XXI. KERÜLETI HÍRHATÁR - Tisza szabályozás, pro és kontra

XXI. KERÜLETI HÍRHATÁR
   
 2017.11.23.
 Csütörtök
Ma Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz.
   EUR árfolyam
   313,26 Ft
   CHF árfolyam
   269,65 Ft
   
   
   
   
   
   

 

MINDEN HÍR | AKTUÁLIS | SZÍNES | VÉLEMÉNY | RENDŐRSÉGI HÍREK | SPORT | KULTÚRA | TÖBB HÍRHATÁR | HELYBEN VAGYUNK!

    
2017. 04. 05. 21:28     


Tisza szabályozás, pro és kontra
Ármentesítések, folyószabályozások a dualizmus korában címmel rendezte meg a Veritas Történetkutató Intézet a Veritas-estek történelmi vitasorozat huszonötödik programját április 4-én a Budapesti Gazdasági Egyetem Markó utcai aulájában. Az est moderátora Hermann Róbert kutatócsoport-vezető (Veritas Történetkutató Intézet) volt. Az est történész előadói: Kovács Kálmán Árpád tudományos munkatárs (Veritas Történetkutató Intézet) és Fejér László címzetes főiskolai docens (MHT Vízügyi Történeti Bizottság, elnök) vetített diákkal kísért, egymást jól kiegészítő prezentációval foglalták össze a téma lényeges alkotórészeit. A rendezvényen a hallgatóság soraiban részt vett a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület három tagja: dr. Bolla Dezső (a CSHVE elnöke), Bárány Tibor (a CSHVE elnökségi tagja) és Csiby András (a CSHVE tagja).

Sajnos, ezen az estén nem esett szó a Duna mappációjáról, így arról sem, hogy a DUNA FOLYÓ MAGYARORSZÁGI SZAKASZÁNAK ÁTNÉZETI TÉRKÉPE AZ OSZTRÁK HATÁRTÓL PÉTERVÁRADIG címmel Vásárhelyi Pál vízépítő mérnök 1829-ben foglalta össze azokat a munkákat, amelyek a Duna-mappáció térképészeti óriásprogram keretén belül addig történtek. (A Huszár Mátyás vezetésével induló – majd 1829-től Vásárhelyi által folytatott – munka kiterjedt a folyó teljes magyarországi szakaszának feltérképezésére, a folyóvidék és az árterületek meghatározására. Vásárhelyi az 1819-től 1826-ig elvégzett mérések eredményeiből indult ki, amelyeket akkor a „trigonometrai és csillagászati megfelelések szerint végzett háromszögelési módszerrel” vettek fel.) Sajnálatosan nem esett szó a Duna – Csepel szigetet is érintő – szabályozásáról sem.

 

A mintegy két órás vitaesten ugyanis kifejezetten a Tisza megregulázására koncentráltak az előadók és hozzászólók. A „vízkormányzás” előkészítése, megvalósítása és azok hatásai álltak középpontban. Ennek megfelelően az előzetesen meghirdetett cím is átalakult: „Tisza szabályozás, pro és kontra” főcímet kapott a rendezvény.

 

A magyar gazdaság a dualizmus korában

 

A dualizmus 1867 és és 1918 közötti időszakában működött kétközpontú állam, azaz az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója Ferenc József, első magyarországi miniszterelnöke Andrássy Gyula (1871-ig) volt. Andrássyt Lónyay Menyhért, Szlávy József, Bittó István, Wenckheim Béla, Tisza Kálmán, Szapáry Gyula, Wekerle Sándor, Bánffy Dezső, Széll Kálmán, Khuen-Héderváry Károly, Tisza István, Fejérváry Géza, majd ismét Wekerle Sándor, aztán Khuen-Héderváry Károly, Lukács László, megint Tisza István, Eszterházy Móric, ismét Wekerle Sándor, és Károlyi Mihály követte a miniszterelnöki székben.

 

Az előadók felvázolták a korrajzot: a magyar gazdaság ebben az időszakban fejlődött legtöbbet, köszönhetően az ipari forradalom jótékony hatásának, ill. a Monarchia piaci védettségének. A gazdaság fejlesztésének törvényi kereteit a 10 évente megújított gazdasági kiegyezés· jelentette. A birodalmat egységes piaccá tették: vámszövetséget kötöttek, meghagyták a közös valutát (1878-től közös jegybank működött, 1892-től az aranyalapú korona lett a közös pénz) szabaddá tették a tőke és a munkaerő áramlását, összehangolták az adó-, mérték-, közlekedési- és hírközlési rendszert.

 

Kiemelt állami feladat volt az infrastruktúra fejlesztése, a vasútépítés, új hidak és gátak épültek, szabályozták a Tiszát, csökkentették az árvízveszélyt, kiépítették a fiumei kikötőt.

A Monarchia védett, bővülő piaca a magyar mezőgazdaság biztos megrendelője volt.

A növekvő népesség, s különösen a 18. század végi, 19. század eleji háborúk megemelték a gabonafélék iránti keresletet. A mezőgazdasági termelés fokozásának igénye pedig az egész tiszai rendszerre kiterjedő egységes szabályozás gondolatát vetette fel

A mezőgazdaság egészen addig fejlődött, amíg az 1870-es években meg nem jelent a magyarnál olcsóbb, amerikai export-búza. Ekkor a termelés átállt a gyümölcs- és állattenyésztésre. A műtrágya használatba vétele és a folyószabályozás növelte a termelést.

A gépesítésre és a modernebb eljárások bevezetésére azonban csak a jelentősebb anyagi háttérrel rendelkező nagyobb birtokok tulajdonosai voltak képesek. A kisbirtokok nagy száma mellett az olcsó bérmunka (idénymunkások, napszámosok) is akadályozta a gépesítés még szélesebb körű elterjedését.

 

A modernizálást a gátrendszerek kiépítésével a mezőgazdaságban kellett kezdeni.

A folyószabályozások lezárultával jelentős területek kerültek művelés alá, másrészt pedig a nagybirtokokon elterjedő korszerű eljárások, gépek (alagcsövezés, műtrágya, vetőgép, aratógép stb.) a termelékenység növekedést vonta maga után.

 

A birodalmi mellett kialakuló országos piac is biztos értékesítési lehetőséget jelentett a specializálódó termelés számára is. A városok – főleg Budapest – környékén a városi piacokra termelő zöldség- és gyümölcstermesztés, tejgazdaságok jöttek létre.

 

A folyószabályozás lehetővé tette a gőzhajózást a Dunán, Tiszán, Dráván, Száván és a Maroson is. A fő kereskedelmi útvonalat azonban a vasút jelentette, s ennek segítségével a magyar mezőgazdasági termékek gyorsan eljutottak a világpiacra.

 

A dualizmus korában lejátszódó gazdasági változások jelentős fellendülést eredményeztek, s ez lehetővé tette a Monarchia, azon belül is Magyarország gazdaságának felzárkózását, sőt Magyarország több iparágban és fejlesztésben a világ élvonalába került. A korszakban fejlődött az ország gazdasági központjává és világvárossá Budapest is. Magyarország közepesen fejlett agrár-ipari országgá vált. A fejlődés ellenére/hatására aránytalanságok figyelhetők meg a magyar gazdaságon belül.

Korszerű, de kiegyensúlyozatlan magyar nagyipar, fejlett bank- és vasúthálózat, monopolkapitalizmus jött létre, a másik oldalon azonban kistörpebirtokosok milliói, megélhetési gondokkal küzdő társadalmi rétegek.

A második ipari forradalom (1870-1914) okozta gazdasági fejlődés átalakította a dualista magyar társadalmat: a mezőgazdasági népesség aránya csökkent, az iparfejlődés miatt viszont nőtt a munkásság. A polgári állam kiépítése pedig a középosztály és az alkalmazotti réteg növekedését eredményezte.

A kisbirtokos parasztok 10 holdnál kevesebb földdel rendelkeztek. Gyakran vállaltak bérmunkát állami beruházásokon (vasútépítés, folyószabályozás – kubikos).

A teljes társadalom csaknem egynegyedét tették ki a birtoktalan parasztok (agrárproletárok). Ők is gyakran vállaltak bérmunkát állami beruházásokon. Ők voltak a kubikosok, illetve a nyári idénymunkát vállaló summások.

 

 

A Tisza megregulázása


Mielőtt a témába belevágtak volna, először a fogalmakat tisztázták az előadók a vetített dia segítségével.

 

Az Alföld valaha igazi vadvíz-ország volt. A Tisza szabályozása előtt a folyó és mellékfolyói árterülete, az áradások táplálta láp, mocsár és rétvilág összefüggő vízi élőhely-rendszert alkotott. 

Az ártereken, időlegesen vízjárta területeken élők megtanultak túlélni, együtt élni a folyó szeszélyeivel, kihasználták a táj adottságait. Felsorolni is hosszú a haszonvételeket: halászat, vadászat, pákászat, csíkászat, rákászat, teknősfogás, tojásszedés, nád és gyékényaratás, ártéri gyümölcsök és gyógynövények gyűjtése, gombászás, méhészkedés. Az egyik fő tevékenység a külterjes, rideg tartáson alapuló állattenyésztés volt: dús füvű legelők adtak élelmet a szürkemarhának, a rackának, a réti és szalontai disznónak. Őseink nem felélték tőlük, hanem megtartották, sőt, megújították a természeti erőforrásokat. Az alföldi kultúra virágzásának, a viszonylagos jólétnek a török hódoltság vetett véget.

 

Az úgynevezett „pocsolyatérképen” jól láthatóak az ország vízügyi viszonyai. (A hazai vízborította és árvízjárta területek ábrázolása, az árvízmentesítő és lecsapoló munkálatok előtt.)

 

A szaporodó lakosság növekvő igényei miatt újabb és újabb területeket vontak művelés alá. Ezért az 1700-as években több helyen is gátépítésbe, lecsapolásba kezdtek, de a temérdek munka csak ideig-óráig járt eredménnyel. Mind a kormányzat, mind a Tisza menti birtokosok érdeke az volt, hogy a hajózási útvonalak kialakítása révén az addig viszonylag elzárt vidék bekapcsolódhasson az országos kereskedelembe.

 

Elsőként Szinyei-Merse József vetette fel 1784-ben a Tisza egységes szabályozásának kérdését. Az első lépés, a folyók vízrajzi feltérképezése hatalmas munkát jelentett. 1816-ban a Körösök völgyében pusztító árvizek hatására kezdődtek meg az átfogó szabályozást előkészítő térképezések és vízrajzi felmérések. Itt szerezte első gyakorlati tapasztalatait Vásárhelyi Pál is, akinek később oly nagy szerep jutott a szabályozási munkálatok kidolgozásában.

 

A 19. század elején már halaszthatatlannak tekintett vízi munkák szempontjából meghatározó az 1807-ben szentesített XVII. tc., amely az árvizek elleni védekezést és az ármentesítést nem a vármegyék kötelezettségévé tette, hanem a munkákban közvetlenül érintett földbirtokosok összefogására épített. Fontos előzményeknek tekinthetjük a Tisza átfogó vízi munkáinak szempontjából a mérnökképzés elindítását (Institutum Geometricum) és a Helytartótanács alá rendelt Vízi- és Építészeti Főigazgatóság megszervezését, valamint az 1810-es években elindult átfogó mappációs (térképezési) munkálatokat.

 

1830 tavaszán emberemlékezet óta a legnagyobb árvíz pusztított. A Tisza, a Körösök és a Berettyó mintegy 8000 km területet öntött el és tartott 2 hónapon át víz alatt. Egyértelművé vált, hogy a szabályozási tervek kidolgozása nem várathat tovább. Ekkor lépett a színre az újító gondolkodású Széchenyi István.

 

A Tisza-völgyi Társulat

 

A munkálatok végrehajtására és az egyéni és közösségi érdekek összehangolására 1846 januárjában vezetésével megalakult a Tisza-völgyi Társulat.

Több kisebb, sikertelen próbálkozás után gróf Széchenyi István szervezte meg a Tisza szabályozását, amely 1846. augusztus 27-én vette kezdetét. A szabályozás eredményeként a folyó új hossza 962 km lett, született 136 km új, épített meder, valamint kialakítottak 589 km holtágat. A folyó esése a kilométerenként 3,7 cm-ről 6 cm-re növekedett. A szabályozás előtt mintegy két hónap alatt ért le az ár a Szamostól Szegedig, ma mindehhez 1-2 hét elegendő. A hajózható hossz ma 780 km.

A magyar országgyűlés 1884-ben-ben elfogadta a Tiszáról szóló törvényt, amely összefoglalta a folyó szabályozásával összefüggő teendőket az 1879-1884 közötti periódusban. A törvény kimondta, hogy a Tisza és vízgyűjtő területe a szabályozás és az ármentesítés tekintetében egységet képez.

1894-ben a parlament elfogadta Kvassay Jenő tiszai korrekciós programját, mely alapján tíz évig folytak a munkák. 1908-ban az országgyűlés elfogadta a Tisza újabb, immár húsz évre szóló fejlesztési programját.

 

A magát a korszak legnagyobb vízügyi szaktekintélyévé kinövő Vásárhelyi Pál 1846 márciusában benyújtotta „A Tisza folyó általános szabályozása” című tervezetét. Vásárhelyi kettős célt jelölt meg tervében: az árvizek korlátozását és a hajózhatóság biztosítását. Úgy vélte, a szabályozás sikeréhez a folyó esését kell növelni, s ezzel együtt nő majd a sík vidéken amúgy lelassult folyó sebessége is. Az esés növelésére a túlfejlett kanyarulatokat le kell vágni, ezáltal a folyó hossza megrövidül. 102 átvágást tervezett, amely a folyó hosszát 452 km-rel, azaz 37 %-kal csökkentette volna. Vásárhelyi elgondolása szerint az átvágásokkal a víz lefutása gyorsabb lesz, így idővel az árvízszintek is alacsonyabbak lesznek. (A gyakorlat később nem igazolta ezen elképzelését.) Az árvizek kordában tartására pedig kellő távolságokban elhelyezett gátak építését tartotta megvalósíthatónak.

 

Vásárhelyi a munkálatok megkezdése előtt tragikus hirtelenséggel meghalt, így a kormányzat a folyószabályozások nemzetközi hírű szakértőjét, az olasz Pietro Paleocapát hívták az országba. Paleocapa nézetei némileg különböztek Vásárhelyiétől, ő a folyó töltésezését javasolta. Arra a meggyőződésre jutott (egyébként tévesen), hogy az átvágások létesítése, azaz a folyó esésviszonyainak növelése nem segíti az árhullámok levonulását. Ő mindössze 15 kanyarulat-átmetszést tartott szükségesnek, igaz, ezek jóval hosszabbak voltak:205 km folyóhosszt iktattak volna ki.

 

A munkálatok végül is a két terv kompromisszuma alapján indultak meg 1846. augusztus 27-én Tiszadob határában, a későbbi Széchenyi-gát építésével és a Tiszadob-Tiszaszederkény közti mesterséges meder létesítésével. A Tisza alföldi szakaszán 1879-ig végül összesen 112 átvágás készült el, amely egy "új" Tiszát eredményezett. A folyó teljes hossza 1419 km-ről 962 km-re (38 %-kal) csökkent.

1853-ban és 1855-ben újabb pusztító árvizek vonultak le a Tiszán, melyek az addig megépített gátak egy részét lerombolták. Munka közben, a tapasztalatok birtokában az ármentesítés nehézségei is kiderültek. Bebizonyosodott, hogy az ártér leszűkítése töltésekkel oly mértékben megemeli az árvízszinteket, hogy a védelem nélkül maradt, korábban ármentes magaslatokon csapott ki a víz, addig soha el nem árasztott településeket veszélybe sodorva.

 

A Tisza földterület-növelő szabályozása második honfoglalással felérő nyereséget jelentett. Ennek ellenére a munkálatokat számtalan kritika és támadás érte. A vádaskodók támogatójának szegődött az 1863. évi rettenetes aszály.

1863-ban ugyanis ismét természeti csapás sújtotta az Alföldet. Most azonban nem a sok víz, hanem ellenkezője, az aszály okozott katasztrófát. Az éhező lakosság az ármentesítést okolta nyomorúságáért. Az aszály bebizonyította öntözési csatornahálózat építésének és az Alföld fásításának szükségességét.

1879. március 12-én megrendítő tragédia következett be: az árvíz átszakította a Szegedet védő töltést. A folyó csak mintegy fél esztendő múltán húzódott vissza a medrébe, leírhatatlan pusztulást hagyva maga után. A kormány az addigi szabályozás radikális felülvizsgálatát követelte. A Tisza-völgyi Társulat külföldi szakértőket kért fel a vizsgálatra, akik megállapították, az addigi elgondolások helyesek voltak, vagyis csak a töltések és átvágások együttes alkalmazása az egyedüli helyes megoldás a Tisza szabályozásánál. Véleményük szerint az árvízszintek emelkedése szükségszerű és tartós folyamatnak tekinthető mindaddig, amíg az árvízvédelmi töltésrendszer a folyó teljes hosszában helyes vonalazással ki nem épül. Hangsúlyozták, hogy a sűrűn lakott településeknek különleges védelmet kell biztosítani.

A tragédia felrázta az egész nemzetet, s új irányt lehetett kijelölni a hazai vízi munkáknak. Ekkorára már kialakult nemcsak a világviszonylatban is élen járónak elismert mérnökgárda, hanem a földmunkákat elvégző kubikosok sajátos rétege is.

 

Országos Kultúrmérnöki Hivatal

Az Országos Kultúrmérnöki Hivatalt (OKH) 1879-ben hozták létre.

Az előadáson is elhangzott szlogen szerint abban az időben két hasznos intézmény volt az országban: a csendőrség és a szakmai tekintéllyel bíró (hajózási és víz-) mérnökök.

Az OKH intézmény első mérnöke és szervezője Kvassay Jenő volt, aki annak fejlesztése körül is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Az egységes vízgazdálkodás megteremtése mellett talajjavítási terveket és munkálatokat készített és vezetett.

Kvassay a megbolygatott Tisza folyó egyensúlyi állapotának a rendezésére kétlépcsős programot javasolt. Az első ütem célja a már megkezdett munkák befejezése volt. Megállapította, hogy a tiszai átvágások jelentős része egyelőre nem vált anyamederré, tehát a Tisza megzavart vízjárásának egyensúlya még nem állt helyre. Fontos feladatnak tekintette továbbá, hogy az árvizek levonulásának javítása érdekében az alsóbb szakaszok átvágásait bővítsék. Egy 1905-ös kormányjelentés szerint "a Tisza folyónak az 1850-es években megbolygatott egyensúlyi állapota nagyban és egészében ismét normális helyzetbe jutott".

1886-ban életbe lépett a vizjogi törvény, s Kvassay Jenőre irányításával az országot 8 kultúrmérnöki kerületre osztották, az ezekben működő hivatalokat az országos kultúrmérnöki hivatal felügyelete alá helyezték. Az Országos Kultúrmérnöki Hivatalt a földmivelésügyi miniszter alá rendelték.

A talajjavítási munkálatok iránti érdeklődés 1886 után oly rohamossá vált, hogy a hivatalok az igényekkel lépést tartani nem tudtak, így egyre több kerületi hivatal kezdte meg működését. 1895-ben a hivatalok száma 12, Budapest, Szombathely, Kassa, Sátoralja-Újhely, Debrecen, Arad, Kolozsvár és Brassó székhelyekkel. Kvassay Jenő vezetésével 14 év alatt közel 600 000 kataszteri hold hasznavehetetlen területet mentett meg a hivatal meg a kultúrának.

A Tisza és mellékfolyóinak szabályozása óhatatlanul együtt járt az egykori legendás halbőség megcsappanásával. A halak mozgástere a szűk hullámterekre korlátozódott, az íváshoz nélkülözhetetlen összefüggő sekély vízfelület drasztikusan lecsökkent. A lecsapolások következtében eltűnt az egykori vadregényes vízi élővilág is.

A szikes területek problémája is szorosan kapcsolódik a szabályozáshoz. Amíg az árhullámok rendszeresen lemosták a később szikesnek bizonyult területeket, ez nem okozott gondot. Az ármentesítés után azonban megnőtt a talaj párolgása, és a felfelé irányuló vízmozgás következtében a talaj mélyebb rétegeiből a sziksó is feldúsult a felszín közelében.

Egy további hatalmas probléma, amely lassan ugyanolyan fontos kérdéssé vált, mint az ármentesítés, az a belvíz volt. A megépített töltések, miközben védték a területet az elöntéstől, megakadályozták a gátak mögött felgyülemlett belvizek levezetését. A belvízlevezető csatornahálózat kiépítése és karbantartása nem várt költségeket rótt a birtokosokra.

 

A Tisza árvízi szabályozása lényegében befejeződött. Akkor célját elérte, de azóta bebizonyosodott, hogy az óriási jelentőséggel bíró munkák ellenére az árvízi biztonság növelése céljából további munkálatokra van szükség.

A későbbi, 1937-es XX. törvénycikk célja a folyamszabályozás, ármentesítés és lecsapolás negatív következményeinek korrekciója volt.

A természeti egyensúly megbontása ugyanis természetesen lényeges változásokat eredményezett.

A Tisza megnövekedett energiája a meder kimélyüléséhez és a kis vízszint jelentős lesüllyedéséhez vezetett, ami mind a hajózás, mind az öntözés szempontjából komoly hátrányt jelentett. Az átvágások másik következménye a folyó víz- és hordalékviszonyainak megváltozása. A Tisza a szabályozást követően erősebben kezdte szaggatni partjait, növelve ezzel pályája hosszát. Ez a partok kövezését, megvédését tette egyre inkább szükségessé. Az átvágások a Tisza szabályozásának csak egyik részét jelentették.

A meder szabályozásával párhuzamosan épültek meg az árvédelmi töltések, amelyeknek hossza 3168 km. Természetesen a gátak közé szorított árvizek szintje a töltések révén megemelkedett, s ez vezetett az árvizek alkalmával a gátszakadásokhoz, illetve ahhoz, hogy az árvizek olyan területeket is elöntöttek, amelyeket a szabályozás előtt egyáltalán nem veszélyeztettek.

Már az első évek szabályozási munkálatai az árhullámok megnövekedéséhez vezettek, s évről évre magasabb vízállási csúcsokat mértek.

 

21. kerületi Hírhatár Online - Bárány Tibor

 

Forrás: origo.hu, kvvm.hu, wikipedia.hu, library.hungarica.hu, mek.oszk.hu

Fotók: Bárány Tibor


További hírek

  Kiegyezés konferencia
2017. 10. 13. 10:46 21keruleti-hirhatar.hu
  Megosztó kompromisszum
2017. 10. 04. 19:39 21keruleti-hirhatar.hu
  Miskahuszár, a szimbólum
2017. 09. 29. 20:07 21keruleti-hirhatar.hu
  Politikai színjáték...
2017. 09. 24. 00:31 21keruleti-hirhatar.hu
  Rend belül, rend kívül?
2017. 09. 24. 00:04 21keruleti-hirhatar.hu
  Vigyázat, civilek!
2017. 09. 23. 22:36 21keruleti-hirhatar.hu
  Miskahuszár, a világrekorder
2017. 09. 17. 22:24 21keruleti-hirhatar.hu
  Egyház és művészet
2017. 09. 17. 16:38 21keruleti-hirhatar.hu
  Minden csepp számít!
2017. 09. 17. 16:17 21keruleti-hirhatar.hu
  Strein Oszkár végső útja
2017. 09. 17. 15:49 21keruleti-hirhatar.hu





IMPRESSZUM | MÉDIAAJÁNLAT | SZABÁLYZAT | HÍRLEVÉL

(c)2o15 Hírhatár Lapcsoport