![]() |
|
|
|
Tweet |
|
|
![]() |
|
A konferencia bevezető előadásáról előző irásunkban tudósítottunk.
A kiegyezéssel kapcsolatban az első előadó, Ifjabb Bertényi Iván, a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgató-helyettese leszögezte: nincs értelme aktuálpolitikai párhuzamot húzni a mával. Az 1867-es kiegyezést 1918-ban tragikus vég követte. A háború utáni trianoni békeszerződés nyomán a történelmi Magyarország hevert a romok alatt. Mégis, 1920-ban Szegfű Gyula a kiegyezésről szólva három nemzedék pozitív megítélését említette. Németh László valamivel később a kiegyezést vádolta, szerinte a kiegyezés miatt „veszett el a magyar a magyarban”. Bibó István szerint pedig a dualizmus eleve hazug rendszer volt, önbecsapás. Kossuth Lajos az emigrációból Deák Ferencnek írt Cassandra levelében, még a kiegyezés parlamenti szentesítése előtt azt üzente: „Ne szavazzátok meg! Mert ha igen, az ország elindul a pusztulás útján. Ha halálraítélt hazugokkal szövetkezünk, mi leszünk a máglya, amelyen az osztrák sast megégetik, velünk együtt!” Kossuthnak végül is igaza lett, de akkoriban nem hitt neki senki. A hatalom közelsége, a személyes előnyök megrészegítették a politikusokat…
Ám a kiegyezést fellendülés követte, melynek révén az ország közeledhetett a nyugati civilizációhoz. Eötvös József is elismerte: a kiegyezés utáni helyzet olyan materiális jólétet biztosít, mint korábban soha: szükséges a haladás, a reform. Lónyay Menyhért is pozitívan értékelte a kiegyezés utáni időszakot, amely a modernizáció lehetőségét hozta magával. Tisza István 1905-ben úgy látta: a kiegyezés békét hozott, melyben a pozitív munka feladataira lehetett összpontosítani.
Valóban, a kiegyezés következtében stabilitás, kiszámítható viszonyok alakultak ki az országban. Ez felkeltette a nyugati tőke figyelmét, s sorban jöttek (a haszon reményében) a nyugati hitelek. A fejlődés ellenére azonban elhangzottak bírálatok is. A kiegyezés paritásai zökkenőkkel valósultak meg. Az osztrákoknak szerencsétlenség volt, a magyaroknak a megbocsátás hosszan tartó folyamatának lezárása a kiegyezés. Az engedmények miatt jó néhányan árulást emlegettek. Ez a kritikus hozzáállás a kormánypártot veszélyeztette. De végül is az uralkodó iránti tisztelet erősebbnek bizonyult a szabadság igényénél.
A kiegyezés nem jöhetett volna létre, ha a császár eleve nem akart volna egyezkedni. De mivel igazából ő akart egyezkedni, mi, magyarok, csak hagytuk. Elfogadtuk az engedményeket. A császár kezdeményezésére tehát (politikai számításból) létrejött az „észbeli házasság”. Ferenc József egyébként egy merev, fantáziátlan, érzelemmentes ember volt. Sokan felvetik, hogy a kiegyezés tulajdonképpen mégis csak az ő érdeme volt?
Ám használható alternatívát a kiegyezés helyett senki nem tudott javasolni. A kor európai hatalmi viszonyai között a magyaroknak kellett a szövetséges! Ez lehetett volna a közepes és kisebb államok közép-európai szövetkezése (1862. Duna-menti Föderáció elképzelése). Tény, hogy már akkor látszott: külső segítség nélkül nem megy! Az állami függetlenség egyes elemeinek feláldozása szükséges volt. A választható partnerek közül azonban Bécs okosabb döntésnek tűnt, mint Zágráb. Nem igazán valósult meg a nemzetiségekkel való kiegyezés, amely szinte egy önkéntes Trianont vetített előre. Voltak vélemények, melyek szerint kivárásra kellett volna játszanunk: kiböjtölni, amíg a németek agyonverik az osztrákokat (Kossuth egy közeli háborúra számított). Ezt a lehetőséget az osztrákok is érezték, ezért is kellett nekik a nyugodt magyar hátország!
Akkor is teljesen világos volt nincs ráhatásunk az európai politikai környezetre. 1870 háborús válságában Magyarország kinyilvánította semlegességét. A dualista struktúra akkor megvédte az országot (átmenetileg). 1918-ra azonban Magyarország olyan rendezetlen anyaghalmazzá vált, melyet más építkezésekhez használtak fel…
Kossuth Cassandra levele a XIX. század viszonyaiból indult ki, s nem látta, nem is láthatta előre a XX. század konfliktusait. A kiegyezés egy ideig, több évtizedig sikeresen távol tartotta az orosz fenyegetést. Az I. világháború azonban a konfliktusok intenzitásának más dimenzióját valósította meg.
A kiegyezést azonban nemcsak magyar szemmel lehet szemlélni. A Lajtán túli nézőpontot Lothar Höbel (Universitat Wien) vázolta föl előadásában. A rendszerváltás idején Horn Gyula azt mondta: annak idején a német egység vezetett el a magyar szabadsághoz, 1989-ben ezt az adósságunkat törlesztettük.
A kiegyezés tulajdonképpen egy kompromisszum, mely nem előzmények nélküli a magyar történelemben. 1711-ben a Rákóczi-szabadságharcot a kompromisszumos szatmári béke zárta le. A szerződés szerint megkegyelmeznek a szabadságharc résztvevőinek és vezetőinek, a nemesség megtarthatja kiváltságait, ha hűséget esküszik a Habsburgoknak, a jobbágyok megtarthatják a kiváltságaikat, vallásszabadságot ígérnek, Magyarország és Erdély alkotmányának tiszteletben tartását. Rákóczi nem hajlandó erre, ezért Lengyelországba, majd Franciaországba, végül Törökországba ment száműzetésbe. Itt politikai okok miatt Rodostóba (ma Tekirdag) száműzik. Ez a béke egy kompromisszum, ahol a magyarok elfogadják a Habsburgok érvényesülését, mely előnyösebb volt a nemzeti önállóság fejlődése érdekében, mint a török hódoltság. A Habsburgok ennek érdekében lemondanak az abszolutizmusról. Mária Terézia uralkodása idején (a hercegségek háborúját 1748-ban lezáró aacheni békeszerződés után) a Habsburg Birodalom megőrizte egységét és a békés fejlődés korszakába lépett. Magyarország számára is jelentős hatással bírtak későbbi felvilágosult abszolutista rendeletei, többek között az 1754-ben hozott kettős vámrendszer, az 1777-es Ratio Educationis, a Nagyszombati Egyetem reformjai és Budára helyezése, és Fiume Magyarországhoz való csatolása is. Mária Terézia korában Magyarországon nem voltak reformok. A törvényeket az uralkodó hozta, nem a rendek. A törvények végrehajtása nehéz volt: egyre inkább a rendek lettek a végrehajtók. A szatmári béke után megmaradt megyerendszer révén Magyarország mindig tudott zsarolni az adókkal. A monarchia pénzügyi válsága (1859-1866) idején az osztrákok összeomlottak, a magyarok nem. Az 1867-es kiegyezés keretében Magyarország kompetenciát adott át az uralkodónak, az uralkodó pedig a megyék javára lemondott bizonyos dolgokról, de a külügyet és a hadügyet megtartotta. A monarchia uralkodójának skizofréniája: mi legyen, ha a monarchia népei egymásnak esnek? Az uralkodónak elméletileg minden népe egyaránt kedves. Felvetődött a központi parlament lehetősége. Ám ezt veszélyesnek ítélték, mert magában rejtette volna a diktálás esélyét – ez az uralkodónak nem volt szimpatikus. Magyarországnak saját alkotmány és parlament kellett – a megfelelő ellensúly megteremtése érdekében. Az információhiány miatt – főleg az osztrák sajtóban – rémhírek kerengtek a kiegyezés esetleges következményeiről. A pénzügyekkel nem volt nagy baj, azonban a hadsereg szétválasztása már okozott fejfájást, tartani lehetett káosz kialakulásától. A monarchia tulajdonképpen nem élezte ki az amúgy is meglévő nemzetiségi kérdéseket. A szláv többség osztrák-magyar elnyomása az előadó szerint csak mese, mert a szlávok sokszínű, nem egységes masszát alkottak. Tény, hogy a kiegyezésnek voltak nyertesei és vesztesei! A tiszta nemzetállam csak álom, vízió maradt, a pragmatizmus, a gyakorlat működése mást mutatott. Az első világháború alatt a szélkakasok mindkét lehetőséget támogathatónak látták: ha nyer a monarchia, lojálisan megmaradtak volna keretei között, ám a vereség hatására felerősödtek a különböző elszakadási törekvések. A vesztes háború előre nem látható szituációkat eredményezett: őszirózsás forradalmat, polgári kormányt – majd annak kudarca után, és Tanácsköztársaságot. Aztán ellenforradalmat és román megszállást.
A XIX. századi osztrák-magyar-horvát kiegyezésről Zeljko Holjevac horvát történész beszélt előadásában. 1867-et a horvát perspektívából mutatta be.
A horvátok szerint is 1867. kompromisszum volt a magyar vágyak és az osztrák uralkodói hatalom között. a tét ez volt: a függetlenségről lemondva túlélni, jól élni! A horvátok, mint társult királyság képviselői részt vettek a magyar delegációban. A koronán belüli ügyek rendezése nem alapozta meg a horvát függetlenséget, mégis előnybe kerültek más szláv nemzetekkel szemben! A dualizmus elfogadásáért cserébe horvát autonómiát kaptak (nem önállóságot!), ami inkább különállást jelentett, amellyel a többi nemzet nem rendelkezett. 1867. egy államközösséget eredményezett, egy államot, amely őfelsége igazgatása alatt állt. A horvátok az abszolutizmus működése nyomán léptek az alkotmányos útra. Az alkotmányosság bevezetése a kiegyezés része volt. A magyar fél távolságtartással szemlélte az eseményeket: úgy vélték, a horvátok nem egyenrangúak, de jobb helyzetben vannak a többi szláv nemzetnél. A dualizmus lényege a két állam együttműködése – ez az együttműködés a horvátokkal három államra bővült.
21. kerületi Hírhatár Online – Bárány Tibor Fotók: Bárány Tibor |
|
|
|