Benedek Ferenc 87., míg az általa újjáélesztett csepeli öttusaszakosztály 60. születésnapját ünnepelték meg február 11-én – adta hírül a nemzetisport.hu.

Születésnapja alkalmából idézzük fel azt a könyvrészletet, amely a Bárány Tibor és Bolla Dezső által szerkesztett „Csepeliek '56-ról”című kötetben jelent meg 2006-ban. (Az interjút készítette Bárány Tibor.)

„1936-ban, tíz évesen, az elemi iskola után Sopronba, a katonai utánpótlást szolgáló II. Rákóczi Ferenc Reáliskolai Nevelőintézetbe kerültem. (Hasonló, kőszegi intézményről ír „Iskola a határon” című regényében Ottlik Géza.) Két évig tanultam ott, majd – átszervezés következményeként – a harmadik-negyedik évfolyamot Kőszegen végeztem – ott ahol Ottlik regényhőse is élt. A főreáliskola első évére visszakerültem Sopronba.  Ekkor született az a központi döntés, hogy a katonai iskolások (kadétok) részére a továbbképzést fegyvernemenként szervezik meg. Ekkor már hadapródiskolának nevezték az intézményt.

Választhattunk a fegyvernemek között. A családi hagyományok miatt (nagyapám és édesapám is huszár volt és testvérem is ehhez a fegyvernemhez tartozott) igyekeztem az ide kapcsolódó alapképzettségeket megszerezni: lovagolni, vívni, lőni. Sajnos, ahol ezek elsajátíthatók voltak, az a „gyorsfegyvernemi” hadapródiskola volt: ahol kerékpáros, lovas és páncélos képzés folyt. Ezért az ötödik gimnáziumi év után Marosvásárhelyen folytattam tanulmányaimat, a páncélos szakmában, öcsém, Gábor testvérem pedig a huszárként.

Marosvásárhelyen egymás után kétszer is felgyújtotta valaki az iskola tetőterét. Pont a hálótermünk felett égett a tetőszerkezet: a tüzet – két társammal együtt – én fedeztem fel, s jelentettem az iskolaügyeletesnek. A tűz keletkezésének körülményeit katonai nyomozó altisztek, azaz tábori csendőrök vizsgálták. Még éjszaka kihallgattak bennünket, egymástól elkülönítve. Úgy gondolták, mi vagyunk a piromániások… Hadapródiskolai osztálytisztemet a parancsnok odarendelte, hogy jelen legyen a kihallgatáson. A tábori csendőrök meggyőzték őt, hogy egy kis ideig menjen ki a szobából, így csak ők maradtak velem a teremben. Akkor elkezdtek ütni, tettlegességgel akarták kikényszeríteni a beismerő vallomást. Tűrtem az ütlegelést, de nem mondtam azt, amit szerettek volna hallani. Később ezt elmondtam a lelkészemnek, ő továbbította az információt az iskolaparancsnoknak. Ő azonnal kirúgta a tábori csendőröket, s új nyomozó altiszti gárdát hozatott. (Fia is oda járt és jó barátom volt, s ő sem feltételezte rólam, hogy gyújtogató lennék.) Hogy az esetből ne legyen hátrányom, áthelyeztetett egy másik iskolába: vissza Sopronba. Így lettem páncélosból gyalogos. Majd egy újabb átszervezés eredményeként Pécsre kerültem, s ott fejeztem be az 1943-44-es tanévben a hadapródiskolát érettségivel és zászlóssá avatással.

A katonai iskolások részére rendezett első országos ifjúsági öttusa versenyt véletlenül megnyertem 1943-ban. Harmincheten indultunk s én nyertem: lövészetben nagyon jó voltam, a másik négy számot átlagos szinten teljesítettem. A mezőnyben indult az ugyancsak pécsi Szondy István, aki második lett, s így a csapatversenyt is megnyertük. Harmadik helyen Gábor testvérem végzett, a marosvásárhelyi csapattal, s tizedik lett az egyéni versenyben. (Azóta kiderült, hogy a tüdőkapacitásom egy gyermekkori betegségem miatt csökkent, s ez eldöntötte: az alapsportágakban, azaz az úszásban és a futásban nem tudtam tovább fejlődni. Hogy testvéremmel mégis versenyben maradjak, átnyergeltem az edzőségre.)

1944-ben – ekkor már betörtek az oroszok hazánkba – Pécsről az iskolát Nyugatra menekítették: engem Sopronban avattak fel, zászlósi rendfokozatban. A magyar alakulatomat már külföldön kaptam meg, egy szintén kimenekített gyalogsági egységhez kerültem. Hamarosan hadifogságba kerültem, s mivel Németországnak azt a részét az amerikaiak szállták meg, az amerikai zónába kerültem. Az oroszoknál rosszabbul jártam volna, azért is, mert édesapám után a vitézi előnevet örököltem, azaz akkoriban Vitéz Benedek Ferenc volt a nevem. (Édesapám az első világháború hadirokkantja volt: dum-dum lövést kapott a Kárpátokban, a galíciai betörésnél. Fogságba esett, német hadifogoly orvos operálta, de lábát már nem tudták megmenteni, amputálni kellett. Később a Vöröskereszt révén, Svédországon és Finnországon át került haza.)

Meiningenben estem hadifogságba, majd elvittek Franciaországba, Marseille-be, s ha nem ér véget a háború, hajóra tettek volna. A háborúnak azonban vége lett, s lassan hazakerültem.

Amikor hazaértem, „nyugatos” lettem. Az igazolóbizottság nem marasztalt el, így elkezdhettem a civil életet. Horthystaként azonban csak fizikai munkára számíthattam. Apám rokkantsága miatt, katonai vonalon a Rózsadombon kapott lakást, s pont felettünk lakott a Weiss Manfréd Művek főkönyvelője. Ő bevitt a gyárba és a Nagyirodán helyezett el – engem, a volt horthystát!  Ez óriási dolog volt…

Alkalmazkodtam a megváltozott világhoz, tudtam, hogy a katonai hivatásomnak vége, új életet kell kezdeni. Belekapaszkodtam a sportba, mert nem volt más szakmám. Húsz éves voltam ekkor, és sportmúltamnak is köszönhetően bekapcsolódtam az üzemi sportéletbe. Igaz, Gábor testvéremhez képest sporteredményeim nem voltak túl jelentősek. A WM-ben az üzemi bajnokságban, a Nagyiroda csapatában, „Központi Igazgatás” volt a nevünk, fociztam. Óriási meccseket vívtunk, hatalmas nézőközönség előtt: népszerű volta a foci a gyárban is. Az összes melós csapat a „tintanyalókra” fente a fogát, így kemény küzdelmek voltak. A meccseket a korábbi levente-pályán (akkoriban már MHK-pályának hívták) játszottuk. Három futballpálya volt ott, és mögötte volt a hajdan leventéknek létesített, akkor már MHSZ-hez tartozó lőtér!

Ezen a lőtéren kezdtem később az öttusázókkal a felkészülést. A Csepel NB I-es tartalék focicsapatában rendszeresen játszottam a bajnokságban is: a labdaérzékem jó volt, a fizikumom is rendben volt, a védősorban, hátvédként játszottam. Ment a foci. Sőt, fizettek is érte! Jól jött a csekély tisztviselői fizetés mellé a győzelmi prémiumból származó kiegészítés. Fritz (Fenyvesi) Tonya volt az edzőm.

Nagyirodai munkám mellett szerveztem az erős politikai töltésű, a pártvonal által támogatott Munkára Harcra Kész (MHK) mozgalmat. Munkaközi tízperces tornát, gimnasztikát szerveztünk ebédidőben. Szép lassan a számlaellenőrzési osztály adminisztrátorából sportoktató lettem, s a gyár sportosztályára kerültem. Lázár Lajos volt már akkor az osztályvezető. Tudták a múltamat, de elismerték munkámat, támogattak.

Az ötvenes évek elején bejártam a gyár minden zugát, hiszen az összes sportfelelőssel tartanom kellett a kapcsolatot. Az üzemi sport szintjén ismertem meg a csepeli munkásokat. A Rákosi-korszakban az emberek próbáltak alkalmazkodni a romló körülményekhez, s beletörődtek sorsukba. Semmi esélye nem látszott a változásnak, visszafordulásnak.

Én továbbra is a II. kerületben laktam, a Rózsadombon, a szülői házban. Tömegközlekedéssel (akkor csak villamos volt) jártam be minden nap a gyárba, Csepelre. Hosszú út volt, de legalább volt munkám.

1953-ban már az öttusa-szövetséggel is volt kapcsolatom, mert a háború előtti öttusázók a háború után is folytatták a sportot, s elindítottuk a magyar specialitásnak számító háromtusát (úszás, futás, lövészet), amely alapja lett az öttusa sportnak.  (Az öttusa magyar találmány volt, külföldön nem ismerték, később tőlünk vették át a riválisok: a szovjeteknek megtetszett – jól jött a katonai képzéshez, bár költséges sport –, így a magyaroknál is tovább élhetett.) A háromtusa hazai elterjesztésének egyik főszereplője voltam 1953-ban. A Testnevelési Főiskola szakedzői szakát elvégeztem, mert anélkül nem dolgozhattam.

Megfelelő szervezési készségem volt: kijártam a csepeli iskolákba, testnevelési órákat látogattam (a testnevelők szívesen segítettek, mert tudták, ez sokoldalú sportág) és kerestem az ügyes, jó adottságú srácokat. Azokban az időkben kevesen voltak, akik felvállalták, hogy felkutatják, megtervezik az utánpótlást. Én elsősorban saját nevelésű srácokkal dolgoztam, azaz a csepeli, illetve Csepel környéki fiatalokat próbáltam beszervezni. Németh Ferenc volt az első tanítványom, aki olimpiai bajnokságot nyert később.

Jó fizikai állapot kellett a négyezer méteres futáshoz, jó vízfekvés az úszáshoz és jó idegek a lövészethez. Uszoda nem volt Csepelen, csak a papírgyári kis nyitott medence állt rendelkezésünkre. Az MHK pálya mögötti lőtér pisztolypályáját én hoztam rendbe, mert addig nem is használták. A lovaglásról és vívásról – a költségek miatt – eleinte Csepelen hallani sem akartak, de a háromtusa mehetett. Amikor azonban a háromtusában országos szintű eredményeket értünk el, már kissé gyengült az ellenállás. (A háromtusa révén került fel Csepelre a Balczó is Nyíregyházáról. Egy ideig velünk lakott a Rózsadombon, a fiammal egy szobában aludt. Később a Maracskó is lakott velünk.) Három tanítványom: Maracskó Tibor, Pajor Gábor és Kurucz Csaba ma is együtt dolgoznak.

A Csepelnek volt vívószakosztálya, egy belvárosi vívóteremmel – még a Berczeliék és a Gerevichék –, s ahhoz kapcsolódva lassan elindult a vívás, majd a lovaglás is a Keleti pályaudvar melletti Tattersaal-ban. 1956-ra már országos híre lett az öttusa szakosztályunknak.

1956-ban kereken harminc éves voltam. Csak a sportra, az öttusára koncentráltam, a politikával nem foglalkoztam. A Csepellel megnyertük az országos öttusa bajnokságot, a Balczó, Benedek, Németh, Fáklya összetételű csapattal. Ekkor már az öttusa válogatott szövetségi kapitánya voltam, Gábor öcsém pedig a válogatott tagja (Benedek, Bódi, Ferdinándy, Kovácsi volt a válogatott összeállítása).

A forradalom idején is a sporttal foglalkoztam. Arra emlékszem, hogy október 24-én tankok álltak a gyár bejáratánál.

Jött a Melbourne-i Olimpia (november 22. és december 8. között), de Ausztrália nagyon messze van, az utazás sokba került, így a négy versenyzővel csak egy ember utazhatott. Az utolsó pillanatban jelöltek ki engem. Hirtelen kellett útlevelet is csináltatnom. Zűr volt az utazással is (akkorra már az oroszok megszállták az országot és levertek minden ellenállást), bizonytalan volt, merre indulunk: végül Pozsonyba mentünk és onnan vittek vonattal Prágába bennünket. A vonaton ismerkedtem össze Hegyi Gyula bácsival, az OTSH elnökével (akivel addig nem is találkoztam). Ő a szomszéd fülkében lakott. Végül Prágában szálltunk repülőgépre. Egy kiszuperált francia utasszállítót kaptunk, amelynek utolsó útja volt ez.

Igen hosszú és fáradságos utazás, sok idegeskedés után, elcsigázottan és félelmekkel tele a hazai dolgok miatt érkeztünk meg Ausztráliába. Odakint úgy fogadtak bennünket, mint egy forradalmi nemzet küldötteit. A kinti magyarok őrült lelkesedése, a zászlók tömkelege felejthetetlen élmény volt. Szinte szétszedték a magyar olimpiai csapatot, mindenki vendégül akart látni minket.

Sima, nemzeti színű zászlót vittünk magunkkal, amelyen nem volt címer. Az olimpiai formaruhánkon viszont a Kossuth-címert viseltük, melyet titokban készítettünk el és csak odakint tűztünk fel. Még az utazás közben eldöntöttük – s ebben öcsém meghatározó szerepet játszott –, valamiképpen kinyilvánítjuk az oroszokkal szembeni ellenérzéseinket. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy nem fogunk kezet a szovjet csapattal. Így is történt. Pedig a magyar öttusázók közül többnek is személyes jó barátaik voltak a szovjetek között. (Ennek persze később következményei lettek.) Csapatban negyedikek lettünk, egyéniben nem kerültünk dobogóra. Ott egy svéd és két finn versenyző állhatott. Öcsém ötödik lett. Sajnos nem értünk el kimagasló eredményt.

Öcsémet, Benedek Gábort az olimpia után – az ausztráliai ügy miatt – eltiltották versenyzéstől, mindenétől megfosztották, lehetetlenné tették életét. Beteg kislányának gyógykezelésre lett volna szüksége, amelyet csak Németországban lehetett volna elvégezni, de hónapokig nem kaptak kiutazási engedélyt. (Felesége Heim Pál unokája volt.) Csak úgy kaptak útlevelet, hogy másik gyermeküket itthon kellett hagyni. Gépkocsival utaztak, s a határon a beteg gyereket is kirángatták az autóból. Olyan cirkuszt csináltak, hogy akkor öcsém a határ átlépése után megfogadta, nem jön vissza. Később az itthon maradt fiút is kiszöktették.

Amikor decemberben hazajöttem Melboune-ből, hoztam egy Milánóban vásárolt, sújtásos lódenkabátot, ami itthon szokatlan viseletnek számított. Ezt viseltem akkor is, amikor jöttem Csepelre edzésre. A gyár egyes kapujánál valami balhé volt, s egyszer csak azt vettem észre, hogy mint minden arra járót, engem is gumibottal vernek.

Engem nem engedtek ki nyugati versenyekre a tanítványaimmal. Még Münchenbe is csak turistaként utazhattam ki, s a fiúk titokban csempésztek be az olimpiai faluba Balczó futásának előestéjén. Másnap persze „lebuktam” és eltávolítottak onnan.

Tanítványaim az évtizedek alatt sikert sikerre halmoztak, a válogatottban mindig volt legalább két csepeli öttusázó. A legeredményesebb hazai öttusaedző voltam, olimpiai bajnokokat neveltem. Mégis volt egy időszak, amikor nem becsülték meg munkámat, félretoltak: ezért el kellett hagynom Csepelt és a átmenetileg – három évig – a Honvédhoz menekültem. Majd visszakerültem Csepelre és egészen 1988-ig itt végezhettem az edzői munkámat. Feleségemet, Jucit is a sport révén ismertem meg: női háromtusázó volt.

A rendszerváltás után katonatiszti rangomat visszakaptam. Tartalékos hadnagy lettem, s megkaptam az új hadsereg egyenruháját, itt őrzöm a szekrényben. Viseltem is, amikor idén (2006 –ban – a szerkesztő megjegyzése.), február ötödikén, nyolcvanadik születésnapomon köszöntöttek tanítványaim, barátaim. Nagyon megható és felemelő érzés volt. A rengeteg ajándék mellé kék-piros színű tortát kaptam, „Daliás idők, daliás emberek” felirattal és sok-sok gyertyával.

A számtalan baráti köszöntő közül az egyik így hangzott:

„… Örülök, hogy velük lehetek,

hogy nehéz, de boldog évekre emlékezzek.

Tudom, neveltél sok bajnokot,

De kik kevésbé nagyok, azok is boldogok.

Mert köszönjük Neked azokat az éveket,

Melyekkel megalapoztuk az életet.

A nyolcadik iksznél mit is kívánhatunk?

Érezheted, lélekben mindig veled vagyunk!

A századikat talán körünkben ünnepelheted,

De rettegjenek az angyalok,

Ha nekik készítesz edzésterveket…!

Itt mondtam el – köszönetképpen – a következő gondolataimat:

„Túl a nyolcvanon már csak órákat alszom,

Töménytelen gondolatom a múltamba hajszol.

Rendezgetem derűs-borús emlékeimet,

Feledni szeretném sérelmeimet.

Kiengesztelni azokat, akiknek bánatot okoztam,

Mert sajnos, vannak ilyenek elég sokan.

Nem szeretném e nélkül lezárni az életem,

Melyben azért igen sok volt a szerencsés véletlen.”

Forrás: nemzetisport.hu, Csepeliek '56-ról

Fotó: Bárány Tibor