|
|
|
Tweet |
|
|
|
A Veritas Történetkutató intézet, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetével és Múzeumával, valamint a Károli Gáspár Református Egyetem Történettudományi Intézetével közösen konferenciát rendezett 2016. december 13-án a Budai Várban, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum épületében, „Trónbitorlóból” alkotmányos király címmel, I. Ferenc József halálának 100. évfordulója alkalmából.
Kovács Vilmos ezredes, a HM HIM parancsnoka köszöntőjében a monarchia előtti időkre is visszatekintett. A császárság nagyon érdekes államalakulat, s az is figyelemre méltó hogy lett ebből monarchia. Ennek a folyamatnak a kialakulása Ferenc József személyéhez erősen kötődő eseménysorozatok eredménye. Ezen események láncolatát kíséri végig a mai konferencia az 1848-as trónra lépésétől (és az azt követő megtorláson keresztül – ami számunkra nyilvánvalóan egy különösen fájó, hadtörténeti szempontból és más szempontokból is, eseménysorozat), a neoabszolutizmus kiépítésének időszakán át egészen az új államalakulat, az Osztrák-Magyar Monarchia kiépítéséig. A kiegyezést követően létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, mely rengeteg újdonságot, érdekességet rejtett magában. A hadsereg szempontjából is, hiszen eleinte bonyolult, de mindenesetre áttekinthetetlen hadseregszervezés jött létre. Aztán nyilván az uralkodó, mint a haderő (és nem a hadsereg!) első embere, rendkívül fontos – ezért is veszünk részt szervezőként, létrehozóként ebben a konferenciában. Az előadásokban tehát arról is hallani fognak, milyen szerepe van az uralkodónak a hadsereg létrehozásában, fenntartásában. A „boldog békeidők”-től – ahogy sokan aposztrofálják e korszakot – egészen az első világháborúba valóbelépésig, illetve haláláig egészen más történelmi korszakok követik egymást, és az uralkodó más személyisége jelenik meg. Erre a korszakra mindenképpen emlékezni kell, s új ismereteket kell szereznünk arról, s az uralkodó személyéről is.
Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója köszöntőjében a hatalmas előadótermet zsúfolásig megtöltött érdeklődő közönségnek arról beszélt, hogy ő, mint az egyik rendező szervezet vezetője, megragadta az alkalmat, hogy köszönetet mondjon a Hadtörténeti Múzeum vezetőségének, hogy ezt a konferenciát befogadták, hiszen a Veritas Történelemkutató Intézet infrastruktúrája nem képes egyidejűleg tizenhárom embernél többet leültetni. Valóban, a konferencia címe sok mindent elmondhat számunkra. Érdemes végighallgatni az előadásokat, hogy megérthessük az általuk felvázolt, s az uralkodó által bejárt utat. Ha Önök belegondolnak, akkor napjainkban is Magyarországon – most éppen a néhai uralkodó halálának 100. évfordulóján – a közéletben és a szakmában is viták vannak, miért éppen Ferenc Józsefről kell megemlékezni? 1849-ben Ferenc József tényleg nem volt egy szeretetre méltó uralkodó: később azonban a magyar nyelvben és a magyar közéletben egyszerűen csak „ferencjóskává” szelidült. Úgy beszéltek róla faluhelyen is, mintha csak a szomszéd gazda lenne. Nos, ez nem egészen így történt, de, hogy miként történtek meg ezek az események, azokról kitűnő kollégáim fognak szólni, akik különböző intézményeket képviselnek. Azt gondolom, hogy éppen ez a konferencia jelezheti azt az utat, hogy a történelemtudományban, illetve a történelemírásban is milyen széles skálán mozgó véleményű kollégáknak kell együttműködnie: nekik kell megpróbálni bemutatni azt a magyar múltat, amely volt, amikor szép volt, volt, amikor kevésbé szép volt (van akinek az egyik része tetszik, van, akinek a másik része tetszik). Remélem, Önöknek az egész konferencia tetszik majd…
EGY KAPCSOLAT NEHÉZ KEZDETE: FERENC JÓZSEF ÉS A MAGYAROK 1848-1849
Hermann Róbert, a HM HIM parancsnokának tudományos helyettese tartotta a konferencia első előadását, felölelve a Ferenc József trónra lépésétől egészen a 48-as forradalom és szabadságharc legyőzéséig, illetve a megtorlásig terjedő, viszonylag rövid időszakot. Ferenc József trónra lépésekor még egy csinos fiatalember volt, később lett csak olyan csúnya, mint az összes többi Habsburg – bár a XX. században ebben a tekintetve történt némi pozitív változás. Nagy ellenfele Kossuth Lajos volt, aki egészen 1894-ig meghatározta (ha nem is teljes egészében) a magyarság Ferenc Józsefhez való viszonyát.
Ferenc József az uralkodóház ifjú reménysége volt. A XVIII. századi nagyon okos és tehetséges Habsburgokat követően egy genetikai katasztrófa következett be a XIX. század elején az uralkodókat tekintve: I. Ferenc rosszindulatú volt és buta. Utána jött Ferdinánd, aki el sem tudta dönteni, hogy ő I., vagy V. ? Mindenesetre a reménybeli Nobel-díjasok között ő sem indulhatott volna. Döntésképtelen volt, s ha egy uralkodó döntésképtelen, akkor mások próbálnak meg dönteni helyette, s ez nehezen kormányozhatóvá tette a birodalmat. A legitimitás elve azonban mellette szólt – ő volt Ferenc legidősebb fia. Mindenki abban reménykedett, hogyha majd a természet törvényei nyomán Ferenc fia távozik az uralkodók sorából, akkor helyette majd egy tehetséges uralkodó következik: ő volt Ferenc József főherceg! (A másik trónörökös Ferenc Károly, Ferdinánd testvérének a fia volt, aki csak reménykedett a trónban, de valójában tudta, soha nem lesz belőle király.) Ferenc Józsefet nagyon tudatosan nevelték: maga Metternich herceg tartott neki diplomáciai és politikai jellegű bevezetőket. Nagyon szigorú tanítási- és napirendje volt. 1836-tól, tehát 6 éves korától kezdve tanult magyarul. Első magyarországi útját 1843. szeptemberében jegyezték fel: ekkor Nyugat-Magyarországon magát Széchényi Istvánt is meglátogatta Nagycenken.
Első nyilvános magyarországi szereplése 1847. október 16.-a volt, amikor István főherceget (József nádor fiát) királyi helytartóként beiktatta a Pest megyei Főispáni Hivatal főispánjának. Eredetileg egyébként pedig Károly főhercegnek, az egyetlen katonailag tehetséges Habsburgnak a fiára, Albert főhercegre akarták bízni ezt a küldetést, de aztán valamiért mégis Ferenc Józsefre bízták. Ő magyar nyelvű beszédet tartott, amelyet nagy-nagy lelkesedéssel fogadott a hallgatósága (mindig örültek, ha valamely uralkodóház, valamely tagja hajlandó volt magyarul megnyilvánulni). Érdemes megjegyezi, hogy István főherceget az udvarban Ferenc József riválisaként tartották számon. Tehát a két főherceg nemcsak viszonylag jól nézett ki, hanem egymásnak riválisai is voltak.
A következő magyarországi útja 1847. novemberében volt Ferenc Józsefnek, amikor részt vett az utolsó rendi országgyűlés megnyitásán (mamájáról Zsófia főhercegnéről – aki nagyon szép nő volt, tehát nem a külleme alapján - ellenségei azt terjesztették, ő a Habsburg ház egyetlen férfi tagja – ez sokat elárul a többiekről.) Ferenc József neki számolt be az országgyűlés megnyitásáról, s arról is, hogy Ferdinánd király hajlandó volt magyar nyelvű beszédet mondani (ami ugyan nem volt nagyon gördülékeny, de legalább magyarul volt). Tudjuk, hogy 1848 februárjában Ferenc József azt mondta: nagy hiba volt István főhercegből Magyarország nádorát csinálni (a nádor töltötte be mindig a Pest megyei főispáni széket is), mert mindent el fog tékozolni a hiúságával! Addigra ugyanis kettőjük rivalizálása neki is személyes meggyőződésévé vált.
A következő alkalom 1848 márciusa: a bécsi forradalom és a magyar országgyűlési küldöttség megérkezése. (Ferenc József 1843-tól kezdve naplót vezetett. Ebben a naplóban – sajnálatosan – az utolsó bejegyzés 1848. március 13-áról szól, tehát a bécsi forradalom kitörésének napjáról származik. Ettől kezdve – ugye – egészen mással volt elfoglalva…) Nem tudjuk, mi volt a véleménye a magyar küldöttségről, a magyar alkotmányos átalakulásról. A korabeli forrásokban ez nincs dokumentálva meggyőző módon. Zűrzavaros napok következtek az egész birodalomban: Bécsben forradalom, Pesten is – és még Prágában is volt valami, ami arra emlékeztetett (felkelés, fegyveres harcok, a királyság támadása). A lényeg, az uralkodóház tanácsa úgy döntött, az lesz a legjobb, ha az ifjú főherceget egy időre kivonják a forgalomból. Hol lehetne nagyobb biztonságban, mint a monarchia legfőbb támaszának, Jozef Radetzky tábornagynak, az észak-itáliai hadsereg parancsnokának táborában? Zsófia főhercegnő egy nagyon szívhez szóló levél kíséretében küldte el Ferenc Józsefet Radetzky tábornagyhoz.
Ferenc József 1848. április 25-én eljutott tehát az itáliai hadszíntérre, ahol május végéig részt vett a hadműveletekben. Május 6-án a Santa Luciai ütközetben őfelsége még ki is tüntette magát (azért vigyáztak, hogy egy golyó lehetőleg ne találja el).
Közben az udvar, május 17-én (a második bécsi forradalom után) Innsbruckba, Tirolba menekült. Ferenc József is ide tért vissza később a családjához, ahol aztán július második felében tanúja annak, hogy amikor Jellasics horvát bán, aki közben felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, megérkezik és az uralkodó ház tagjai és különösen Zsófia főhercegnő nagy kegyesen fogadja. Ebből később eléggé obszcén karikatúrák születtek.
1848. július végén Radetzky legyőzte Itáliában a piemonti szász királyság hadseregét és augusztus elején visszafoglalta Milánót – ekkor, 1848. augusztus 12-én – az udvar úgy dönt, visszatér Bécsbe. Ferenc Józsefet ekkor néhány nap választja el a nagykorúságtól. A terv az volt, hogy 18 éves korában felváltja Ferdinánd királyt és császárt a trónon, de a sajnálatos 1848-as események ezt megakadályozták. Ez miatt valószínűleg a magyarokra is kellőképpen mérges lehetett. A magyarországi helyzet egyre bonyolultabb: a Délvidéken kitör a szerb felkelés, s az országon belül egyre inkább nő azok tábora, akik a jövőt nem feltétlenül a Habsburg birodalommal együtt képzelik el. Október 6-án pedig kitört a harmadik bécsi forradalom is. Ami után az udvar – jó szokása szerint – megint elmenekül, ezúttal a közelebb lévő morvaországi Olmützbe (magyar nevén Alamucba).
Október végére sikerül leverni a bécsi felkelést, Windisch-Gratznek köszönhetően, s végre – december 2-án – megtörténik a trónváltás: tehát I. és V. Ferdinánd lemond a császári trónról, s lemond valamennyi, ezzel összefüggő uralkodói címéről. Az ifjú Ferenc József, – valamivel több, mint 18 évesen – végre a Habsburg birodalom császári trónjára léphet! Beköszönő kiáltványa a magyaroknak túl sok jót nem ígért: ebben a törvény előtti egyenlőséget, a népek egyenjogúságát és népképviseleti törvényhozást ígért, ám hozzátette, hogy birodalmát megtartja egésznek. Windisch-Gratz herceget felhatalmazta a közcsend és közrend helyreállítására. Decemberben vezetésével az udvar általános támadást indított Magyarország ellen.
A trónváltozás híre december 6-án ért el a magyar fővárosba. December 7-én, a magyar országgyűlés – Kossuth javaslatára – úgy dönt, hogy nem ismeri el a trónváltozást, mondván, hogy az osztrák császári trónról való lemondás, és az uralkodó-váltás nem jár automatikusan azzal, hogy valakiből magyar király legyen. Ahhoz először őt a magyar országgyűlésnek meg kell választani, az uralkodónak koronázási levelet kell kibocsátania, fel kell esküdnie az ország alkotmányára, s meg kell magát koronáztatnia Szent István koronájával – a törvényes előírásoknak megfelelően. E nélkül senkiből nem lehet Magyarország királya. Ahogy Kossuth fogalmaz: „Szent István koronája nem csörgősipka, amit bárki a fejére tehet, amikor úri kedve úgy tartja!” Hangsúlyozni szeretném, hogy ugyanakkor a magyar országgyűlés nem zárkózik el Ferenc József elismerése elől, amennyiben ő ezeket a feltételeket teljesíti.
Ferenc Józsefnek esze ágában sem volt ezeket a feltételeket teljesíteni. December 10-én aztán a legfontosabb magyar haderő is hasonló hangnemben nyilatkozik: kijelentik, hogy nem ismerik el Ferenc József trónra lépését, és továbbra is V. Ferdinándot tekintik Magyarország alkotmányos uralkodójának.
Ferenc Józsefnek trónra lépésekor négy, egymásba fonódó nagy problémával kellett szembe néznie. Az egyik az itáliai háború, a másik a magyar szabadságharc, a harmadik a német egység kérdése (azaz, ki lesz a létrejövő egységes Németország uralkodója), a negyedik pedig a birodalmi alkotmányosság (a Habsburg Birodalom alkotmányos állam legyen-e, vagy sem, s ha igen, akkor ebben az uralkodónak és a kormánynak milyen szerep jut). A birodalmi alkotmányosságot Ferenc József a március 4-i, olmützi oktrojált alkotmány kibocsátásával megoldotta. Csinált egy saját személyére szabott alkotmányt, amelyet egyébként nem vezettek be: először a háború végéig, majd később az utolsó ítéletig halasztják el a bevezetését. Az itáliai háborút lényegében 1949. április elejére sikerült befejezni. Március végén Radetzky Novaránál ismét megverte a piemonti szász királyság hadseregét. A német kérdést 1949 áprilisában elodázza a császárválasztás kudarca: megválasztják IV. Frigyes Vilmos porosz királyt az egységes Németország császárává, de ő nem fogadja el ezt a pozíciót! Így tehát egyedül a magyar kérdés az, ami egyedül, önerőből megoldhatatlannak tűnik!
Közben megszületett a magyar válasz is az olmützi alkotmányra: a függetlenség és a Habsburg Ház trónfosztásának kimondása, 1849. április 14-én. A gond nemcsak az, hogy az uralkodó és az osztrák kormány nem mutatott semmiféle kompromisszum-készséget, hanem az is, hogy az olmützi alkotmány (mellesleg ez volt a fő célja) részekre osztotta Magyarországot. Azt mondhatnánk, hogy ez volt a XIX. századi Trianon, csak valamivel kedvezőbb etnikai határok közepette. Ennek a híre csak május elején érkezik meg az osztrák fővárosba. A császár csak annyit ír a mamának, Zsófia főhercegnőnek, hogy: „annál jobb – most már ezekkel a formákkal sem kell foglalkozni”.
A tavaszi magyar hadjárat sikerei miatt az osztrák kormány úgy ítéli meg, hogy saját erőből nem tudja leverni a magyar lázadást, ezért aztán – a világtörténelemben példa nélkül álló módon – egy másik nagyhatalom fegyveres segítségét kéri. Ez a nagyhatalom a cári Oroszország. Először április 21-én az osztrák kormány kéri ezt a segítséget Oroszországtól (attól tartanak, hogy a magyarok elmehetnek akár Bécsig is – aminek ugyan sok esélye nem volt.) Május 1-én pedig I. Ferenc József sajátkezű levelet írt uralkodó társához, I. Miklós orosz cárhoz, amelyben katonai segítséget kért a magyar lázadás leveréséhez.
Május 21-én egyeztetik a részleteket a Varsóban tartott találkozón: megállapodnak abban, hogy I. Miklós akkora hadsereget küld Magyarországra, amely önmagában nagyobb, mint a magyarországi császári és a magyar haderő (200 ezer katona mozgósításáról van szó, s további 60-80 ezret a biztonság kedvéért a határon készenlétben tartanak – soha nem lehet tudni, hogy a magyarok mire képesek).
Nem igaz az a korábban általam is emlegetett hír, hogy I. Ferenc József kezet csókolt volna I. Miklós orosz cárnak, hálául a megajánlott segítségért.
Valóban volt egy osztrák-orosz viszonylatú kézcsók: 1849. május elején, amikor nagyon be voltak tojva az osztrák főhadiszálláson, egy osztrák tábornokot küldtek Paszkievicshez, a Lengyelországban állomásozó orosz haderők főparancsnokához, hogy küldjenek már valami erősítést, nehogy Bécs elvesszen. Ez az osztrák tábornok valóban letérdelt az orosz herceg előtt és csókolgatta a kezét, hogy küldje már azokat az orosz hadakat. Valószínűleg ez az esemény transzponálódott át I. Ferenc József és I. Miklós cár személyeire. Ez a megalázkodás a kor szellemét ismerve elképzelhetetlen lett volna a két uralkodó esetében.
Ferenc József május elején egy rövid szemleutat tett a magyar hadszíntéren, hogy megvizsgálja a Vág mentén a vonalakat, ahol Pöltenberg Ernő magyar tábornok huszárjai állítólag meg is kergették, mert ebben a térségben különböző előőrsi harcok folytak éppen. Ez sem nagyon növelte a magyarok iránt érzett rokonszenvét.
1849 júniusában, immár, mint a császári-királyi haderő parancsnoka, Győrnél személyesen ott volt abban az ütközetben, amelyben az új császári-királyi fővezér, Haynau táborszernagy csapatai elfoglalták a Pöltenberg Ernő vezette magyar 7. hadtesttől a várost.
Maga I. Ferenc József egy égő hídon át lovagolt be a városba – erről később rengeteg festmény készült. A császár megmutatta, hogy ő „tökös legény”, még a magyarokkal szemben is képes részt venni a harcokban. Július 2-án ott volt a komáromi csatában, amelyben Görgey Artúr, a magyar fővezér lovasrohama révén magát a császár személyét is veszélyezteti, aki a környéken tartózkodott kíséretével. A magyar tüzérség lövedékei be is kopogtattak a környezetébe. Amikor erről megérkeztek a hírek Bécsbe, akkor maga Schwartzenberg miniszterelnök és az összes miniszter aláírt egy levelet őfelségének, hogy most már elég volt a vitézkedésből, tessék visszajönni Bécsbe, és inkább uralkodni. Nehogy valami baja legyen a császárnak. A visszatérés július 5-én meg is történt. Hogy mi volt a vélemény a Magyarországgal szemben követendő politikáról, az egyértelműen kiderül Johann Kempen altábornagy, a pozsonyi, majd a budai kerületek katonai parancsnokának naplójából, amely szerint az uralkodó július 26-án szorgalmazta a szigort a kompromittáltakkal szemben és nagyon helyesen megjegyezte, hogy a magasabban állók azért is büntetendők, mert egyszerre rosszul és bután jártak el. Tehát ebből lehetett sejteni, hogy itt a szabadságharc leverése után elég komoly megtorlásra fog sor kerülni.
Augusztus 13-án bekövetkezik a fegyverletétel – nem Világosnál, hanem Szöllősnél, mert Világosról csak elindultak letenni a fegyvert – Szöllős falu határában, ami a császárt kétségkívül arculcsapásként érte. Ennek a híre augusztus 18-án érkezett meg Bad Inschl-be, ahol a császár a születésnapját ünnepelte Zsófia főhercegné és a többi családtag kíséretében. Ekkor Ferenc József a Bécsbe utazás mellett döntött. Útközben találkozott Sándor orosz nagyherceggel, akit a cár azért küldött hozzá, hogy a kegyelmet tanácsoló levelét kézbesítse. Augusztus 20-án, a császár személyes jelenlétében tartanak egy minisztertanácsot. Az osztrák minisztertanács korábban hajlandó lett volna arra, hogy a fegyveres átadásban részt vevő magyar katonák számára – viszonylag enyhe igazolási feltételekkel – egyfajta egérutat nyújtson. Ehhez a határozatához egyébként a fegyverletétel hírének megérkezése után is tartotta magát. Őfelsége azonban nem így gondolta: augusztus 20-án a minisztertanácson felülírták ezeket a korábbi, enyhébb előterjesztéseket, és a császár utasította Haynau táborszernagyot, hogy folytasson le részletes, szigorú eljárásokat a lázadás valamennyi vezető résztvevőjével szemben. Haynau táborszernagy őrjöngött, ugyanis addig rögtönítélő ítélettel bánhatott el a kezére kerülő magyar hadifoglyokkal, illetve politikusokkal. E szigorúbb rendszabályok tulajdonképpen enyhítettek azon, amit Haynau eredetileg szándékozott tenni. Augusztus 22-én a császár megírta Paszkievics tábornagynak (aki szintén azt tanácsolta, hogy adjon kegyelmet a magukat megadó magyar katonáknak – apolitikusokat tőle is fel lehetett volna akasztani), hogy „ha csak szívem sugallatát kellene követnem örömest borítanék áthatolhatatlan fátylat a múltra, nem felejthetem el azonban, hogy szent kötelességeim vannak több népeim iránt is, és hogy birodalmam közjava olyan kötelességeket és meggondolásokat kényszerít rám, amelyeket nem szabad szem elől tévesztenem.” Azaz a császár a sorok közé rejtve is megírta, hogy köszöni szépen a jótanácsot, de itt valószínűleg kegyelemről és amnesztiáról nem lehet szó!
Augusztus 27-én Schmerling igazságügyi miniszter javasolta, hogy kategorizálják a haditörvényszéki eljárás alá vonandók csoportjait, és azt is javasolta, hogy a halálos ítéleteket – mielőtt végrehajtják – Haynau terjessze fel Bécsbe jóváhagyás végett. Közben augusztus 26-án Haynau már írt egy előterjesztést a császárnak, melyben azt írta, hogy ha itt őfelsége kegyelmet fog gyakorolni, akkor azt mindenki az oroszoknak fogja tulajdonítani, s egyébként így soha nem lesz rend Magyarországon. Ő szívesen magára vállalja a megtorlás minden felelősségét: a forradalmi csőcselék, meg a nyugati sajtó és az egyebek pedig nyugodtan szidják őt. Ferenc Józsefnek ez nagyon kapóra jöhetett. Augusztus 29-én rendeletet intéz Haynauhoz, amelyben az szerepel, hogy elegendő, ha a halálos ítéleteket a végrehajtás után jelenti be. Schmerling tökéletesen ismerhette ezt a rendeletet, ugyanis augusztus 29-én ő maga volt az, akinek a császár ezt lediktálta. Augusztus 31-én aztán a minisztertanács ennek alapján korrigálta korábbi határozatát. Tehát így lesz a halálos ítéletek végrehajtás előtti kötelező bejelentéséből az utólagos értesítés kötelezettsége. Még így is maradt némi játéktér.
Szeptember 18-án Gyulai Ferenc hadügyminiszter javasolja a magyar hadseregben szolgáló császári-királyi tiszteknek a kategorizálását a különböző kivégzési és távozási időpontok alapján. A császár azonban nem hajlandó őket testületileg kezelni, hanem minden egyes ügyet külön-külön akar megvizsgálni.
Bekövetkezik maga a megtorlás, Haynau szabad kezet kap. A kivégzések miatt akkora nemzetközi botrány lett, hogy nemcsak az angol külügyminiszter, hanem maga a cár is tiltakozott (hetekig nem volt hajlandó maga elé engedni az osztrák nagykövetet). Ezért október 26-án a minisztertanács úgy dönt – állítólag az uralkodó javaslatára – hogy leállítják a kivégzéseket. De ezt meglehetősen sunyi módon teszik: Haynaut gyakorlatilag nem is értesítik róla…
1850 júniusában Haynau is megbukott. Az ok azonban nem az, hogy kegyetlen volt a magyarokkal szemben, hanem az, hogy mielőtt őfelsége maga gyakorolhatott volna kegyelmet, ő volt az, aki a trónfosztásban részt vevő magyar képviselők egy jelentős részét mentesítette a további büntetés alól. Az ember azt várná, hogy ha az egyik hiénát elzavarták, akkor minden jó lesz, és megnyílnak a börtönök – de egyáltalán nem nyíltak meg. Nem volt általános amnesztia Haynau bukását követően.
Az első amnesztiára csak 1851-ben került sor, a nagy amnesztia pedig csak 1857-ben következik be. De, még 1859-ben is szabadulnak 49-50-ben elítéltek. Mi lehetett ennek az oka? Eléggé egyértelmű, hogy ebben a császárnak komoly személyes felelőssége volt. Sokkszerű tapasztalatai voltak 1848-49-ben: forradalom, menekülés, vereségek, orosz segítség kérése. Nem csoda, ha őfelsége ki volt idegileg, s idegrendszeri kimerültségét a magyarokon vezette le. Emellett I. Ferenc József Isten kegyelméből uralkodó császárként szuverénnek tekintette magát. Tehát szerinte a lázadók az isteni rend ellen vétettek, így minden büntetés jogos, ami éri őket. Kétségkívül nem hanyagolható el a környezet hatása, de a császár alapvetően maga döntött, felelőtlenül, mindkét értelemben!
Köszönöm szépen a figyelmet – zárta előadását Hermann Róbert parancsnokhelyettes.
A konferencia többi előadásáról következő írásainkban tudósítunk.
21. kerületi Hírhatár Online – Bárány Tibor
|
|
|
|