„A csepeli kettős gyilkosság – hatalmat mindenáron” – ez a filmcím szerepelt a meghívón: a vetítés április 27-én, este hét órakor volt az Uránia Filmszinházban. A meghívóhoz mellékelt plakát képén azonban már csak ez a cím szerepelt: ”A csepeli kettős gyilkosság”. Az elemző megfigyelő már ebből a tényből is következtethetett arra, milyen is lesz ez a – szigorúan 18 éven felülieknek ajánlott – film?

Dokumentumfilmet láttunk a hétfői díszbemutatón, melyen megtelt a nézőtér: ott volt Csepel polgármestere, alpolgármestere, több önkormányzati képviselő, politikusok, és természetesen csepeli lakosok. Nagy volt a várakozás.

A vetítés azonban nem kezdődött azonnal: Csarnai Attila újságíró, a film társrendezője lépett a mikrofonhoz a színpadon:

– Néhány szót szeretnék szólni, elsősorban a hozzátartozókhoz, és azoknak a barátoknak, akik az elhunytaknak a legközelebbi barátai voltak.

Úgy gondolom, hogy ebben a filmben olyan megrázó képsorok és jelenetek lesznek, amelyek őket különösen fájdalmasan fogják érinteni. Ők valószínűleg ebben a filmben elsősorban a szeretteikre emlékeznek, akiket elveszítettek ebben a tragédiában. Ugyanakkor tudom azt is, hogy akik ezzel a filmmel dolgoztak, vagy látták előzetesen, őket is megrázta ez a film, mert olyan jelenetek, képsorok vannak benne, s maga az egész történet is megrázó.

Azt kérem, hogy fogadjuk el ezt a filmet az áldozatok iránti részvéttel, és azzal a vigasszal, hogy a bíróság annak idején igazságot szolgáltatott. Fogadjuk el azzal a vigasszal, hogy az emberek többsége – noha ez nem mindig mutatkozik ez így meg –, az emberek többsége nem közömbös mások sorsa iránt!

Szavaihoz Géczy Dávid, a film másik rendezője csatlakozott:

– Hadd meséljek el röviden egy kísérteties történetet: ehhez a forgatáshoz tartozik ez az élmény. Hat évvel a gyilkosságok után, január 7-én, pontosan ugyanabban az időpontban forgattunk a gyilkosság helyszínén. Biztosan volt már ilyen a dokumentumfilmezés történetében, de valamilyen szinten leírhatatlan az élmény, amikor egy stáb azon dolgozik, hogy valahol ezeket az – úgymond – rossz szellemeket megidézze, s újra felidézzük magunkban ezeket a pillanatokat.

Folyamatosan felmerült bennem, hogy miért csináljuk? Miért csinálunk filmet erről a bűnesetről? Azt gondolom, hogy mindannyian tanulhatunk belőle, mind a pszichológiai motivációink, mind a mellettünk élő emberek, és az ő reakcióik vizsgálatából. Azt gondolom, megérte megcsinálni ezt a filmet. Én körülbelül egy éve élek ennek a filmnek, ennek a történetnek, ezeknek az embereknek a világában. Attila pedig már hat éve. Úgyhogy köszönöm a figyelmet és nézzétek a filmet, fogadjátok szeretettel.

Ennyi előzetes felvezetés és magyarázat után elkezdődött az 52 perces dokumentumfilm vetítése.

Amit láttunk, az tömör, képi megfogalmazása volt az újságból – Csarnai Attila bírósági tudósításaiból – megismert tragikus történetnek.

Beszéltem néhány nézővel a vetítés után, s ők is megerősítették saját értékítéletemet: egy viszonylag korrekt filmet láttunk.

Mentes volt a film attól a jobboldali politikai hangulatkeltéstől (azért egy pici „emeszpézés”maradt benne), amely az utóbbi hat év önkormányzati és önkormányzat-közeli nyomtatott és elektronikus sajtójának fórumaira rátelepedett.

Ha közelebbről megszemléljük a film plakátját, láthatjuk, hogy a csepeli önkormányzat nem szerepel a támogatók között, és talán ezért is – szerencsére – a látott alkotás megpróbált távol maradni a helyi politikai diktátumoktól.

A film a tettesek viselkedését, pszichológiai hátterét, a két elferdült gondolkodású elkövető tettének okait járja körül: „górénak lenni”, erre törekedtek minden áron, áttiporva embereken, emberéleteken. Úgy gondolták, elég okosak ahhoz, hogy megússzák a kettős gyilkosságot.

Ma már tudjuk, hogy a gonoszok nem voltak okosok.

A tragédia felidézése mindig és mindenkinek fájdalmas, főként a közeli hozzátartozóknak. Furcsa, hogy a film főként az elítélt elkövetők családtagjainak érzéseit igyekszik bemutatni, de Papp László hozzátartozói megszólaltatása mellett egy szót sem szólnak például néhai Takács József családjáról, az ő érzéseikről, személyes érintettségükről. Így egy kissé féloldalasra sikeredett az alkotás.

Csak találgatni lehet, miért mindössze 52 perces a dokumentumfilm, a szokásos másfél órás hosszúság helyett? Talán más elképzelésekkel vágtak bele a filmkészítésbe, s menet közben jöttek rá, nem lehet a politikai hisztériakeltést belefogalmazni egy dokumentumfilmbe, s talán a vágás során több anyagot szándékosan hagytak ki a filmből. Az éveken át tartó fideszes és fidesz-közeli mocskolódásnak, rágalmazásnak is meglett a hatása: a Takács család valószínűleg elzárkózott a filmben való szerepléstől. Az így üresen maradt helyet csak részben sikerült kitölteni pszichológiai történeti elemzéssel.

A vetítés után a film létrehozásában közreműködőket hívták fel a színpadra egy közös meghajlásra, majd a két rendezőnek tett fel kérdéseket a film és a bemutató narrátora, Végh Péter.

– Vajon mi volt az a momentum ebben a mérhetetlen drámai történetben, amely miatt úgy döntöttetek, ebből filmet kell csinálni?

Csarnai Attila: – A nézőtéren ülő csepeliekhez hasonlóan engem is megrendített ez a borzalmas bűncselekmény, s annak mérhetetlen aljassága. Annak mocska, hogy ez előfordulhatott, megtörténhetett. A két bűnöző – végig a tárgyalás alatt -, s mind a mai napig tagadják, hogy ők ezt a bűncselekményt elkövették! Szerencsére életfogytiglani büntetésüket töltik mind a ketten. Kun Tamás Sátoraljaújhelyen van, ahol tényleges életfogytiglani fegyházbüntetését tölti, Deme Gábor pedig Szegeden van – ő 36 év múlva szabadulhat, feltételesen.

Géczy Dávid: – Nehéz megszólalni, s bármiféle gesztust tenni egy ilyen filmnél, meghajolni a közönség előtt. Továbbra is az motoszkál a fejemben, miért készítettük el ezt a filmet? Mit tud mondani ez a film az utókornak? Továbbra is azon rágom magam, hogy valószínűleg pont azt, hogy ezeket az embereket, akik tulajdonképpen köztünk élnek, nyilván ugyanúgy emberek, mint mi, ugyanúgy van családjuk, s ugyanúgy gondolkodnak bizonyos dolgokról, a világról, mint mi. Mégis, valami hihetetlenül félresiklott náluk!

Amikor ezt a filmet felvázolták nekem és Attila mellé hívtak (aki újságíró, s nagyon régóta foglalkozik ezzel az üggyel, s ő volt az, aki ezt az ügyet végig a szívén viselte) – bár több újságíró is dolgozott ezen az ügyön, de Attila volt a legkitartóbb, s szívügyévé vált. Az én szívügyemmé akkor kezdett lenni, amikor belecsöppentem. Igazság szerint egy teljesen másik irányból kezdtem el ezt a dokumentumfilmet: azt gondoltam, hogy egy nem részrehajló filmet fogunk csinálni, ahol bemutatjuk a gyilkosok, bűnelkövetők álláspontját, az ő verziójukat is. Ahogy haladtunk előre a mi nyomozásunkkal, egyre kevésbé volt hihető az elkövetők sztorija a csuklyás gyilkossal. Egyre inkább úgy éreztük, ez egy olyan lila köd, amibe nem érdemes mélyebben belemenni, és sokkal inkább a motivációkkal kezdtünk el foglalkozni. A film vége, az utolsó tíz perce keresi talán a választ ezekre a kérdésekre. Nem volt célja a filmnek, hogy minden ilyen kérdést megválaszoljon. Csak reménykedem, hogy a közönségben megfogalmazódott egy gondolat azzal kapcsolatban, hogy mit változtat a világon egy ilyen bűneset? Miért történik?

Bár az alkotók szívesen válaszoltak volna nézői kérdésekre a helyszínen, de kérdést nyílt színen senki nem tett fel.

Az emberek többsége – a nyomasztó film hatása alatt – elindult hazafelé, s csak kevesen tettek eleget az alkotói invitálásnak, amely egy emeleti büfére hívta a résztvevőket.

Bárány Tibor

21. kerületi Hírhatár Online