Akár a csepeli helyzetet is jellemezhetné az az emlékmű, amelyre Hajdúszoboszlón jártunkban bukkantunk.

A tél végi, tavasz eleji borongós napsütésben egy megbontott talapzat, mellette nagy kupac törmelék. Eddig semmi különös, de a talapzaton felirat hirdeti: ez Szabó László alkotása, s a címe: a Növekedés szimbóluma.

Valahogy egy Kölcsey vers sorai - igen, a Himnuszé - jutottak eszembe a magyar nép zivataros századaiból:

„Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában.
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek: „

Az elmúlt (nem nyolc) hét év mérlegét láthatjuk tömören összefoglalva a képen.

Miközben a rádióból-tévéből ömlik a nemzeti összefogás és a Magyarország jobban teljesít, meg még erősödik is szlogen-áradat, az ember a hétköznapi életben érzi, valami még sincs rendben.

Az utóbbi esztendőkben egyre többen úgy érzik, ez a vezetés nem épít, hanem rombol.

Elvesz mindent, ami megtetszik neki, s a népnek marad a kőhalom, a romok.

Ez a látvány valóban a jelenlegi hazai növekedés szimbóluma is lehet.

Azt hiszem, a kép láttán nemcsak Szabó László szomorodik el...