„Hol vannak a katonák?” – hangzott a hangszórókból Marlene Dietrich hajdani slágerének magyar szöveggel előadott változata, s a megemlékezésre gyülekezők elgondolkodhattak a dal refrénjén: „Mondjátok, miért van így?”

A második világháború áldozataira emlékező – Himnusszal kezdett és Szózattal zárt – ünnepséget szeptember 2-án, pénteken reggel fél kilenckor rendezte meg a csepeli önkormányzat a Szent Imre téren álló emlékműnél. (A megemlékezés fotóit megtekinthetik itt.)

A megjelentek köszöntése után Arató Réka, az ünnepség műsorközlője Babucz Zoltán hadtörténésznek, a megemlékezés szónokának adta át a szót.

Babucz Zoltán emlékező gondolataiból egyértelmű választ kaphattunk a dal refrénjében feltett kérdésre. A második világháború az első világháborút lezáró trianoni békeszerződésre adott hivatalos magyar kormányzati válasz és magatartás hatásaként szedte magyar áldozatait.

Az 1920-as „egy szív és egy akarat” gondolattal és a „nem, nem soha” propagandával (József Attila egy, 1922-ben írt versének címe – többnyire Nem! Nem! Soha! formában – a Horthy-korszak egyik kedvelt irredenta szlogenje lett) kifejezett nemzeti magatartás egyenes következménye lett, hogy Magyarországot vezetői – nem tanulva elődeik példájából – ismét belevitték a világégető háborúba. A Trianon nyomán kialakított hazai közhangulat miatt a világháború kitörése után Magyarország már nem tehette meg, hogy kimaradjon belőle.

Az átmeneti eufória után azonban – melyet az 1938-as felvidéki, 1939-es kárpátaljai, 1940-es erdélyi és 1941-es délvidéki magyar bevonulás okozott – az „ősi juss visszaszerzéséért vérrel áldoztunk”. Az első világháború veszteseinek oldalán elszenvedett trianoni béke következményeinek „visszacsinálásáért”, az elcsatolt területek visszaszerzésének illúziójáért kellett a magyar honvédeknek küzdeniük és meghalniuk a harctéren.

Magyarország hadba lépésének következményeként 1944. tavaszán megérkeztek az angolszász bombázók, s Csepelt is sújtották az olajfinomító és a WM Művek ellen, később a Duna Repülőgépgyár ellen is intézett bombatámadások következményei, nem kevés civil áldozatot is eredményezve.

1944 őszén már Magyarország területére érkezett a front és a korábban idegen földön harcoló magyar honvédek akkor már saját hazájuk földjét védték, nem sok sikerrel. Hiábavaló volt az ellenállás: a Vörös Hadsereg túlereje esélytelenné tette a németek oldalán harcoló magyar honvédek védekezését.

Budapesten ötven napig állt a front, majd a rengeteg szenvedést okozó és áldozatot szedő ostrom véget ért, s 1945. február közepén a főváros elesett. Az ország területén azonban még tovább folytak a harcok, de a Vörös Hadsereget nem lehetett feltartóztatni.

1945. május 9-én a második világháború véget ért: megint a vesztesek oldalán végeztünk. Hadifogságba hurcolt ezrek szenvedték a háború utóhatásait, sokan közülük csak az ötvenes évek elején jutottak vissza Magyarországra: hazánknak megint a veszteség jutott.

A hadtörténész szerint 1989-ig nem tudtuk elsiratni apáinkat, nagyapáinkat.

1990 után hősi emlékművek sorát emelték az országban a világégés katonai és polgári áldozataira emlékezve. Mert „szent kötelességünk az emlékezés az elhunytakra”.

Trianon miatt Magyarország nem maradhatott ki a háborúból. A hadtörténész szerint „a mi dolgunk emlékezni az igaz magyar emberekre, őrizni emléküket és nem megbocsátani!”

Babucz Zoltán beszéde után Wass Albert Gyertyaláng című művének egy részletét olvasta fel Arató Réka a mikrofonba.

Majd az önkormányzat vezető tisztségviselői (Németh Szilárd polgármester nem volt jelen az ünnepségen), a diákönkormányzat képviselői, a képviselő-testület frakciói, a pártok reprezentánsai helyezték el az emlékezés koszorúit a Szent Imre téri emlékmű talapzatán, ahol (szinte feleselve az ünnepi szónok záró gondolataival) a következő felirat áll:

„TISZTELETADÁS AZ ÁLDOZATOKNAK A MEGBÉKÉLÉS JEGYÉBEN”