszteséget okozott, messze meghaladva a harcok rombolása következtében elszenvedett károk mértékét.

Csepel lakosságának döntő része – mint az elmúlt hetekben – otthonába húzódva várta a dolgok jobbra fordulását. A kommunisták örömmel fogadták a bekövetkezett változásokat. Életük megmentőjeként üdvözölték a szovjet megszállókat. Elfogadták a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány az elmúlt eseményeket ellenforradalomnak minősítő ítéletét. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Központi Bizottságának felhívására megkezdték a párt szervezését. Elsősorban a lakóterületi pártsejtek létrehozására törekedtek. A gyárakban a pártszervezetek kialakítását a munkástanácsok gátolták.

A kormány november 7-i és 9-i határozatával és rendeletével visszahelyezte jogaiba a forradalom napjaiban felszámolt államhatalmi szerveket, azokat a közigazgatás megszervezésére, az élet megindítására szólította fel. A tanácsokat újraélesztették, a Nemzeti Bizottságoknak egyelőre meghagyták tanácskozási, javaslattevő jogát. A munkástanácsokról kiadott rendelet kimondta:

„A munkástanácsok útján valósul meg a munkás önkormányzat. A munkástanácsok hatásköre kiterjed az üzemi élet minden területére.”

Elrendelték a munka felvétele utáni újraválasztásukat. Csepelen november 12-én újjáalakult a kerületi tanács. A végrehajtó bizottság elnöke Végh Károly lett. A szakapparátus megkezdte a közigazgatás, a rendfenntartás, az élelmiszerellátás szervezését. A gyárak dolgozóit felszólították a munka felvételére.

Az iskolákban november 12. után megindult – először csak csökkentett tanítási idővel és összevont foglalkozásokkal – a tanítás. A gyermekek számára először napi egy forintért egyszeri, majd november végétől napi háromszori étkezést biztosítottak. Ebben az időben a tanulók ellátását napi kétezer-hétszáz tízórai kiosztásával és ruhasegélyekkel a Svéd Vöröskereszt is segítette.

Ivanics István és Bali Vendel irányításával tevékenykedett a Nemzeti Bizottság. Bali Vendel

visszaemlékezése szerint:

 „A Nemzeti Bizottság a helyén maradt. Sok munkája volt.”

November 22-én a szovjet városparancsnok Bali Vendelt magához rendelte. A helyreállítás

kérdéseiről folytatott megbeszélésen a közlekedés beindítását kérte, illetve segítséget az iskolák, óvodák működtetéséhez, a ledöntött szovjet emlékmű helyreállításához.

A Nemzeti Bizottság korábbi politikai nézeteihez ragaszkodva, teljes erővel támogatta a romeltakarítást és helyreállítást. Az élet beindításán eredményesen munkálkodó csepeli Nemzeti Bizottság november végén a Tanácsháza elhagyására kényszerült. A Jedlik Ányos Gimnáziumban kapott helyet.

December 7-én Bali Vendelt a rendőrség letartóztatta, ám egy hét múlva egyelőre még szabadon bocsátották. A kormány december 8-i, a forradalmi bizottságok megszüntetéséről szóló határozata a nemzeti bizottságokat is felszámolta.

November 14-én az Egyesült Izzóban megalakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács (NKMT). Kiáltványukban a szocializmus mellett foglaltak állást, követelték a Nagy Imre-kormány visszatérését, a szovjet csapatok kivonását, a többpártrendszer megőrzését. A vezetőségbe a Csepel Művekből Dévényi József, a Csepel Növényolajipari Vállalat képviseletében Kalocsai György került be.

Másnap, november 15-én a Csepel Vas- és Fémművek Központi Ideiglenes Munkástanácsa a budapesti szovjet katonai parancsnokságon tájékozódott a munkástanácsokkal kapcsolatos álláspontról. Miután megtudták, hogy a szovjetek ugyan nem támogatják a munkástanácsokat,

de működésüket nem ellenzik, a sztrájk befejezése és a munka beindítása mellett döntöttek. Ezt országos felhívásban hozták nyilvánosságra.

Amikor 21-én a kormány szovjet páncélosok segítségével megakadályozta az Országos Munkástanács megalakulását, az NKMT kétnapos sztrájkra való felhívását a Csepeli Munkástanács súlyos hibának minősítette, és nem csatlakozott a munkabeszüntetéshez. A csepeli munkástanács ülésére meghívták a szovjet parancsnokság képviselőjét. Az ülésen kérték a nagyszámú szovjet harckocsi Csepelről való kivonását. Abramov parancsnok a kérésnek helyt adott, néhány napon belül az összes tankot kivonták a kerületből.

A Szabadkikötő munkástanácsa november 24-én leváltotta a korábbi igazgatót, helyette a jó szakembernek számító és népszerű Fekete Károlyt nevezte ki.

A Csepeli Papírgyár Munkástanácsa – együttműködve a gyár vezetőségével – nem tett eleget a sztrájkfelhívásoknak. Történt kísérlet a szociáldemokrata párt megalakítására, de az MSZMP gyorsan megalakult, így a gyári kommunisták visszaszerezték korábbi vezető szerepüket.

November 29-én megtörtént a Csepel Művek Központi Munkástanácsának titkos választása, az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete alapján. A munkástanács elnökévé Nagy Elek esztergályost, elnökhelyettessé Bácsi Józsefet és Kléger Istvánt választották, illetve Beck Antal munkás is a tanács tagja lett.

A munkástanács elnökévé választása utáni politikai felfogását Nagy Elek így körvonalazta:

„A harc, melyet október 23-án kezdtünk, nem ért véget. Most más formában folytatódik tovább. Általában mindenhol az a jelszó, hogy harcolni kell a forradalmi vívmányok megvédéséért.”

A tanács a termelési feltételek biztosításán munkálkodott, segítette a gyár gazdasági vezetőit a szén-, kőolaj- és a nyersanyagellátás előteremtésében, gondoskodott a segélyek elosztásáról, a dolgozók részére akciót szervezett, melynek keretében a gyár termékeiből önköltségi áron, részletre vásárolhattak.

Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága december 2-5. között megtartott ülésén az októberi eseményeket – a sztálinista rendszer embertelenségét, tarthatatlanságát elleplezve, a valós okokat meghamisítva, a korábbi állásfoglalását megváltozatva – ellenforradalomnak minősítette.

Kiváltó okait négy pontba foglalta:

1. A Rákosi-Gerő-klikk hibái és bűnei

2. A Nagy Imre és Losonczy-féle pártellenzéki csoport tevékenysége

3. A Horthy-fasiszta, tőkés-földesúri erők ellenforradalmi aknamunkája

4. A nemzetközi imperializmus

Miután a párt és a kormány sikereket ért el a közigazgatás és fegyveres erők újjászervezésében, egyre határozottabban és szigorúbban lépett fel a politikájával szembeforduló erőkkel. Elrendelte a rögtönítélő bíráskodást (statáriumot), a gyülekezési tilalmat, a közbiztonsági őrizetet (a bírósági ítélet nélküli fogvatartást). Megkezdődtek a tömeges letartóztatások és – titokban – a kivégzések.

A széleskörű szervezőmunka következtében az MSZMP taglétszáma december elején országosan megközelítette a 40 ezer főt, ez december közepére megduplázódott. Csepelen elsősorban a lakóterületen, de a gyárakban is eredményesen folyt az MSZMP szervezése.

Az MSZMP Budapesti Pártbizottsága által december 6-án rendőri, karhatalmi biztosítással megtartott tüntetésen száznyolcvan-kétszáz csepeli kommunista vett részt. A kisebb összetűzésekkel lebonyolódott felvonulás már jelezte az MSZMP előretörését, hatalmi, politikai súlyának növekedését.

A párt csepeli vezetői, élükön Kiss Dezsővel, próbáltak együttműködést kialakítani a CSM munkástanácsának vezetőivel. A munkástanács vezetői továbbra is következetesen ragaszkodtak az októberi eszmékhez, a közeledést elfogadhatatlannak tartották és visszautasították. A munkástanács az alkalmatlan vezetők leváltását szorgalmazta. Amikor nagy erővel megkezdődött a gyárban az MSZMP szervezése, és a munkástanács szavazásra bocsátotta, legyenek-e a gyárban pártszervezetek, a dolgozók többsége ellenezte az üzemi pártszervezetek létrehozását.

A korábbi vezérigazgató, Zsofinyec Mihály lemondott, a munkástanács a vezérigazgató-helyettesek felmentését, és Illés Béla vezérigazgatói kinevezését javasolta. December 6-án Csergő János kohó- és gépipari miniszter nem támogatta a javaslatot, másnap, december 7-én a gyárban akarta tisztázni a személyi ügyeket.

A miniszter látogatása a munkások tudomására jutott. Több ezres tüntető tömeg követelte a minisztertől a személyi változásokat, ezeket ő ott el is fogadta. Amikor a Nagybudapesti Központi Munkástanács hírt kapott arról, hogy a karhatalom a tüntető salgótarjáni bányászok közé lőtt, az áldozatok és sérültek száma pedig meghaladta a százat, december 11-12-ére kétnapos tiltakozó sztrájkot hirdetett.

A csepeli munkástanács ekkor rádión keresztül az MSZMP-vel közösen kiadott röplappal a sztrájk ellen foglalt állást. Ennek ellenére a Csepel Művek két napra leállt. December 11-én a Nagybudapesti Munkástanácsot feloszlatták, vezetőit letartóztatták.

A CSM munkássága december 13-án kétórás ülősztrájkkal követelte a munkásvezetők szabadon bocsátását. December 14- én a kormány hatálytalanította Illés Béla vezérigazgatói kinevezését, a két felmentett vezérigazgató-helyettest, Hegyi Ferencet és Komjáthy Lászlót pedig visszahelyezte munkakörébe.

Papp Károly korábbi csőgyári munkást a Csepel Vas- és Fémművek kormánybiztosának nevezte ki. Papp a munkástanács működését december 17-ig önkényesen felfüggesztette.

A Nagybudapesti Munkástanács feloszlatása után a politikai küzdelemben tekintélyt szerzett CSM munkástanácsának súlya megnövekedett. Vezető szerepre tett szert az ország gyárainak

nagy részét akkor még irányító munkástanácsok körében. Naponta számos pesti és vidéki munkástanács jelentkezett Csepelen tapasztalatszerzés céljából. Először gazdasági kérdésekkel foglalkoztak, de a kormánnyal szembehelyezkedve politikai szerepre is vállalkoztak.

A hazai közvélemény mellett külföldön is nagy érdeklődés kísérte a csepeli munkástanács tevékenységét. A munkástanács a kormánnyal való tárgyalás mellett döntött. Tiltakozott a letartóztatások ellen, követelte a fogvatartott munkásvezetők szabadon bocsátását.

Kádár János és Marosán György államminiszter 1956. december 27-én fogadta a CSM munkástanács küldöttségét. A csepelieket a találkozóra komlói, győri, dorogi és budapesti munkások is elkísérték. Kádár János ismertette álláspontját, miszerint a munkásosztály legjobbjait az MSZMP foglalja magába. Ezért a politikai kérdések eldöntésére nem a munkástanácsok, hanem a párt hivatott. A munkástanács csak gazdasági kérdések megoldására jogosult. A Nagy Elek vezette küldöttség tagjai nem fogadták el a tájékoztatót. Kérték a CSM vezetőinek leváltását, a letartóztatott Budapesti Munkástanács vezetőinek szabadon bocsátását, és újság kiadásának engedélyezését. Kifejtették, hogy a munkástanács az

üzemek vezetése mellett a politikai életben is jogokat követel, az októberi eseményeket továbbra is forradalomnak tekinti. A találkozó eredménytelenül zárult. A kormánytagok a küldöttség kéréseit és álláspontját elutasították.

A CSM központi munkástanácsát több gyáregységből érték súlyos bírálatok. Többen nem fogadták el a munkafegyelem megteremtésére tett intézkedéseket, a sztrájkok elleni fellépésüket. A munkástanács javaslata ellenére sztrájkba léptek.

A Kádár-kormány és az MSZMP ereje, politikai súlya folyamatosan nőtt, a munkástanács vezetői belátták, hogy követeléseik kiharcolására nincs remény. Január 8-án lemondott tisztségéről először az elnökség, majd a Központi Munkástanács egésze és a gyárak munkástanácsai közül hét.

A Varrógépgyár és a Motorkerékpárgyár munkástanácsának kivételével a többi tíz felfüggesztette működését. A dolgozókat és a kormányt lemondó-nyilatkozattal tájékoztatták.

Íme a nyilatkozat:

„A magyar nép forradalmának tisztelt október 23-i események hoztak létre bennünket abból a

célból, hogy független, szabad, demokratikus Magyarországot építsünk, és teremtsük meg a félelem nélküli életet. Az időközben bekövetkezett események tényként bizonyítják, hogy a kötelezettségeinket a jelenleg fennálló körülmények között nem tudjuk teljesíteni. Számunkra nem vár végrehajtásnál egyéb szerep, meggyőződésünk ellenére rendeleteket végrehajtani nem tudunk, nem nézhetjük tétlenül, hogy munkástanács tagokat minden különösebb indok nélkül letartóztatnak, zaklatnak és az egész munkástanácsot lényegében ellenforradalmároknak bélyegezzék.

Végső soron arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy egyéni sorsokkal nem törődve, a dolgozók véleményének engedve, egyöntetűen visszaadjuk munkástanácsi megbízatásunkat. E fenti elhatározásunk nem jelenti azt, hogy a felelősség alól kívánunk kibújni, azonban úgy véljük, hogy a jelenlegi helyzetben a dolgozók kívánságait megvalósítani nem tudva, létezésünkkel nem hitegetjük dolgozóinkat, és ezért megbízatásunkat visszahelyezzük a dolgozóink kezébe.”

Miután a munkások tudomást szereztek a lemondásról, sztrájkba léptek. Nagy Elek és az elnökség tagjai személyesen felkeresték a gyáregységeket, és a munka felvételét kezdeményezték. Az MSZMP országos és gyári irányítói megdöbbenéssel és haraggal fogadták a munkástanács lemondását. Ellenszegülésnek, izgatásnak minősítették. Az MSZMP akkor még a munkástanácsok megtartására, azokban a vezető szerep megszerzésére törekedett.

Az MSZMP gyári pártszervezete fokozott meggyőzőmunkát végzett a lemondások visszavonására és a munka felvétele érdekében. Röplapjukban a következőket írták:

„A munkástanácsok feloszlatása merénylet a dolgozók érdekei ellen. Ezzel is tovább akarják dolgozóink között a normális, békés élet megindulását gátolni. Munkások! Dolgozók! Ne tűrjétek a munkásönkormányzat csorbítását. Ne engedjétek a gyári munkástanácsok feloszlatását.”

A CSM-ben a két egymással szemben álló politikai erő, a lemondott munkástanácsi vezetők és az MSZMP irányítói a termelés folytatása mellett foglaltak állást. A Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsának utolsó, 1957. január 10-i ülésén Nagy Elek a következőket mondta:

„Mi, a munkástanácsok vezetői két malomban őrlődünk. Egyrészt a munkások, másrészt a kormány között. Amit a munkások és én magam szeretnék, azt nem tehetem. Amit a kormány kíván, nem akarom megtenni, mert munkásárulóvá válok. Így a munkástanács megszűnik. Ami ezután történni fog, azért nem a munkástanács a felelős, hanem a kormány.”

De a gyár munkásságát az előbbi már nem, az utóbbi még nem tudta befolyásolni. Január 11-én a CSM kommunistáinak képviseletében küldöttség kereste fel a Magyar Írók Szövetségét. A küldöttek a csepeli munkások nevében elítélték az írók Kádár-kormány elleni fellépéseit, az

írókat a „munkás-paraszt hatalom” támogatására szólították fel. A követelést utolsó figyelmeztetésnek szánták, egy hét múlva felfüggesztették a szövetség működését. Miközben a küldöttek az írók meggyőzésén fáradoztak, a gyárban a sztrájk tüntetésbe csapott át.

Délelőtt 10 órára a CSM nagyirodája előtt több ezer munkás követelte a vezérigazgató-helyettesek és a kormánybiztos távozását. A kirendelt karhatalmi erők az épületbe betörő munkásokat riasztólövésekkel próbálták meghátrálásra kényszeríteni. A lepattanó lövedékek több dolgozót megsebesítettek. G. Nagy Imre életét vesztette.

A tüntetők elvették és összetörték a karhatalmisták fegyvereit. Ezt követően a karhatalom erősítést kapott, a pufajkások gumibotos csatárláncai a munkásokra rontottak, és szétverték a tüntetést. Így fojtotta el durva erőszak a magyarországi forradalom utolsó tömegmegmozdulását.

A gyárban még másnap is állt a munka, a termelés akadozott. A nyílt ellenállást hallgatás, tűrés, belenyugvás, végül együttműködés váltotta fel. (Folytatása következik.)

Forrás: Bolla Dezső: Csepel 1956, tények és dokumentumok (2005)