XXI. KERÜLETI HÍRHATÁR - Születésnapi köszöntő

XXI. KERÜLETI HÍRHATÁR
   
 2018.12.11.
 Kedd
Ma Árpád napja van.
Holnap Gabriella napja lesz.
   EUR árfolyam
   323,44 Ft
   CHF árfolyam
   287,97 Ft
   
   
   
   
   
   

 

MINDEN HÍR | AKTUÁLIS | SZÍNES | VÉLEMÉNY | RENDŐRSÉGI HÍREK | SPORT | KULTÚRA | TÖBB HÍRHATÁR | HELYBEN VAGYUNK!

    
2012. 05. 11. 10:18     


Születésnapi köszöntő
Az 1956-os forradalom fényesen bizonyította, hogy egy nemzet tagjai között nem osztályharc, hanem érdekközösség áll fenn – mondta Hende Csaba honvédelmi miniszter május 10-én Csepelen, a Kovács Sándor nyugállományú vezérőrnagy 85. születésnapja alkalmából tartott köszöntőn.

Az 1956-os forradalom fényesen bizonyította, hogy egy nemzet tagjai között nem osztályharc, hanem érdekközösség áll fenn – mondta Hende Csaba honvédelmi miniszter május 10-én Csepelen, a Kovács Sándor nyugállományú vezérőrnagy 85. születésnapja alkalmából tartott köszöntőn.

 

 

A 21. Kerületi Hírhatár egy hat évvel ezelőtt készített interjúval köszönti Kovács Sándor nyugállományú vezérőrnagyot 85. születésnapja alkamából.

 

 

 

Az interjút Bárány Tibor készítette az akkor "még csak" hetvenkilenc éves tábornokkal, s az írás a Bolla Dezsővel közösen szerkesztett "Csepeliek '56-ról" című kötetben jelent meg. (Foto: honvedelem.hu)

 

KOVÁCS SÁNDOR

 

 

Berettyóújfaluban születtem 1927-ben, ott jártam iskolába. Autó- és motorszerelőként dolgoztam, amíg 1949-ben be nem vonultam a honvédséghez.

1946-47 óta élek Csepelen: keresztanyámék itt laktak a Vihorláti utcában, hozzájuk költöztem fel. 1955. október 22-én nősültem meg, addigra már kész volt a házunk, csak még nem volt bevakolva. 40 ezer Forint kölcsönt vettünk fel – az akkoriban komolyösszegnek számított – a félretett pénzünk kiegészítésére. Nem volt nekem rossz helyem a honvédségnél, megtaláltam ott a számításomat.

1949-től 1957-ig katona voltam, ott is a gépkocsikkal foglalkoztam, gépjármű-technikus voltam. DÖCS-weaponok, K-300-asok, Csepel 350-esek, Csepel Dízelek, Zil-ek, Gaz-ok fordultak meg kezem alatt. Sorkatonaként vonultam be, s jelentkeztem tiszti-iskolára: ebben nagyobb perspektívát láttam, biztosabb megélhetésre számítottam ezen a pályán.

Piliscsabára vonultam be, az ½ gépkocsi zászlóaljhoz. Ott hamarosan a garázsba kerültem. Hat-hét hónap múlva hívtak be Tatára, az akkoriban indult Rákosi Páncélos-tiszti Iskolára. 31 társammal együtt egy külön szakaszba kerültünk, a gépkocsizókhoz (a páncélosok másik szakaszba kerültek). Két-három hónapot töltöttünk Tatán, aztán felkerültünk Budapestre, a mátyásföldi repülőtérre. Ott kaptuk meg – munkáskáderekkel közös csoportban – a kiképzést. (Ettől kezdve – jó szakember voltam – Budapesten maradhattam, nem dobáltak össze-vissza az országban.)

Parancsnokunk, Pénzes László, nagyon „vagány gyerek” volt. Nekünk 32-36 forint volt a zsoldunk, a munkáskádereknek pedig 580-600  forint volt a fizetésük. Mi ezt nem fogadtuk el, s fél évig harcoltunk, amíg ugyanazt a pénzt meg nem kaptuk mi is. Aztán csapatunk elkerült a Zách utcába, utána a Kiss János laktanyába (ott tanultuk a G-51-es utasításokat, nyilvántartásokat, pénzügyi dolgokat). Amikor befejeződtek a tanulmányok, letelt az egy év, felavattak bennünket.

 Alhadnagyi rendfokozatot kaptam, s egy év után lettem hadnagy. 1956-ban már főhadnagyként fel voltam terjesztve századosi kinevezésre. A mai Park Szálló helyén, egy gépesített lövész hadtest volt, a 9537, ennek lőrinci, önálló hírzászlóaljához kerültem gépjármű-szolgálatvezetőnek. Egy év múlva a Lehel út – Dózsa György út sarkán megalakult egy gépkocsivezető-képző iskola, amelynek gyakorlati tanszékvezetője lettem. Amikor a 9537 megszűnt, vele szemben, a sport-tiszti iskolán alakult egy lövész hadtest, a 1717 alakulat. Oda kerültem gépjármű-technikusnak. Ott szolgáltam 1956-ban.

1956. októberében költözött át az egység a budaőrsi laktanyába. Akkor alakult meg ott a 4. Hadseregtörzs. Itt ért engem a forradalom. Huszonkilenc éves voltam akkor.

 

1956 szeptemberében már a hadseregtörzs áthelyezésére készülődtünk: átalakítottuk az alakulatokat, átcsoportosítottuk a gépkocsikat, s kezdtük a költözködést Budaőrsre.

Ekkor már felépült a házunk Csepelen, 1955-ben költöztünk be közös otthonunkba – friss házasként – feleségemmel. Szerettem katona lenni, mindig kedveltem a rendet. És akkor 1956-ban felfordult a világ…

Ahogy említettem, a Lehel út és a Dózsa György út sarkán volt a hadtestünk, s már félig át is költözünk a budaőrsi laktanyába. Parancsnokom Kovács Imre vezérőrnagy volt, október 23-án behívatták a HM-be. Hallottuk mink, hogy valami lesz, de nem hittük el.

Október 23-án is folyt rendesen a munka, s délután pedig hazaengedtek bennünket.. Akkor már tudtuk, hogy tüntetés lesz, amelyet a belügyminiszter engedélyezett. Azt mondta a parancsnokunk, hogy aki akar, egyenruhában (de fegyver nélkül) felvonulhat a tömeggel, aztán majd szépen lecsendesedik a dolog. Ki gondolta volna akkor, hogy ez lesz belőle?

Néhány bajtársammal együtt beültünk a Margit hídnál lévő presszó pincéjében egy italra. Előző nap volt a házassági évfordulónk, ezért egy csokor virág volt az aktatáskámban. Este hét-nyolc óra tájban jött át a tömeg a Margit hídon, épp akkor léptünk ki az utcára. Megütötte a fülünket a jelszavakat kiabáló tömegből hallatszó egyik mondat: „Új ruhát a honvédségnek!”. Megtetszett a dolog, mondtam is a bajtársamnak: Te, ezek nem mondanak butaságot! Mert a szovjet mintájú gimnasztyorka, meg a pufajka nem volt túl kényelmes, sem szép. Egyetértettem e követeléssel.

 

Telt az idő, s jöttem hazafelé a 2-es villamossal. A Parlament előtt akkor már hatalmas tömeg gyülekezett. Amikor hazaértem, otthon hallottam a kis néprádiónkból, hogy a tömeg Nagy Imrét követelte, hogy beszéljen, s amikor kilépett, s úgy szólította meg a népet, hogy „Elvtársak!”. „Nem vagyunk elvtársaid” – zengett a tömeg válaszul. Eltelt 23-a, körülbelül tíz órakor lefeküdtünk.

Másnap reggel, 24-én, amikor felkeltem, a rádióból hallottam, mi történt éjszaka a rádiónál. Azért elindultam a laktanyába, egyenruhában. Beértem Csepel központjába, de tovább nem tudtam menni, mert a HÉV nem járt. Elakadtam a Szent Imre téren, a pártház sarkánál, szemben a kiegészítő-parancsnoksággal. Jókora tömeg gyűlt össze ott, s magam is csatlakoztam a nézelődőkhöz.

A kiegészítő-parancsnokságnál volt egy fehér téglákból épített kerítés, annak a tövében feküdt egy illető az oldalán (később a nevét is megtudtam: Recskó Tibor volt, állítólag a Szente veje). Mondták az emberek, hogy most lőtték agyon. Ahogy ott álltunk, egyszer csak megjelent két harckocsi (máig sem tudom, honnan jöttek, szerintem nem magyarok voltak). Az esztergomi 33-as ezred parancsnoka, a Pallós Ferenc őrnagy volt, s őket még 23-án éjjel felvezényelték Budapestre: egyik részüket a Petőfi Laktanyába helyezték el, 2-3 harckocsit pedig a csepeli gyár védelmére küldtek ki, mert kérték az itteniek. A páncélosok egyforma ruhát hordtak, akár magyar, akár ruszki harckocsiban ültek, s a harckocsikon sem voltak festett felségjelzések, vagy azonosító számok. (A Pallós Feri bácsi benne van a Történelmi Igazságtétel Bizottság katonai bizottságában, tőle tudom, hogy ők Csepelen egyetlen harckocsit sem vesztettek el.) Ezek szerint a környékbeli településekről felrendelt ruszki egységek harckocsijai lehettek.  

A harckocsik megálltak a „kieg”-gel szemben, s elkezdték forgatni körbe-körbe a lövegtornyukat, s leseperték a rájuk felmászni próbáló embereket. Közben a „kieg”-et támadták a fegyveresek. A forgolódó harckocsik láttán kijöttek a katonák az épületből, s akkor kapott egy lövést a parancsnokuk, az Adam százados. A támadók először szalmával akarták kifüstölni a „kieg”-eseket, majd tűzoltó lajtkocsiból vizet fecskendeztek be az épületbe. Nem az ottani katonákkal volt bajuk, hanem fegyverhez akartak jutni.

 

Ekkor én egyenruhában voltam, s ennek némi következménye is lett. A pártház sarkánál többen közrefogtak, s elkezdték kiabálni, hogy „ávós, ávós”. Hiába volt az én hajtókámon barna paroli és rajta franciakulcs és kalapács, ezek nem ismerték a színek jelentését. Katonaruhást láttak, egyből ávósnak hittek. Az üvöltözés egyre fenyegetőbb lett, s egy-két ütést is kaptam már a fejemre, de szerencsémre éppen arra jött Újvári Pista (akinek a Májuskerttel szemben volt a sarkon a rádió-javító műhelye), akivel Lőrincen egy alakulatnál szolgáltunk korábban. Jól ismert engem, s odalépett: „Ne bántsátok, ő a Kovács Sanyi, gépkocsizó, még gyalogos sem volt soha, nemhogy ávós!”. Elhitték neki, s elengedtek. 

Tekintve, hogy bejutni a városba nem tudtam, némi nézelődés után gyalog hazamentem, mert a busz sem járt. Jó kis öt kilométeres séta volt hazáig.

Másnap, 25-én mentem be a laktanyába – a HÉV már ritkán, de járt. Hazafele pedig szolgálati motorral jöttem, de a sapkámon addigra már nem volt csillag. A Szent Imre téren megálltam a rendőrségnél, mert ott nagy csoportosulást láttam. Az összegyűlt tömeg a rendőrségen fogva tartott emberek elengedését és fegyvereket követeltek. (Azokat a fegyvereket akarták, amelyeket a Váradi vezérőrnagy hozott ki két teherautóval Csepelre, a gyárba. Ezek közül kerültek ki a pártházba is puskák, amelyekkel a „kieg”-et támadó emberekre, a téren lévőkre lőttek.)

 

Kíváncsi voltam, mi történik ott, leállítottam a motort a posta épülete mellé, s közelebb mentem. Ott álltam már a körülbelül kétezer főnyi tömegben, s magával ragadott a hangulat. Bizottság alakult, amely elindult a pártházhoz, elkérni a fegyvereket. A rendőrség adott egy vezetőt: Csumbrik hadnagyot. Én is belekerültem ebbe a csoportba és átmentünk a tér túlsó oldalára, a pártházba. Ott a másodtitkár, a Karsai fogadott bennünket: tagadta, hogy fegyver lett volna a pártházban.

Az asztalon volt egy fából készült, cigaretta-tartó doboz, amit egy csillag díszített. Szóltam az ott tartózkodó gyalogos századosnak, hogy vegye le ő is a csillagot a sapkájáról, mert az emberek nem jó szemmel nézik, még baj is lehet belőle, s egyúttal a dobozról is távolítsa el. Erre nem volt hajlandó, ezért fogtam a dobozt, s mindenkit megkínáltam belőle cigarettával. (Később a vádiratomban is benne volt – ami nem volt igaz –, hogy én akartam lefeszíteni a csillagot.)

Karsai tehát azt mondta, „itt nincs fegyver, csak ez”, s elővett a páncélszekrényből egy világháborús, régi rozsdás forgópisztolyt, amivel biztos nem lehetett lőni. Az emberek válaszolták, hogy ha ez a helyzet, akkor álljon ki az ablakba, s közölje a téren lévőkkel, nincs fegyver a pártházban, aki nem hiszi, jöjjön be, s győződjön meg róla saját szemével. Megtette, a tömeg abban a pillanatban bezúdult a pártházba. Nyomultak előre. A Karsait mi körbefogtuk, s próbáltuk védeni a neki szánt ütésektől, amiből azért nekünk is jutott. Mondtuk, hogy „ne bántsátok, bevisszük a rendőrségre, s majd ott elintézik”.

Közben többen kutattak is, és a térre néző ablak alatt, a lambéria alatt találtak 2-3 puskát. Akkor az egyik Szente-gyerek kiállt az ablakba és elkiáltotta magát: „Munkástársak, itt vannak a gyilkos fegyverek”. Nem kellett több az embereknek, aki még kint volt, az is bejött, s szinte pillanatok alatt kirámolták az épületet. Közben mi közrefogtuk Karsait és átkísértük a rendőrségre, átadtuk a rendőröknek. Onnan pedig este szépen hazaengedték.

 

Feleségem a motorkerékpárgyárban dolgozott, a szerkesztésen. Hozzászokott, hogy csak este érek haza, különösebben nem aggódott a távollétem miatt. Kijöttem a rendőrségről, felültem a motorra és hazamentem.

Október 26-án ismét bementem a laktanyába: ott már teljesen felborult a rend, két részre szakadt a társaság, az egyik fele a párt mellet volt, a másik meg nem. Ez utóbbihoz tartoztam én is, s hozzáláttunk a forradalmi katonai bizottság megalakításához. Kijött egy miniszteri rendelet, hogy aki nem tud bemenni állomáshelyére, csapattestéhez, az vegye fel a kapcsolatot a helyi nemzetőrséggel, s próbáljanak meg velük és a rendőrökkel együttműködve rendet teremteni. Mi is ezzel próbálkoztunk, nem sok sikerrel. Kevés idő múlva hazajöttem.

Közben Csepelen a forradalmárok elfoglalták a rendőrség épületét, s elzavarták a rendőröket. Az ideiglenesen megválasztott helyi nemzetőrség vezetői (köztük Buri István, Major Ernő, Szente Károly, Szente István) vették át az irányítást. A fogdában őrzötteket kieresztették.

 

Királyerdőben laktam, s azon a környéken a Buriék, a Szentéék és még néhány királyerdei srác, akiknek akkorra már volt fegyverük, beköltöztek a Szent István út 170-es és a 232-es iskolába. Esténként olyan lövöldözést csaptak, hogy csak na.

A Sors Károly által vezetett csoport október 26-án a Bagi Ilona Kultúrházban (a 170-es iskolánál) a légoltalmi pincében megtalálták a tanácselnököt, Kalamár Józsefet. Állítólag volt ott egy adó-vevő rádió, s ezzel tartotta a kapcsolatot a pártközponttal, vagy az oroszokkal. Kalamárt elfogták és be akarták kísérni a rendőrségre. El is indultak, de a Szent István úton, a 153-as épületnél, egy üres telken hátulról Bódi János tarkón lőtte a fogoly tanácselnököt. Később láttam holttestét is, össze volt rugdosva, össze volt köpködve.

Kalamár állítólag nagyon szemét ember volt. Sokan haragudtak rá Csepelen. Szóbeszéd szerint (én nem állítom, így hallottam) amikor elmentek hozzá segélyt kérni, azt válaszolta az embereknek, menjenek ki legelni. Szóval nagyon utálták, s többen le akartak számolni vele. Bordás Andrást is azért lőtték agyon (véletlenül), mert összetévesztették Kalamárral.

Később a civilek közül összeverődött itt egy csoport. Hol az egyikhez tartoztak, hol a másikhoz. A Szentmiklósi út sarkán álló épületben jöttek össze esténként. Én igyekeztem elkerülni őket, alaposan szétnéztem, úgy jöttem haza és sötétedés után már otthon voltam. Volt egy szibériai farkaskutyám, bent ültünk a házban a feleségemmel, s velünk volt a kutya is. Átjött a szomszéd is, s innen figyeltünk kifelé, mi történik.

 

Október 27-én a 33-as páncélos-ezred csapatai Pallos Ferenc parancsnoksága alatt (a csoporthoz csatlakozott negyven, rendőrruhába öltözött ávós is) elfoglalták a gyárat négy harckocsival, visszafoglalták a rendőrség épületét és a pártházat is. Átvette a gyár parancsnokságát. Ekkor volt néhány áldozata is a lövöldözésnek. Kupper Béla, volt partizán meghalt a fegyveres harcban. A katonaság feladata egészen 28-ikáig (a kormány megalakulásáig) a fegyveres felkelők megsemmisítése volt.

28-án fordult a helyzet. Nagy Imre bejelentette a kormány megalakulását, létrejöttek a forradalmi katonai tanácsok, a nemzeti bizottmányok. A honvédség válaszút elé került: hogyan tovább?  Fel kellett venni a kapcsolatot a rendőrökkel és a forradalmárokkal, és közös járőröket szervezni, megszervezni a hivatalos nemzetőrséget. Ezen a napon, Csepelen a forradalmárok ismét elfoglalták a rendőrséget. Én is csatlakoztam a csepeli eseményekhez, s elkezdtük szervezni a nemzetőrséget. Közben az alakulatomnál beválasztottak a forradalmi katonai bizottságba, ahol a törzs embereinek érdekeit képviseltem, Jöttem-mentem Csepel és a laktanya között.

30-ától azonban már csak Csepelen tartózkodtam. Királyerdőben volt egy fegyveres csoport, ennek vettem át a parancsnokságát. Minden későbbi bajom ebből származott.

 

Megszerveztem a járőrszolgálatot, mert itt nagyon sok fegyver volt, egy részük eldobálva, egy részük gyerekeknél. Voltunk vagy 15-en, 20-an: rendet szerettünk volna teremteni a környéken. Akinek nem volt nemzetőr igazolványa, attól elvettük a fegyvert. A Sólyom utcától le a Duna-partig, ez volt az én területem. Nem is volt itt semmi probléma, addig, amíg be nem jöttek ide az oroszok. Egészen november 9.-éig működtünk, zavartalanul.

Két tüzér katonatiszttől (Torencsáktól és Verbától, akik állítólag a 9314 honi légvédelmi ezrednél teljesítettek szolgálatot) is elvettük fegyverét. Este volt, nemzetőr igazolványuk nem volt, egyenruhában jöttek, fegyverrel. A járőr behozta őket hozzám, megnéztem irataikat, s mondtam, reggelig maradjanak. Kérdeztem, mi járatban erre? Azt mondták, Kőrösi Sanyit keresik. Mondtam, hogy ő Csepel központjában van, miért itt keresik? Egyáltalán, hol voltak eddig?  Azt mondták, hogy a laktanyában. De azt szétverték, feleltem. Hazudtak akkor is, és később a tárgyaláson is. Aztán kiderült: egyikük sem mondott igazat. A Szentmiklósi úton egy üres telken állítottak fel egy, az egységüktől elhozott 85 milliméteres löveget, amely használhatatlan volt, mert nem volt benne ütőszeg és a műszereket is leszedték róla. Csak egy ember vigyázott rá. Ez a két hazudós a tárgyaláson azt állította, hogy én osztottam be őket a löveg mellé, hogyha jönnek az oroszok, lőjenek rájuk. Első fokon elítéltek. Másodfokon az egyik visszavonta vallomását, de nem fogadták el és súlyosbították az ítéletet.

Volt itt egy robbanás a környéken: egy autó tankjába valaki belelőtt, s a robbanástól összetörtek néhány ház tetőcserepei. Erről nem tehettem, ott sem voltam. De a csoport parancsnokaként ezért is nekem kellett később felelni. A Sólyom utca sarkán (közel a házunkhoz) volt egy üresen álló óvoda, oda hoztam fel a csoportot abból a parasztházból, amelyben addig tartózkodtak. Onnan indultunk járőrözni.

November 9-én a kerületben nagy tűzharc és bombázás volt: aknavetőkkel és repülőkkel lőtték az oroszok a Kiss János altábornagy utcát.

Eltaláltak ott egy épületet, amelyben egy egész család meghalt. (A „hivatalos” verzió szerint gázpalack robbant fel…)

 

Csepel elesett. Az oroszok délután támadást indítottak a csoportunk ellen is. Jöttek harckocsikkal a Duna felől, a Szent István úton, sőt autókkal még a mellékutcákon is, s egyből lőtték az óvodát. Pontosan tudták, hogy hol vagyunk! Épp járőrszolgálatban voltunk, s egy környékbeli dombról láttam, hogy a lakásomat megszállták az oroszok. (Voltak „jóakaróim”, beépített emberek, akik útba igazították őket.)

November 11-12-én bementem a hadseregtörzshöz a laktanyába, s jelentkeztem Kovács Imre vezérőrnagynál szolgálattételre. Mindjárt meg is bízott egy feladattal, amit becsületesen végre is hajtottam 12 főből álló kis csapatommal: a honvédségi szétlőtt, roncs autókat kellett összeszedni Budapest környékéről és vidékről is. Kaptam egy nyílt parancsot, meg egy műhelykocsit emelődaruval. Április közepére végeztünk a feladattal. Akkor hazajöttem jutalomszabadságra. (Közben nem tudtam, hogy Kovács Imrét leváltották a hadtestparancsnoki posztról, s ő lett a személyügyi főcsoportfőnök, a barátom pedig a titkára.) A szabadság ideje alatt csak hallottam a „tiszti nyilatkozatról”, amelyet addig azért nem írtam alá, mert nem voltam bent a laktanyában, s úgy gondoltam, hogy a műszakiakra nem vonatkozik.

Amikor a szabadságomról visszatértem, a személyügyi főcsoportfőnöknél kellett jelentkeznem: Kovács Imre vezérőrnagy „elvtárs” (ez volt a hivatalos megszólítás) megdícsért a jól elvégzett feladatért és jutalmul kinevezett a Kiss János Laktanyában működő össz-fegyvernemi tiszti iskola technikai szolgálatvezetőjének.

 

A laktanyában egy hétfői napon jelentkeztem: korán érkeztem, így részt vettem az akkor zajló tiszti tornán. Egyszer csak hívatott az iskola parancsnok, Köteles vezérőrnagy. Jelentkeztem, ő pedig elkezdte sorolni nevemet, személyes adataimat: Kovács Sándor főhadnagy, anyja neve…(stb.)?

„Igen” – válaszoltam, mert minden adat stimmelt. Ekkor a függöny mellől előlépett két fegyveres, a parancsnok pedig azt mondta:

„A miniszter elvtárs nevében letartóztatom!”

Ez 1957. május közepe táján történt. Még aznap este értesítették (akkor már terhes) feleségemet, hogy elvittek. Gyermekem 1957-ben, október 17-én született. Úgy nőtt fel, hogy csak kétszer láthattam börtönéveim alatt. Feleségem nehezen viselte a börtönéveimet. Dolgozni járt, a gyerekre közben más vigyázott.

 

Nem tudtam hova visznek a lefüggönyözött kocsival. Végül a Fő utcában kötöttünk ki. Hat hónapig voltam előzetes letartóztatásban: december 12.-én volt az első tárgyalás. Ezen két társamat (Körösi Sándort, a 9318 honi légvédelmi ezred hadműveleti tisztjét, valamint Andi József főhadnagyot) és engem halálra ítéltek! Kértem, hogy az én ügyemet válasszák külön, mert én nem voltam benne a nemzetőrségben, én külön tevékenykedtem. Azt mondták, hogy szó sem lehet róla: ugyanolyan (ellen!)forradalmár voltam, mint a többi…

Szomszédaink, a környék lakói összefogtak és levelet írtak érdekemben, melyben aláírásukkal tanúsították, hogy én nem csináltam semmit, nem követtem el azokat, amivel vádoltak. Persze, voltak olyanok is, akik ellenem tanúskodtam…

1958. március 4.-én volt a fellebviteli, másodfokú tárgyalás. Az ellenem felhozott „számbelileg meg nem állapítható gyilkosság” vádját visszavonták. A katonai kollégium külön tanácsa „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésében” bűnösnek talált és tíz év börtönre, lefokozásra, teljes vagyonelkobzásra ítélt, s eltiltott egyes állampolgári jogaim gyakorlásától. (A házunkat is elvették volna, de állami kölcsön volt rajta, így meghagyták, „az elkobzás alól mentesítették”.) Feleségem ott volt a tárgyalóteremben, csecsemőkorú gyermekünkkel a karján.

 

Csaknem hat évet töltöttem börtönben, s közben sok mindent tanultam. Eleinte belekezdtem a francia és a német nyelv tanulásába, később, amikor már dolgozni lehetett – Vácon a kerítés-szalag gyártó üzemben műszaki vezető voltam,  a BM  motorjavító műhelyében, a Kozma utcában pedig motorokat generáloztunk –, azzal foglalkoztam.

Először Vácon ültem: egy látogatáson láthattam másodízben gyermekemet, amikor feleségem magával hozta őt.

Vácon volt egy nagy éhségsztrájk, ami után „szétdobálták” az embereket, akkor kerültem a Kozma utcába. Megtanultam elviselni a megpróbáltatásokat és túltenni magam a dolgokon.

 

A börtönből közkegyelemmel szabadultam 1963-ban. A börtönparancsnok adott egy papírt, ami tanúsította, hogy munkámat rendesen végeztem, semmilyen gond nem volt velem.

A büntetésem azonban nem ért véget: a Budapesti Rendőrfőkapitány 1963. április elsejei rendelete a „társadalomra veszélyes elemnek” nyilvánított, ezért rendőri felügyelet alá helyeztek. Budapest területét nem hagyhattam el.


„Ref-es” lettem, nem is kicsit… Fél éven át, minden szombaton és vasárnap, jelentkeznem kellett a kerületi rendőrkapitányságon, hétköznap pedig éjjelente kijártak a lakásomra ellenőrizni: becsöngettek és bejöttek a lakásba.

Nagy százados egy ilyen ellenőrzés alkalmával személyesen jött, s hosszú felvezetés után kibökte, visszakaphatnám katonai pozíciómat, de cserébe kellene valamit tennem… Be akart szervezni! Azt feleltem neki: „Idefigyeljen százados úr! A börtönben nagyon sok szemét ember volt, de ott nem tudtak megtörni, amikor rab voltam. Azt képzeli, hogy amikor szabad vagyok, meg tud törni és beépíthet a szervezetbe? Sok szemét emberrel találkoztam már, de ilyennel, mint maga, még nem. Van pofája ide kijönni!” Úgy elhúzta innen a csíkot, hogy az nem mindennapos.

Volt úgy, hogy a járőrszolgálat egy éjjel kétszer is kijött. Minden ellenőrzés tényét papíron is rögzítették, s alá kellett írnom, hogy itt jártak, ők meg igazolták, hogy itthon voltam.

Egy ilyen alkalommal „begurultam”, másnap reggel fogtam a kapukulcsomat és bevittem a rendőrségre. Odavágtam Nagy százados asztalára: „Itt a kulcs, én többet ki nem megyek, nem nyitok kaput, akkor jön be, amikor akar… Engem hagyjon nyugodtan pihenni, mert én másnap dolgozni megyek”.

A Járműjavító Ktsz-nél tudtam elhelyezkedni lakatosként, itt Csepelen, a Kossuth Lajos utcában dolgoztam. Még onnan is kértek rólam jellemzést.

Még ma sem tudok higgadtan emlékezni ezekre a dolgokra, felzaklat az emlékezés…

 

A fiam leérettségizett a Jedlikben. Akkor nyílt meg a Skála, s oda ment tanulónak. Később a háztartási osztály vezetője lett. Most a XII. kerületi önkormányzatnál dolgozik, a gépjármű-adó osztályon. Már katona volt, amikor egy ízben beadtuk az útlevélkérelmet. Egyszer csak jött egy levél a BRFK-ról, hogy Kovács Sándor jelenjen meg az Andrássy út (akkor Népköztársaság útja) 12. szám alatt. Úgy gondoltam, hogy ez a fiamnak szólhat, mert a feleségem már megkapta az útlevelét, engem pedig akkor már mentesítettek a büntetett előélet alól. A fiam jelent meg az idézésre, de gyorsan kiderült, hogy engem hívtak volna: azt akarták nekem elmondani, hogyan viselkedjek külföldön… Azt mondta a fiam, mikor hazajött: „Papa, jó hogy nem te mentél be, mert biztos ráborítottad volna az asztalt az emberre!” Biztos így is lett volna.

 

1975. májusában kerültem a Csepeli Papírgyárba. Borzasztó sokat gürcöltem, túlóráztam, hogy a családomnak az anyagi hátteret biztosítsam. Havi hatvan túlórákat nyomtam le, hétvégi ügyeleteket vállaltam az erzsébeti papírgyárban, hogy a nyugdíjam ezzel is magasabb lehessen.

 

1987. május 31-én mentem nyugdíjba – amikor betöltöttem a 60. életévemet –, a Csepeli Papírgyárból, lakatos csoportvezetőként. 9 ezer forintnál is több lett a nyugdíjam. Még ekkor sem gondoltam, hogy az események rövidesen fordulatot vesznek… Belenyugodtam sorsomba, hiszen szabadulásom óta állandóan a fejem felett lebegett a veszély: „probléma” esetén mehetek vissza a börtönbe, letölteni a maradék négy évemet!

 

1989-ben kaptam egy levelet a Honvédelmi Minisztériumból, Szerémi főcsoportfőnöktől, amelyben visszaadták a századosi rendfokozatomat. Visszaküldtem a levelet: nem kell a századosi rendfokozat, én ennél többet érdemlek! Számolják be az időmet!

Visszavettek a honvédség állományába, majd honvédségi nyugállományba helyeztek, s beszámították a börtönben töltött éveimet is, amit a Papírgyárban nem tettek meg (hiába mentesítettek már korábban a büntetett előélettől).

 

1990. október 23-án előléptettek alezredessé.

Az azóta eltelt csaknem tizenhat év alatt kitüntetések sorozatát kaptam meg, köztük a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét is. Megkaptam a Csepelért díjat, Csepel Díszpolgára vagyok. Tele van kitüntetéssel a fél szekrény… Amit én átéltem, azt nem lehet semmilyen kitüntetéssel kompenzálni! Nem lehet egy tönkretett életet plecsnikkel jóvátenni!

 

Amikor jött a rendszerváltás, szívvel-lélekkel belefogtam a politizálásba. Ott voltam az MDF alapító ülésén, később elegem lett belőle. Rájöttem, hogy nekem ez nem megy. Nem volt ínyemre a társaság összetétele.

 

Aztán megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottság, megvolt a nagy temetés. Ott találkoztam korábbi katonatársaimmal, s elhatároztuk, hogy megalakítjuk a TIB Katonai Szervezetét. Most, 2006. áprilisában, vagyunk még vagy hétszázan összesen. Hat éve vagyok a TIB Katonai szervezetének elnöke. Előtte elnökhelyettese voltam. Akkoriban még könnyebb volt katonákat szerezni a kopjafánál tartott ünnepségekhez: Végh Ferenc vezérezredes úgy állt hozzánk, egy telefon után már vezényelte is a díszelgő egységet Csepelre. Most már nagyon bonyolult: előre kell kérvényt írni, s levélben kérni a kocsit, vagy embereket a honvédelmi minisztertől. Ezzel nem vagyunk kibékülve. De nincs más lehetőségünk.  

 

1992-ben ezredessé léptettek elé. 1997-ben Gönz Árpád köztársasági elnök – a honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök javaslatára – kinevezett dandártábornoknak.

 

Jövőre leszek nyolcvan éves – ha megérem. Lekopogom, az egészségem rendben van, de nehezen viselem az egyedüllétet. Feleségem meghalt. Fiam rendszeresen látogat.


További hírek

  Észrevétel - 2.
2018. 11. 23. 17:14 21keruleti-hirhatar.hu
  Észrevétel - 1.
2018. 11. 23. 17:08 21keruleti-hirhatar.hu
  Kit érdekel?!
2018. 11. 23. 16:53 21keruleti-hirhatar.hu
  A KÉK – Csepelről, Csepelen (is)
2018. 11. 23. 15:33 21keruleti-hirhatar.hu
  Csepeli véradás
2018. 11. 23. 14:24 21keruleti-hirhatar.hu
  Tanuljon szakmát ingyen!
2018. 11. 21. 14:01 21keruleti-hirhatar.hu
  A lakáspiacról
2018. 11. 09. 23:20 21keruleti-hirhatar.hu
  Önkéntesen, önzetlenül...
2018. 11. 09. 22:19 21keruleti-hirhatar.hu
  Az adománybolt megnyitott
2018. 11. 06. 10:22 21keruleti-hirhatar.hu
  November 5., 11 órától nyitva: adománybolt Csepelen!
2018. 10. 30. 15:06 21keruleti-hirhatar.hu





IMPRESSZUM | MÉDIAAJÁNLAT | SZABÁLYZAT | HÍRLEVÉL

(c)2o15 Hírhatár Lapcsoport