175 éve történt.  Az 1838-as év márciusában borzalmas árvíz zúdult a Duna magyarországi szakaszára. A főváros alatti Duna-völgyben egymillió kataszteri holdat öntött el az ár. A Csepel-szigeten az előző évszázadokban sokszor pusztítottak árvizek. Az 1700 és 1800 között eltelt száz év alatt tizenhárom alkalommal került víz alá a sziget kisebb-nagyobb része. E természeti csapások nyomán a hatóságok foglalkoztak az árvíz elleni védekezés lehetőségeivel: az 1830-as években megindult a meder alapos felmérése, térképezése, az úgynevezett Dunamappáció.

Az 1838-as nagy árvíz után foglalkoztak a vízrendezéssel, de csak évtizedek múlva, 1870-ben kezdődött meg a folyómeder általános rendezése.

Vásárhelyi Pál 1838 elején, alig tíz nappal az árvíz előtt ezeket írta a – Vörösmarty Mihály szerkesztette – Athenaeum folyóiratban: „a folyamnak leírt állapotjára való tekintet valóban alapos aggodalmat gerjeszt, hogy a tavaszi olvadással, ha a jégindulás nem kedvező körülmények között megy véghez, még nagyobb áradások fognak bekövetkezni; ha példának okáért a felső Duna-vidékeken meleg esőzések állnának be, minekelőtte az alsóbb részeken a Duna zaja megindulhatna.

Azért valóban javasolható, hogy Pest városa a lehető legnagyobb árok ellen töltésekkel óvakodik, mellyek talán ha a jég zaja baj nélkül távozik, éretlen nevetség tárgyai fognak lenni.”

A figyelmeztetés sajnos már későn érkezett, s március közepén valóra vált a tudós mérnök jóslata…

A korabeli feljegyzések szerint az 1838-as „nagyár-víz” előidézője a rendkívül szigorú tél volt. A katasztrófa március elején jégzajlással, olvadással és nagy esőkkel kezdődött, melyek megemelték a jégzajlás miatt leszűkült Duna szintjét. A pesti árvíz a felső szakaszról érkező jégtáblák Csepel szigetcsúcsánál való elakadása és a két Dunaágat elzáró felhalmozódása okozta. Így az olvadás által felülről érkező nagy víztömeg nem tudott tovább folyni.

Az árhullám 1838. március 10-én érte el a Csepel-szigetet, és több helyen átömlött a gyenge és alacsony gáton. A falusi lakosság megfeszített munkával tömítette, erősítette a gátakat, az átázott töltéseket. Az embereket, ingóságaikat a magasabb homokbuckákra szállították, s az állatokat is oda terelték.

A Duna vize 1838. március 13-án este kilenc órakor átszakítottaa mai Vigadó előtti töltést, és rövidesen Pest nagy része víz alá került. Néhol négy méter volt a víz mélysége. A városban néhány óra alatt ötvenezer embert tett hajléktalanná a jeges ár. Az egyre emelkedő víztömeg március 14-én, éjjel egy óra körül a Csepel-sziget felső részétől tovább, déli irányba tolta a jégtorlaszt, és a pusztító jeges árvíz elöntötte a községet.

A dokumentumok szerint Csepel 111 épületéből 105 elpusztult. Az emberek élelem nélkül maradtak, s a megyei hatóságok csak március 19-én küldtek 600 kenyeret Csepelre. Eckstein Rudolf korabeli szolgabíró felmérése alapján a hatóságok a kárt 94,7 százalékosnak becsülték. A felduzzadt víztömeg Soroksárnál betört a Duna-Tisza közére is, és Izsákig elöntötte a kiskunsági Duna-völgyet. A korabeli összeírás szerint a környék 100 települése került víz alá.

A település újjászületése

Csepel falu (amely ekkor a Nagy-Duna mellett, a mai Szabadkikötő területén helyezkedett el) az árvíz után – a község vezetőinek döntése alapján, s a ráckevei uradalom elöljáróinak hozzájárulásával és segítségével – a mai Szent Imre tér környékén épült újjá.

Az új faluban – mint azt egy korabeli, Mathias Stulmiller főigazgató által jegyzett tervrajz is ábrázolja – két utcát és egy nagy teret alakítottak ki. A tér közepén jelölték ki a templom helyét, tőle északra és délre az uradalomnak, a plébániának, községházának és iskolának mértek ki telkeket. A tér keleti és nyugati oldalán a három-három egésztelkes jobbágy kapott házhelyet. A féltelkes jobbágyok udvaraikat a falunak a két utcája által közrefogott területen kapták. A zselléreknek kiosztott terület a falu szélén, az utcáknak a határ felé eső oldalán, a féltelkesekkel szemben helyezkedett el.

Összesen 6 egész-, 32 féltelkes jobbágynak és 76 zsellérnek adtak telket. Csak azok kaphattak telket, akiknek az ófaluban az árvíz előtt is volt házuk. Ezzel egyidőben a szérűk helyét a falu keleti oldalán jelölték ki. Az erős szélfúvás kellemetlen hatásai ellen a nyugati oldalon 10 holdas erdőt telepítettek.

1839. október 25-én az új falu nagy része – a lakók keze munkájával – már felépült, de a tervezett középületek csak jóval később készültek el. Az ófalu helyét már csak elhagyott romok, a paplak, a temető és a művelt konyhakertek jelezték. Az újonnan felépült falu alaprajza máig meghatározza a városközpont utcarendszerét.

A Duna szabályozása

A Duna és a Ráckevei-Soroksári-Duna-ág több száz évvel ezelőtti, természetes vízrajzi képe erősen eltért a maitól. Számtalan holt és mellékág, zátony és sziget tarkította a képet. A folyamszabályozás és a vízgazdálkodás hiánya sok szenvedést okozott a vízmellék lakosságának.

Az akkori Pest-Budát elhagyó Duna egy kilométeresre szélesedett, és Lágymányosnál és a csepeli szigetcsúcsnál több zátonyt, szigetet alkotott kis esése és szilárd, lassan mélyülő medre miatt. Ezért az áradások idején a nagy vízmennyiség nehezen jutott át a bonyolult folyószerkezeten, így az áradások levonulási ideje nagyon elhúzódott.

Az 1838-as nagy árvíz elvonulása után a magasabb helyre települt Csepel házait már annyira nem veszélyeztették az áradások. A folyószabályozás és az ármentesítés azonban az akkori politikai és gazdasági viszonyok miatt elmaradt.

Reitter Ferenc főmérnök csak 1865-ben kezdeményezte a munkálatok elindítását. A szabályozás Csepel térségében 1872-75 között valósult meg. 1872-ben a soroksári Dunát – a szigetcsúcstól 2,8 kilométerre, délre, a Remanentia dűlőnél – elzárták a gubacsi zárógáttal, melybe zsilipet építettek az alsó szakasz vízellátása érdekében. A zárógát egyben hídul is szolgált, megszüntetve a sziget addigi elzártságát. Ezzel a folyó egész víztömegét a Duna fő, budafoki ágába terelték, melyet a gyorsabb vízfolyás érdekében mélyítettek és kikotortak, miközben 1885-ig 5,1 millió köbméter hordalékot távolítottak el a mederből.

Az elképzelések helyességét bizonyította, hogy az 1876-os jeges ár már nem okozott torlaszt a Szigetcsúcsnál. Ám az árvízvédelem végleges megvalósítása még tovább késett. Csak 1898-ban, Zsák Hugó mérnök vezetésével indult meg e munka, amikor 70 kilométeres gátrendszert építettek.

A soroksári Duna-ágat – amely a zárógát miatt hajózhatatlanná vált – Kvassay Jenőnek, a századforduló országos hírű és tekintélyű vízmérnökének ösztönzésére szabályozták. A munkák 1910 és 1928 között csak lassan folytak. Komplex megoldásra törekedtek a tervezők: a gubacsi gátat elbontották, a sziget felső és alsó csúcsánál egy-egy táp- és hajózó zsilipet építettek, s kotrással hajózhatóvá tették az ágat, védőgátakat és vízfogó töltéseket alakítottak ki.

A felső torkolati, szigetcsúcsi zsilipet Kvassay Jenőről nevezték el. A Gubacsi híd 1924-ben készült el, ekkor bontották el a zárógátat. A kotrás érdekében azonban Ráckevénél újabb, ideiglenes gát épült. A kotrások alkalmával 80 ezer köbméter anyagot robbantottak és emeltek ki a mederből. A soroksári Duna rendezése a község területét módosította: több sziget és zátony megszűnt.

A kiterjedt Duna-szabályozási és vízépítési munkák eredményeként megoldották a terület árvízvédelmét, javították a hajózás feltételeit, és megnyílt a lehetőség a hazai legjelentősebb kikötő kialakítására.

A polgármesteri hivatal falán elhelyezett emléktábla és alkotója, Csíkszentmihályi Róbert

Bolla Dezső – Bárány Tibor (Csepel Újság, 2008. március 14.)

Huszonöt évvel ezelőtt, a nagy árvíz és a pesti újjáépítés 150. évfordulója alkalmából Csepelen, a Szent Imre téren egy kocsányos tölgyet ültettek el, amely ma is az összefogásra emlékezteti az arrajárókat. Sajnos, a képen látható országzászló emlékművet az új önkormányzat megcsonkította, s néhány lépésre tőle egy kőmonstrumot emelt saját "dicsőségére"...

Fotó: Bárány Tibor

Vörösmarty Mihály:
Pest, 1838. március 13.

Éjfél volt, szomorú mély csend ’s a’ hajdani város,
Mint egy kísértet, fölkele kínjaiból;
És hogy látta magát elképtelenítve magától,
’S éktelen utczáin a’ zabolátlan özönt,
’S annyi halált és annyi veszélyt ’s egy századig élõ
Ínségnek kezeit mûvei’ hosszú során:
Megrendült fájdalmában ’s erejének aléltán
Lassú sóhajtással a’ vad özönbe rogyott.
A’ vad özön lerohant, ’s a’ város lábbadoz ismét
’S káraiból áldóbb évek elébe tekint;
De vadak és puszták lesodort utczái körösleg,
És embercsontok porlanak a’ rom alatt,
’S a’ romokon kétségbeesés ’s nyomor ûzi az élõt:
A’ hová lép, gyászhely; sírja szeretteinek.