A budapesti Szlovák Intézet igazgatója, Jana Tomková és a békéscsabai Szlovák Kultúra Háza igazgatója, Anna Istvánová szeptember 21-én egy olyan estre invitálta meg a MÚOSZ túrisztikai és gasztronómiai szakosztályának tagjait is a fővárosi Szlovák Intézetbe, amelyen szóban és ízekkel is bemutatták a magyarországi szlovák konyha hagyományainak „huncutkodásait”, s az ezt dokumentáló – Aszódi Csaba és Katarína Királyová tollából származó – „Nagyanyáink konyhájából Takto varila starká” című könyvet. Ezt, és a bemutatott másik szakácskönyvet sajnos csak messziről láthattuk, mert nem állt módunkban belelapozni, elolvasni.

Egyéb ételek mellett a ganci és a zsganci készítésének rejtelmeivel ismerkedhettünk meg a meghívott előadók segítségével. Jana Tomková házigazdaként a finom ételek és a gasztronómia jegyében köszöntötte a népes vendégsereget: a Szlovák Intézet színháztermében nem maradt üres ülőhely.

Az eseményen készült fotókat megtekintheti Galériánkban, vagy itt.

Bemutatta az előadókat, akik közül elsőként Karol Wlachovsky, az est moderátora kapta kézbe a mikrofont. Felvezető gondolataiban egy Mikszáth Kálmán idézettől indulva jutott el a radványi (gömöri) származású Jan Babilon szelleméig, akinek egy 1870-ben Pesten megjelent „Első szlovák szakácskönyve” az akkoriban a magyar fővárosban élő mintegy 70 ezer szlováknak tanította a hagyományok felelevenítésével: hogyan együnk szlovákul?

A moderátor a rendezvény helyszínének, a Szlovák Intézet épületének történetét is felvázolta. A XIX. századi Fehér Ló fogadó később Hunnia Szálló lett, majd a második világháború idején Marika Zenés Presszó néven működött. A XX. század 80-as éveiben felújították, átalakították, s a Csehszlovák Kultúra Háza lett, majd 1990 óta a Szlovák Intézetnek ad otthont.

A következő előadó, Vozár Márton gasztronómus, a békéscsabai Fiume Hotel vezérigazgatója (az egyik szakácskönyv előszavának alkotója) azt hangsúlyozta, hogy jó ételt csak jó alapanyagokból lehet készíteni. Mindig is ügyelt az alapanyagok jó minőségére, s az általa vezetett konyhából kikerülő ételeket mindig ő kóstolta meg először. szerinte az a jó étel, ami ehető, és amit szívesen készítettek. Szeretni kell az anyagokat és magát a főzést is.

Tradicionális ételeken nevelkedett ő is, gyerekként a macskaszéken, a sarokban ülve ízlelte azokat, s a gyerekkorban megszokott ízeket alkotja ma is az alapanyagok és ízesítés segítségével. A saját kiskertben termett zöldség, gyümölcs még előállítható ma is, de a sparhelt varázsa már nehezen visszahozható, s a kemence és a kuckó is kiment a divatból. A hajdani edényzet, a lábasok, fazekak, tepsik is hozzátartoztak a tradíciókhoz. Egyszerű alapanyagokból nagyszerű ételek készültek. A békési, dél-alföldi ízeket sokfelé kedvelik a világban, mert szlovákokkal mindenhol találkozhatunk. Az értékeket hordozó (szakács)könyvek  hasznosságát talán nem is kell tovább bizonygatni.

Frank Júlia gasztronómus, a MÚOSZ turisztikai gasztronómiai szakosztályának vezetőségi tagja már 89 szakácskönyvet publikált, így van összehasonlítási alapja. A széles publikum előtt kifejtett nézetei szerint kétfajta, paraszti és polgári konyha létezik. a most bemutatott szakácskönyvek a szlovák paraszti konyha ételeit, ízeit idézik. A szegényebb környékeken két-három nyersanyagból készültek komplett ételek: a mai embernek is fontosak a XIX. századi szlovák paraszti konyha gyökerei. Persze ezek az ételek nem szolgálják a fogyókúrák céljait, hiszen egykor nehéz fizikai munkát végző emberek számára készültek, akiknek szervezete feldolgozta a táplálékkal bevitt energiát.

Az előadói fotelek mögött félkaréjban, népviseletben ülő asszonyok sorban mutatták be a saját településükről hozott finomságokat. Az acsai gancát, amelyhez hagymát, kumplit és túrót használtak; a pilisi kapros túróslepényt; a tótkomlósi, kelttésztából készült diós és almás tekercset, a szalakális aprósüteményt, az ugyancsak kelttésztából készült „vizenkelt”-tet, s némi békéscsabai illetőségű jófajta kolbászt is. Ezeket később meg is tudtuk ízlelni.

Vozár Márton az étkek után az italokról is szólt. Hajdanán artézi víz és savó (zmar) mindig volt otthon. Evés előtt pálinkával ágyaztak a gyomorban a nehéz ételnek, s ünnepkor saját bor is került az asztalra (ezt mindig illett megdícsérni). A borhoz pedig szódavíz dukált, amely a fröccsé átlényegülő savanyú bort segített elviselhetőbbé tenni. Szűkösebb napokon (a szódavíz is pénzbe került) szódabikarbóna és ecet segítségével idézték elő a szódavíz büfiztető hatását.

Befejezésől Márai Naplójából idézett, s elmondta, hogy az író negyven éven keresztül 1 pint (másfél liter) bort ivott meg naponta. Ötven évesen csökkentette az adagot napi egy literre, hatvan évesen pedig igen visszafogottan, mindössze csak napi fél litert fogyasztott a nemes nedűből. Márai így is 89 évig élt (s önkezével vetett véget életének).