XXI. KERÜLETI HÍRHATÁR - KERTVÁROSI KALANDOZÁS SÁRA ERNŐVEL

XXI. KERÜLETI HÍRHATÁR
   
 2018.09.23.
 Vasárnap
Ma Tekla napja van.
Holnap Gellért napja lesz.
   EUR árfolyam
   323,42 Ft
   CHF árfolyam
   287,02 Ft
   
   
   
   
   
   

 

MINDEN HÍR | AKTUÁLIS | SZÍNES | VÉLEMÉNY | RENDŐRSÉGI HÍREK | SPORT | KULTÚRA | TÖBB HÍRHATÁR | HELYBEN VAGYUNK!

    
2018. 06. 26. 12:07     


KERTVÁROSI KALANDOZÁS SÁRA ERNŐVEL
Két és fél éves adósságunkat törlesztjük most, amikor irott formában visszaidézzük a CSHVE 2015. november 25-i rendezvényét, ahol Sára Ernő grafikus beszélt a Kertvárosról.

A Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület elnöke, dr. Bolla Dezső mondott bevezetőt az előadás előtt.
Akik annak idején a frissen megalakult Kertvárosba jöttek élni és lakni, már nem élnek, de az utódok élnek, s ugyancsak él az emléke ennek a területnek. 
 
(Sára Ernő ma 71 éves. Magyar tervezőgrafikus a Magyar Művészeti Akadémia levelező (2012-2015) majd rendes tagja (2015), aki „ a magyar nemzeti kultúra, művészi alkotómunka területén végzett kiemelkedő művészi értékteremtő munkája elismeréseként 2017. március 15-én Magyarország Érdemes Művésze díjat vehette át. - Wikipédia.)
 
Sára Ernőről hadd mondjam el, - folytatta dr. Bolla Dezső - hogy csepeli születésű, s azon csepeliek közé tartozik, akik nagyon sokar vitték. Nem olyan túl sokan vannak ilyenek. Sára Ernő a Magyar Művészeti Akadémia tagja, nemrégiben volt székfoglalója. 
Azért ezen kívül is van okunk, hogy szeressük, mert erősen kötődik Csepelhez, a Királyerdőhöz, a Kertvároshoz. A Kertváros újjászületésének idejében is komoly társaságot hoztak létre, amelynek tagja volt. Tagja volt a csepeli képviselő-testületnek is. Ezen kívül – ahogy az egy lokálpatriótához illik – a Csepeli Helytörténeti Gyűjteménnyel és a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesülettel is szoros kapcsolatban volt. Együtt rendeztük az 1991-es '56-os kiállítást, a nemrégen szétvert Weiss Manfréd kiállítást (ezelőtt 7-8 évvel), és az én általam írt Csepel történetnek is van két kitűnő oldala: a két borító oldal, melyet ő tervezett! Most nem magamat dícsértem, hanem őt! 
Nagyon sokat ért el a magyar képzőművészetben és a magyar grafikában: volt elnöke a Magyar Grafikai Társaságnak, s nem tudnám felsorolni, hány díjat nyert. Ennek megkorozázása volt az ő akadémiai tagsága.
Ma is szoros kapcsoloatban vagyunk, s egy olyan könyvön dolgozunk (a csapatból most négyen is itt ülnak), amely egyszer majd elkészül és megjelenik – de még mindig az előkészületeknél tartunk. Még a bevezetőt sem írtuk meg. Ez a könyv a csepeli levelezőlapokat gyűjti majd egy csokorba. Már csaknem 200-at gyűjtöttünk össze, ha elérjük a 250-et, kiadjuk a könyvet.
Nem rabolom az időt, s felkérem Berta Évikét, hogy olvasson fel a Kertvárosról – bevezető jelleggel – egy részletet (ő a narrátorunk, akinek nagyon szépen köszönjük az ez évi közreműködését, mint ahogy nagyon szépen köszönjük a könyvtár összes dolgozójának, igazgatónőnek, Holczmann Krisztinának jóságát, s azt, hogy befogad bennünket, s mindig szeretettel, mosollyal vár).
 
„A Kertváros határát északon a Vágóhíd utca páratlan oldala, kelet felől a Királymajor magasházakkal beépített telkei, és a Késmárki utca keleti oldala adja. Délen a Határ út és Szent István út, Kolozsvári utca és Táncsics Mihály utca közti szakasza választja el a Királyerdőtől. Nyugaton a Belvároshoz a Táncsics Mihály utca, Szent István út és Vágóhíd utca közötti részével csatlakozik. A Királymajort északon a Papírgyár, keleten a soroksári Duna, délen a Királyerdő, nyugaton a Kertváros határolja. 
A két településrész a holocén-végi városi teraszon fekszik. A Kertváros nagy részét a beépítés előtt egyenletes, és sekély homok borította. Inkább csak északkeleti felén volt a Királymajorban folytatódó, azóta elporlott, homokfutkosó. A Királymajort a Kis-Dunának – ma már jórészt feltöltött – holocén ártere szegélyezi. A Duna-dűlő utca és a Kis-Duna közti mini-fennsík, és a Darudomb antropogenetikus termőfölddel jól-rosszul fedett ártere a ráhordott (bontásból származó) törmelékből keletkezett. 
Régészeti leletek bizonyítják, hogy a Királymajor és a Kertváros területén már az őskorban és a népvándorlás korában is éltek emberek. Többek között a Halásztelek és Szigetújfalu utca között újkőkori, vonaldíszes agyagedényt, kora-bronzkori, harang alakú edényt, bronzkori agyagkorsót, hálónehezéket találtak. A Komáromi utca elején feltárt avarkori temetőből, avarkori sírokból, a magyarok jelenlétét igazoló, félhold-alakú csünggőket emeltek ki. 
Csepel török kort követő újratelepítése után a Kertváros egyrészt uradalmi legelő, másrészt szántóföld volt. A szabályozatlan soroksári Duna Kis-Zsidó szigetétől délre jött létre a ráckevei királyi uradalom csepeli birtokainak központja. Tiszttartói- és cseléd-lakásokkal, istállókkal, magtárral, , szérűskerttel. A környezetében elterülő, közel 300 holdon 1916-ig szántóföldi művelés folyt.
Rácz Béla bankár – 1916 és 1918 között – a Királymajort bérbe vette, ám öntözéses kertgazdálkodási kísérlete kudarcba fulladt. Az első világháború után, a nagy lakáshiány megszüntetése érdekében, a község vezetői a földszintes házépítést támogatták. Az akkor világszerte divatos suburbiák mintáját követve, a község közelében lévő uradalmi legelőn és Királymajort övező szántóföldeken a községet kertváros jellegű, földszintes lakóterülettel kívánták bővíteni. Az országos földbirtokrendező bíróság kisajátította, 150, 200, és 350 négyszögöles telkekre, és közterületi célra kiparcelláztatta. 
Közel két katasztrális holdat 4 iskola, 2 templom, és 1 játszótér céljára tartalékoltak.
A kedvező terepviszonyokat a mérnökök jól hasznosították akkor, amikor sakktábla-jellegű, rendet sugárzó, áttekinthető utcahálózatot terveztek, a Csepel Újkertváros elnevezést nyert lakónegyedének. A községhez jól kapcsolódó, négy párhuzamos utcája csak 1 fokkal tér el a nyugat-keleti iránytól. A Szabó teleptől az uradalmi erdőkig vezetett utcákat az előzőekre merőlegesen, észak-déli irányba tűzték ki. Délen, később a Királyerdőnek nevezett homokdombi résztől a sík felszínű Kertvárost a terepviszonyokhoz alkalmazkodó, egyenes szakaszokból álló, törésekkel taglalt Határ út elnevezésű útvonallal zárták el. Közepére tágas teret terveztek, sportpályának, gazdasági iskolának külön területet hagytak szabadon.
Fő útvonala gróf Széchenyi István nevét őrzi. A Katona József utca átmenetileg az akkori községi főjegyző nevét kapta. Az utcákat nagyrészt revíziós szellemben, három évvel a parcellázás előtt (a nemzetre kényszerített trianoni diktátum miatt) az elszakított városokról nevezték el. A rövidesen kiosztásra került, közel 150 katasztrális hold területen 670 tágas telek – nagy részét helyi lakosok kapták. Telket kapott több, mint 250, - jobbára fővárosi – közalkalmazott, 252 nincstelennek minősített család, és 88 hadirokkant.”
 
A felolvasás után Sára Ernő vette át a szót.
 
Dezső általános, és nagyon jó meghatározása a Kertvárosról megfelelő kezdés volt.
Aztán édesanyámnak „Emléktöredék Csepel-Kertváros történetéből” című munkájából idézek most részleteket, aztán majd kiegészítem olyan gondolatokkal, amelyek ebből hiányoznak, de én tudom, azaz saját élményeimmel.
 
„Egy kora tavaszi napon édesapám azt kérdezte tőlünk, hogy kiköltöznénk-e a fővárosból valahova, közelre, ahol kert és szabad levegő teszi kellemesebbé az életet? 
Említette, hogy ennek a lehetősége adódott most, mert Csepelen új parcellázási területet alakítottak ki. Látta a térképeket, és jegyzett is egy telket a sok közül.
 
Mindennek előzménye, hogy a volt királyi uradalom szőlőskertjének parcellázására és értékesítésére a Hollandi Bank kapott megbízást. Elkészült a térkép telekkel, leendő utcákkal. Elsőnek Csepel vezetőségének ajánlották fel a telkek igénylésének lehetőségét. Így az akkori előljáróság alkalmazottai, jegyzők, rokonok, csepeli tanítók, tanárok a községhez közelebb eső telkek közül választottak. Üres maradt a terület középső és déli része. Ezt felajánlották a minisztériumoknak. Elsőként a Vallás- és Közoktatásügyi (rövid nevén: a Kultusz-) Minisztériumnak. Itt körözték a térképet, s az üres telkek megteltek az igénylők neveivel. Volt közöttük irodatiszt, előadó, főigazgató, gépírónő, könyvtáros, altiszt, írógépműszerész, satöbbi…
 
A cél az volt, hogy lehetőleg olyanok kerüljenek egymás szomszédságába, akik jól ismerik egymást, hasonló gondolkodásúak a jövőt illetően, mert így majd hamarabb alakulhat ki egy új, jó közösség. 
 
Így, a telekjegyzés után két héttel, egy szép, tavaszi napon, már kora reggel elindultunk megkeresni a térképet a valóságban is. Akkor a Közvágóhídról indult Csepelre egy HÉV-vonat. Sok várakozó hosszú szerelvény között végre megtaláltuk a kis csepel-vonatot. Végig a Soroksári úton, gyárak és raktárak között jutottunk el Pesterzsébet állomásig. Onnan nagy ívben kanyarodott a vonat a gubacsi hídra, alattunk a Duna. Kíváncsian néztünk szét a Horthy Miklós úton haladó kocsiból: kétoldalt takaros kis utcára épült házak mögötti kertek, fákkal. Egy újabb nagy kanyar után jutottunk ki a Fő-útra. Itt is szép házak, hosszú udvarokkal. A Templom téren már üzletek sora is látszott. Láttuk a községháza jellegzetes épületét is. A templomban éppen harangszó köszöntötte a delet. Ez a harangszó kísért el bennünket egészen a HÉV végállomásig. Megérkeztünk.
Elég soká tartott, amíg a reggeli készülődéstől – sok átszállás és várakozás után – végre itt voltunk, nem is nagyon közeli minden. A végállomástól nem messze egy hosszú út vezetett kifelé, amerre a térkép az Újtelepet jelezte. A község utolsó rossz utcája, a József utca volt. Ennek sarkán, a Grómann vendéglőben eloltottuk szomjunkat, s az itt kapott bíiztatás alapján elindultunk tovább, kifelé. Kezünkben a térkép, a büszke felirattal: Csepel-Kertváros. 
Előttünk egy hatalmas terület, pusztaság, , elől egy homokba vájt út, hosszan, a láthatár végéig. Ez volt a Kertváros a valóságban.
Nekiindultunk. Pár lépés után a cipőnk megtelt puha homokkal. Eleinte megpróbáltuk kirázni, megszabadulni a fölöslegesnek ítélt homoktól, de hamar be kellett látnunk ennek reménytelenségét. Aztán már minden mindegy alapon, bokáig gázoltunk a homokban.  Ilyen lehet a szaharában egy sétaút – gondoltuk. A homokút két oldalán szőlősorok álltak, köztük vézna, satnya kis fák, tövükön fűcsomó és gaz. De már mozogtak emberek a telkeken. 
Hol lehet a miénk? Csak a helyrajzi számot tudtuk, de a telek sarkán arasznyi kis szögletes facölöpök, ferde tetejükön számokkal. Most már csak meg kellett keresni a mi számunkat. A térkép alapján, egy nagy, szögletes tér mellett kellett keresni. Végre sikerült, itt vagyunk. Boldogan ültünk le a leterített pokrócra, egy öreg-öreg, foszlós-fekete kérgű olajfa alá, amely éppen a telek sarkában állt, mintha őrködött volna a környék fölött.
Igy kezdődött.” 


Ez az öreg olajfa, vagy ezüstfa, ma is megvan! Azt hiszem, hogy van két, élő hajtása is. De, hogyha ki fog pusztulni, azt mi okoztuk, mert a tövébe ültettünk egy tiszafát, amely már kétszer akkora lett, s az meg fogja fojtani, ha csak nem én fojtom meg a tiszafát.
Így kezdődött. 
 
A nagyapám 1932-ben vonult nyugdíjba a minisztériumból, s akkor határozta el, hogy a városból (nevezetesen a Szondi és a Vörösmarty utca sarkán laktak, ahol a minisztérium fele részben fizette a lakásuk költségét) kiköltöznek s – sok minden összehozott pénzből, erdélyi földterületek öccse által kifizetett pénzéből – nekiállt, felépítette, és valóban a Kertváros azon részének az első háza volt.
Aztán hónapok alatt szaporodtak és tovább mentek. Anyám aztán itt mindent részletesen leír, tehát az ácsmester nevétől kezdve, a vállalkozóig. 
 
És az igazság az, hogy én inkább onnan folytatnám már, hogy anyám és apám is itt, Pesterzsébeten ismerkedett meg. Pesterzsébeten különböző egyetemi diákklubok működtek: teniszklub, a Somodi-csónakház környékén evezősklubok, s ők ott ismerkedtek meg.
Apámnak és a bátyjának volt is itt, a Somodi-csónakházban egy kiel-boat-ja, Ramóna volt a neve, , erről van fénykép is. Hát ez a Somodi-csónakházzal együtt, annak sorsával együtt távozott tőlünk. A két evezőlapát még megvan a garázsban, mert azt mindig hazahozták...
S, tulajdonképpen, a háború után, - ahol apáméknak már külön lakásuk volt bent a városban, de azt is szétbombázták.- a család itt jött össze, ebben a házban, amely szerencsék sorozatának eredményeként maradt meg. A háború után – nagyon rövid ideig – a házban orosz parancsnokság volt, , s az oroszok a nagyapámat eltűrték a pincében. A nagyanyám valahol Zalában kalandozott, mert a nagyobbik lányával egy katonakocsival odáig mentek, de aztán ő ott leszállt. Ott is megúszta a bombázást és hazajött. Apám hadifogságba esett Németországban, francia lágerbe került. Anyám egyedül a bátyámmal jött haza, vagonon, s mindenki itt találkozott össze, ebben a házban!
A ház így megmaradt, nem költöztettek be lakókat, de ahogy azt hittük, hogy már nyugodt az élet, megjelentek mérőszalaggal emberek megint, s nagyon csóválták a fejüket, hogy milyen nagy baj, hogy négy lépcső vezet fel a földszintre. Mire nagyanyám megkérdezte, hogy az miért baj? Azt mondták: mert ha csak három lépcső vezetne fel, akkor holnaptól kezdve ez a ház óvoda lenne...
Így egy sarokkal lejjebb, az Uitz-kocsmárosnak a házát vették el óvodának, s azt hiszem egészen a rendszerváltásig az is maradt.Az Uitzok már közben meghaltak, a fiuk kiment Amerikába, ahol fantasztikus karriert futott be, s egyszer még haza is jött, a '70-es években. Akik az Uitzok alkalmazottai voltak, azok laktak az udvari házban végig, úgy, hogy óvoda volt körülöttük.
Most ez azért érdekes, hogy én kaptam ezt a felkérést, mert én – ahogy visszemlékszem (majd aztán jó felé fog kanyarodni ez a beszélgetés) – egész gyerekkorom óta, amióta mondjuk önállóan tudtam mászkálni, és elengedtek hazulról, én állandóan menekültem Csepelről!
Már általános iskolás, nyolcadikos koromban is felszálltam a HÉV-re és bementem, bent kóvályogtam a Belvárosban, s ott nézelődtem. Nem sok mindent lehetett nézni, de arra emlékszem, hogy volt egy Merklin-bolt ott a klotild-palotában, s azt mindig nézegettem. Egyszerűen semmiféle-fajta kötődésem valahogy nem volt.ezt nem tudtam megmagyarázni soha.
Aztán eljutottunk odáig, hogy a feleségem – aki budai lány, - 44 éves házasság után a mai napig szememre veti, hogy én a Pasarétről kihoztam őt Csepelre. 
 
 
Valahogy, ahogy én benne laktam ebben a házban, ahogy kerültek elő emlékek, ahogy elkezdtem gondolkodni, hogy az ötvenes években, amikor egy szobát tudtunk fűteni, és mindeki abban az egy szobában volt, és a bátyámmal tologattuk a kis piros autónkat - szóval jönnek elő ezek az emlékek. Aztán későb előkerültek a háznak a tervrajzai, a leírásai. Pontosan láttam ezekben a leírásokban, hogy meddig tartott a nagyapám pénze, és hol fogyott el, hol kellett egyszerűsíteni a dolgokat.
Egy idő óta - én háromszor kivásároltam a bátyámat, mert ő annyiszor nősült, s az asszonyok mindig, mint az ostromló törökök Eger várát, úgy nézegették ezt a házat, hogy mi jön még ebből - kaparászom, rakom rendbe, próbálom belülről is megadni azt a formát, ami a külső formája. 
De, hát ez egy nagy küzdelem, azt meg kell mondani! Leginkább azért, mert ez a Kertváros, sehol nincs ahhoz képest, ami a gyerekkorunkban volt.
 
Bolla Dezső itt egy kis közbevetéssel élt: olyan hosszan beszéltél a házról, de nem mindenki tudja, melyik ez az épület. Majdnek a kultúrházzal szemben levő épület, a Rákóczi tér közepén. Építészet-történeti érdekesség - és nem véletlen, hogy a hely szelleme szülte Sára Ernőt (nem ő a házat) - mert ez a ház jellegzetes épülete a Kertvárosnak! Szerencsére megmaradt eredeti formájában. A régi villákat is átépítik, modernizálják: ez is modern belülről, de a jellemző, két káború közötti, első építészeti korszak stílusjegyeit mutatja - a neobarokk neobarokkja! Teljes mértékben. Ha valaki jár a kenderesi Horthy-kastélynál, akkor biztos Sára Ernő háza jut eszébe Csepelen, ha pedig a csepeli Sára Ernő házánál jár, akkor pedig a Horthy-kastély. Tehát ez a legjellegzetesebb épülete talán ma már a Kertvárosnak abból a korszakból, s akkor sem volt ennyire jó barokk egyik sem.
 
Sára Ernő így folytatta. Erre én nagyon törekedtem, amikor szaporodott a család, s mindent - a padlástereket is - beépítettünk, hogy a külső kubatúrája a háznak ne változzon! Tehát ahhoz nem nyúltunk hozzá. Az olyan torzulásokat egészítettük ki, és csináltunk egy szimmetriát, ami rögtön az elején kiderült, hogy nem működik. Mondjuk a Széchenyi utca felőli nyitott teraszt állandóan behordta a hó, nem lehetett bemenni a házba. Úgyhogy aztán nagyapámék beüvegezték, és akkor én ennek a másik oldalán szintén csináltam egyet, mindegy. 
Én szeretem ezt a házat és játszom vele: jelen pilanatban is - két hónapja - egy ajtó-ablak kombinációt próbálok megszabadítani 30 év rossz iparosmunkájának jeleitől. Ez egy kiegészítő sport. 
De, az a Kertváros annak idején tényleg kertváros volt, mindenki gazdálkodott a kertjében. Buszjárat volt már a Széchényi utcában. De ezen kívül talán a Zoltai bácsi, a szódás, lovaskocsijával ment el kétnaponta lefelé, meg vissza. Én emlékszem, mert felültetett a lovára! Én úgy féltem, hogy a két ló közé beesek, , mert olyan széles hátuk volt, én meg gyerek voltam. Na, ezen az utcán ma, negyed óránként 120-130 autó megy el reggelente, de azt kell mondjam, hogy negyedóránként 5-6 busz is, nem beszélve azon  - lakótelep miatt épült - ellátó üzletek áruforgalmát kiszolgáló, lebonyolító kamionokról, amelyek zuhognak föl-le. Megszámoltam: csak a tejet négy különböző kamion szállítja, s még a többieket...
Tehát, ez azért érdekes, mert itt az altalaj homok! Olyan elképesztő a rezonancia - amit nem lehet megoldani -, hogy azt lehet érezni, amikor négy-öt saroknyira közeledik a busz. Már minden remeg! De, hogy ez ne a magánember baja legyen, ez azért évente, két évente, a Széchényi úton mindig eredményez egy vízcső-törést is. Tehát az a rezonancia olyan mélyen is hat, hogy ott is károsít.
Én aztán tényleg az egész életemet itt éltem át, de úgy, hogy nagyon hosszú ideig (középiskolába a város másik részébe jártam, Angyalföldre) én ilyen alvó ember voltam itt a Kertvárosban, egészen addig, amíg nem kezdtem el dolgozni. Mert először a műtermet itthon csináltam meg, az egyik szobát alakítottam át. Még akkor is elég sokat bosszankodtam, mert egyetlen egy megrendelő sem volt hajlandó kijönni ide Csepelre! Úgyhogy mindig nekem kellett mennem hozzájuk. 
Egy kivétel volt: a csepeli gyár! Annak idején a Csepel gyárnak elég sokat dolgoztam. Nem sokan tudják, de a volt gyártörténeti és munkásmozgalom-történeti múzeumot is én csináltam, a Magyar Hirdetőn keresztül. Az is egy érdekes dolog volt. Vagy, amikor úgy gondoltam, hogy a Csepel gyár története azzal kezdődik, hogy volt egy Weiss Manfréd, s annak megtaláltam a fotótárban a fotókát, üvegnegatívon, s azt tettem ki előre. Amikor a kiállítást megnyitották, eléhúztak egy pálmát. Most ahhoz képest, elég rövid idő elteltével már Weiss Manfréd útnak hívjuk a csepeli Szabadkikötő főutat! Tehát ezek nagyon érdekes dolgok... Kapcsolódva Bolla Dezsőhöz, - mondta, hogy a Csepel gyártörténeti kiállítás megszűnt. De, hát egyébként az ennyi idő alatt már összeomlott volna magától is, ahogyan meg volt csinálva akkor.
Szerintem szép az új Helytörténeti Gyűjtemény, más, hogy érzelmileg nyilvánvaló, neked nem mindegy. De, azt akarom csak elmondani, hogy énnekem van egy ilyen dossziém, amiben számomra fontos dolgokat őrzök. Amikor ez a kiállítás elkészült, - én ugye nem sok időt töltöttem el ott, megcsináltam a munkámat és eljöttem. Nem sokkal utána (talán egy hónap múlva) kaptam egy levelet, ami egy fantasztikus dolog, szóval ez egy korosztály, amit - be kell vallanom, hogy a mi korosztályunk ezt már nem tudja utánozni - Chorin Daisy írt. Kaptam egy olyan köszönő levelet, amelyet tényleg a legfontosabb dokumentumaim közé teszek el. Én ezzel a hölggyel nem találkoztam, de ő utánament és megtudta, hogy ezt ki csinálta, s vette a fáradtságot, hogy küldjön egy ilyen levelet. Ilyet manapság nem lehet tapasztalni.
 
Bolla Dezső közbeszúrta: ő sem mai, idén (2015-ben) 90 éves! Nem csoda, hogy megőrizte a régi szokásait.
Már akkor sem volt ez divatban, ma pedig aztán tényleg mindenki meghúzza a vállát... Szóval ez a figyelmesség, tényleg egy korosztályt jelképez, aki megtette ezt a gesztust. Ez azért egy olyan viselkedési forma, ami ma nagyon hiányzik! Ember-ember kapcsolatokban, ez a figyelmesség. 
 
Bevallom, hogy én készülök egy nagy kiállításra. De nem tudom, hogy ez hol és pontosan mikor fog realizálódni? Ennek a címe "sorsKALLIGRÁFIA" lesz. Ugye a kalligráfia egy grafikai műfaj, egy írástechnikai műfaj, és egy kicsit ábrázolja azt, hogy az élet az azért egy kicsit ilyen. Én évekkel ezelőtt már elkezdtem feldolgozni azokat a dokumentumokat, amelyek otthonról, családról, erről-arról tudok, vagy ami elém került, s abban én részletesen írok olyan intim dolgokról, amelyeket az anyám nem nagyon értékelt, mert nem is idevaló volt. 
Szóval az én nagyapám 1952-ben halt meg. Én akkor öt éves voltam. Pontosan emlékszem azokra a szavaira, amikor behívott minket kettőnket a bátyámmal, hogy miket mondott. De, ugye semmit nem tudtam. Azt láttam csak, hogy a nagyanyám nagyon feszes, érzelmeket abszolut el nem áruló arccal, jár ki-be, ide-oda, és csak nagyon-nagyon sokára tudtam meg, hogy az én nagyapám 1952-ben föladta! 
1948 óta nem lépett ki az utcára! És nekem ilyenkor jönnek vissza az emlékeim, amikor abban az egy fűtött szobában tologattam a piros autómat, és a nagybátyám, aki orvos volt (apámnak a testvére) beszélgetett vele: többet kellene sétálni. Cukros volt, egy kicsit testes is, és akkor mondta: sétálok én eleget, fiam! Ez abból állt, hogy ő minden reggel felöltözött, csokornyakkendőt kötött, s háromszor körbejárta a házat. Akkor még a telek sarkai orgonabokrokkal és mittudém-mikkel voltak beültetve, ott egy kis pad volt, oda leült és olvasott. Olvasott ebédig, bement ebédelni, szunyókált egy kicsit - ehhez hozzászokott, mert a minisztéiumban is ebéd után, mert hazamentek ebédelni, s mindig volt utána egy kis szünidő, s 4 óra felé mentek vissza, s aztán bent voltak este 8-9 óráig. 
Mondta, hogy én sétálok itt. Nagybátyám nem értette, hogy miért nem távolabbra? Itt jó a levegő, itt van a Duna, miért nem sétál nagyobbakat? Erre nagyapám azt válaszolta: nem tehetem, fiam! Miért nem? - kérdezett vissza nagybátyám. Mert odakint az utcán zűrzavar van, és én annak nem teszem ki magam! - hangzott nagyapám válasza. 
Ezt ugye gyerkfejjel nem lehet megérteni, s sok minden mást sem.
Ő 1952-ben egyszerűen rátette kezét nagyanyám kezére, s azt mondta, innetől kezdve egy gyógyszert sem szed be! Ezt a nagyanyám tudomásul vette, nem jajveszékelt, nem tépte a haját, és szépen, 1952-ben eltemette a férjét. 
Pontosan emlékszem, a Kerepesi Temetőbe jártunk. Ez a látvány még a szemem előtt van, amikor jártunk gyerekként a Kerepesi Temetőbe (most a napoban egy ismerősünket-rokonunkat temették), s visszaidéződött bennem, hogy az ott lévő nagy fák között százával voltak kidobva a világháborús katonasírok. Tulajdonképpen egy ilyen gazdátlan sírról vette meg nagyanyám ezt a sírkövet, amit be kellett csiszolni, s azóta ott van.
 
Tehát nekem jönnek elő ezek az emlékek. ez a kiállítás is, meg az erről szóló könyv pontosan fog ezekből idézni, de tény az, hogy én az életemet itt éltem végig. Légnyomást is kapott a ház. Ez is egy nagy szerencse volt tulajdonképpen, amert akkor mindenkit mindenhova be akartak költöztetni, de aztán mindenféle papírokat tudtak szerezni, hogy a ház olyan állapotban van, hogy az emeletre nem lehet felmenni. Le is bontották a manzárdszoba falait.
Aztán én ebbe szép lassan belenőttem. Most már van biztosan negyven éve, hogy ezt a házat simogatom! A Kertváros is hozzám nőtt. Én gyerekkoromban tényleg nem tudtam, hogy három utcával arrébb mi volt? Csak annyira ugyanazon az útvonalon jártam.
De, itt a '90-es években, az újjáalakult dologokban kezdtünk igazán azért foglalkozni ezzel a Kertvárossal, - bevallom őszintén -, hogy valahogy ezt a településszerkezetet meg tudjuk őrizni. Mert ez a településszerkezet ugyanolyan átgondolással épült, mint a Wekerle-telep! 
A tömbök sarkán ellátó, vagy szolgáltató üzletek voltak, tehát a Kolozsvári utca sarkán a Schneider bácsinak a fodrászboltja, a másik sarkon a Malackók hentesboltja (az egyiknek a Szebeni utca sarkán, a másiknak a Kassai utca sarkán), a Temesvári utca sarkán a Jancsovics fűszeres boltja volt - oda jártunk mindig tejért. Nem sokkal messzebb ott volt a Balázsi pékség. Tehát minden itt volt a környéken.
A Jancsovicséknak is elvették az üzletét, azt beépítették lakásnak. A Schneider bácsit kiköltöztették a saját fodrászüzletéből azért, hogy két utcával arrébb béreljen egy fodrászüzletet, itt meg valami cipészt (állami cipőüzletet) csináltak, ami két évig nem működött. Tehát volt egy ilyen értelmetlen felforgatása az addig jól működő, előzetesen alaposan megtervezett rendnek. Nem beszélve arról, hogy nagyon sok internálás történt!
Ahogy itt leírják, az én nagyapám a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium főigazgatója volt, s az utcának a jobb oldalát ennek a minisztériumnak a tiszviselői jegyzették. De, ahogy mondták, altiszttől kezdve végig a legmagasabb pozíciókig. Baloldalát viszont a Királyi Belügyminisztériumnak a tisztviselői, ahol ugye nagyon magas rangú csendőrtisztek laktak, meg még a Honvédelmi Minisztériumból is voltak. Ott, az utcának azt a részét azt hiszem majdnem teljesen kiirtották...
Az én nagyapámnak az volt a szerencséje, hogy 1932-ben, amikor a házat elkezdte építeni, nyugdíjba vonult, s ezért nem volt listán. 
 
A rendszerváltás után - ott tévedtem el, igen -, hogy ezt próbáltuk megőrizni. Semmilyen módon nem lehetett! Annyit tudtunk csinálni, hogy azt az utcaelnevezés-rendszert, amit eredetileg kialakítottak (s ami nem egyedi volt: egész Magyarországot, Budapestet - tetszik, nem teszik - ez foglalkoztatta. Az abban az időben épült kertvárosok, mindenütt az országban, az elcsatolt területek város-folyó-hegy, és egyéb településneveit kapták), próbáltuk megőrizni. Miután nagyapám Nagycsergedről jutott el Bécsig (Bécsben 25 évig dolgozott, és úgy jött vissza Budapestre), nagyanyám pedig a Felvidékről jött le Budapestre... Minden család Magyarországon innen-onnan-amonnan. 
És akkor ebbe a rendszerbe harapott bele 1963-ban a Tanács, amikor a Rákóczi teret átnevezte Vasmunkás térnek! (Jöttem haza az iskolából, s láttam, átmásztak a vaskerítésen és kicserélték a táblát...) Ez így történt, és ugyanígy, teljesen értelmetlenül, a tér másik oldalán lévő Aradi utcát pedig Áporkára nevezték el. 
No, most nekünk az első dolgunk volt a '90-es években, amikor erre lehetőség adódott, hogy ezeket a neveket visszaállítottuk. Sokat gondolkodtam azon, hogy II. Rákóczi Ferencről annyi minden van elnevezve - miért ne lehetne Rákócziak tere? És én ezt meg is indokoltam, hogy ez a család a magyar történelemben, vagy Erdély fejedelmi trónján többszörösen több időt töltött el, mint a magyarországi szocializmus története. Miért ne lehetne? Rákóczi Zsigmondról van elnevezve valami azt hiszem Szerencsen, I. Rákóczi Györgyről pedig a sárospataki kollégium, amit ő alapított, feleségével Lórántffy Zsuzannával együtt. A történelemkönyv hihetetlenül mostohán bánik ezzel a családdal, s az akkori történelemírás csak azzal foglalkozott, hogy ők voltak a nagy Rákóczi-vagyon megteremtői - kicsit pejoratív módon. A II. Rákócziba nem lehetett belekötni, mert egész Európa legnagyobb, összefüggő birtoktestével és birodalmi hercegi ranggal rendelkező főúr volt. Ilyen azt hiszem összesen hat magyar család volt. ez mindenét rátette egy olyan dologra, ami az első pillanatban vesztes volt, és vállata ennek a konzekvenciáit.
Én vásároltam is egy régiségboltban egy reliefet, s elhatároztam, hogy pár barátommal közösen majd adandó alkalommal, egy pohár borral a kezünkben ezt meg fogjuk koszorúzni. - de ez még egyszer sem történt meg. (Mindegy, elment az az idő, amikor ezt meg kellett volna csinálni...)
Aztán nagy szomorúan vettem tudomásul, hogy az a Rákóczi-történet, és az egész kuruc háború történet sem olyan volt, mint amit mi az iskolában tanultunk, hőskölteményként. És ezt onnan tudtam meg, hogy megvásároltam egy aukción "Visszaemlékezéseim a magyarországi háborúra" című, Rákóczi által Párizsban megírt könyvet, amit először az 1870-es években fordított le magyarra a Magyar Tudományos Akadémia. Na most, a Rákóczi egészen másként emlékezik vissza erre a háborúra, mint ahogy mi azt tanultuk. 
 
Aztán a '90-es években próbáltunk még egy nagyot csinálni. Nem tudom, ki, mennyire emlékszik vissza, de nagyon megrogyott a közbiztonság. És azt sem jegyzik már nagyon, hogy az egész országban elsőnek próbáltunk létrehozni egy kertvárosi őrszobát - magyarország legjobb rendőrével, Gergényi Péterrel! Ő volt Csepel rendőrkapitányságának vezetője (most bíróság előtt áll, s éppen a legutóbbi, még mindig általa méltánytalannak tartott, ellene hozott ítélet ellen fellebbezett). Ő tényleg egy fantasztikus rendőr volt! Az volt a baj, hogy elvezényelték innen Csepelről, először a fővárosba, utána pedig Csongrád megyei főkapitány lett - rendet is csinált mindenütt! Egyébként megmondom, hogy kutyabaja nincs, mert Tihanyban a biopiacon állandóan találkozom vele, meg Füreden, a Bergman Cukrászdába is bejár, s ugyanazt a krémest szereti, amit én is. Ebbe én nem akarok beleszólni, a katona az általában parancsot teljesít. az a lényeg, hogy jó rendőr volt, és átérezte ennek az egésznek a jelentőségét, s amíg ő itt kapitány volt, ez működött! Abban a pillanatban, ahogy ő felment a fővárosba, kineveztek egy más embert: ezt a kertvárosi rendőr-őrszobát maga a rendőrség fojtotta meg! Akkor is állandó furkálás volt, mert azt hitték az ott dolgozó rendőrökről, hogy ezeknek milyen jó dolguk van! Közben nem - az lett volna csak a dolguk, hogy járkáljanak az utcán és beszélgessenek a háztulajdonosokkal. Ha információt kap a rendőr, akkor tud munkát végezni. Gergényinek is csak egy baja volt: nem volt elég embere erre.Tehát időt kért hozzá, s ez az idő nem volt meg. Mindegy, ez is megbukott.
Hogy a mostanhoz kanyarodjak, az én szomorúságom oka az, hogy ez a Kertváros, ez valami olyan módon beszorult állapotba került, itt a két lakótelep között, hogy igazából... 
Amibe én belekezdtem, hogy állandóan a városba jártam, én oda udvaroltam. mindig megkaptam a lányoktól is: Hol laksz? Ott is élnek emberek? Annyira dühített ez a dolog, hogy nem tudtam a nagyapámmal megbeszélni, hogy ő miért jött ide? Mert ugye ő ötéves koromban meghalt. 
 
Egyszer véletlenül, egy Milánóban élő kollegámtól   kaptam egy feladatot, hogy Konecsni plakátok után kutassak a Széchenyi Könyvtárban. Akkor még kartonok voltak, hosszú dobozokban - addig ügyetlenkedtem, míg ezt a kartonos dobozt levertem a pultról, s ahogy szedegettem össze: Konecsni, Konecsni, Koncz. Na mondom, ez érdekes név, ez a Koncz - ugye Csepel főjegyzője volt a háború előtt. Kikértem fővárosi magazinokat, amelyekben neki cikkei voltak. És mi volt ezekben a magazinokban? Borító belső teljes oldal, borító hátsó teljes oldal: "Kiépítjük a főváros riviéráját a soroksári Duna-ágon!" 
Na, ezt kapták be a tisztviselők. ami végülis megépülhetett volna, mert ott volt a Somodi-csónakház, ott voltak a sportpályák, akármi. De jött a háború, s utána más irányt vett Csepel fejlődése... Úgyhogy, erre is magyarázatot kaptak.
Azóta én nem nagyon mennék el, mert (azt szoktam mondani) ez a főváros most már akkora, hogy lassan a régen Trianonban elcsatolt területeket vissza kellene annektálni, hogy a fővárosnak legyen helye minden irányban terjeszkedni. Azelőtt az Őrs vezér terénél a fővárosnak vége volt. Most már mégegyszer akkora a területe, s amikor elérem a végét, akkor már Pécel fényeit látom. De ugyanígy Szentendre, vagy ugyanígy minden irányban, hihetetlen kiterjedésű lett Budapest.
Meg kell mondanom, hogy a Budán élő gyerekeim - mert már mind átköltöztek a Duna jobb oldalára - sokkal küzdelmesebben jutnak el a munkahelyükre, mint én, innen. egyszerűen megdöbbentő most, ha nincs szerteágazó, és sokirányba menő dolgom, akkor felülök a HÉV-re és a 2-es villamosra, s fél óra alatt ott vagyok, ahova menni akarok. Azért döbbenetes a számomra, s egy kicsit keserűség is, mert senki nem tudja azt: ha a Vörösmarty tértől lelépi a távolságot, akkor ez a sziget nem sokkal van messzebb mint a Margit sziget! És mégis, most, a legutóbbi időkben tapasztalható az, hogy Dél felé meghúzódott egy kicsit a város, s nemcsak északi, meg egyéb irányokba terjed. Talán van remény, minden alakul, minden javul, de én azért egy kicsit méltatlan sorsúnak érzem a XXI. kerületet.
Engem nem érdekel, kinek tetszik, kinek nem, a Kertvárosnak megfelelő képviselete ma sincs! Nem is volt! Én megpróbáltam három évig - de egy évvel a mandátumom lejárta előtt leléptem abból az első önkormányzatból. Először az ember azt hiszi, hogy ahhh, nélküle semmi nem jöhet létre. De itt ül a Siklósi Feri, ő tovább bírta, meg a Horváth Laci. Mi próbáltunk ott értelmes dolgokat csinálni, mert a Rákóczi tér, sőt az egész Kertváros gondolkodására nagyon-nagyon befolyásoló hatással volt az a rohadt Ifjúsági Park, amit annak idején oda beépítettek. De mindig azt mondom, hogy az igények kiszolgálását oda kell vinni, ahol keletkeznek! 
Szóval egyszerűen, azt nem hajlandók megérteni - s ez a világon mindenhol így van (én éltem két évet Svájcban, Wollishofenben, ami egy hasonló kertváros), - a kertvárosba olyan jellegű emberek költöznek, akik foglalatoskodnak a házukkal, a kertjükkel, elvannak magukban. Nem kell hozzájuk odavinni egy hihetetlen nagy tömeg bulizását, mert ott (a beépítettségből adódóan, relatíve) kevesebb ember tud ellenkezni! De azért sikeresen megfojtottuk ezeket a dolgokat, hosszú munkával!
Sajnos, a rendszerváltás utáni időkben megint elkezdődött egy ilyen jellegű hajlam, ez az ugynevezett "hasznosítás". Ezt a szót én a szótárból kitörölném, mert az mindig egy-két embernek a zsebére menő buli. ettől aztán több százan szenvednek - de az mondjuk nem érdekes...
Próbáltunk értelmes beépítettséget csinálni, - különösen a Klinghammer úr volt annak a régi szószólója, hogy ezt építsük be, mert addig nyugtunk nem lesz -, (úgyis össze-vissza van szabdalva ez a tér mindenféle intézményekkel) próbáltunk oda egészségügyi centrumot vinni. Még az utánunk jövő képviselő-testület időtartamának feléig ez egy letett dokumentum volt és senki nem nyúlt hozzá. Az igazság az, hogy utána az a vállalkozó lépett vissza. A környéket is megzavarta a (mert itt speciális szavak vannak) "hotel" elnevezés, mert ez alatt a köznyelv szállodát ért, pedig ez egy egészségügyi intézmény lett volna.
A jelen pillanatig is a küzdelem azért folyik, hogy a Kertváros megmaradjon kertvárosnak! Az a döbbenetes, hogy nekem a kezemben van körülbelül három képviselő-testületnek az a nyilatkozata, amelyik a Kertvárost Kertvárosnak nevezi. Hogy annak ezt a funkcióját tartsuk meg! És utána mi következett be? Az, hogy budai illetőségű karosszérialakatosok szép számmal vásárolták be magukat az olcsó csepeli házakba, s ott elkezdték püfölni éjjel-nappal a vasat! Nem lehetett ellenük mit csinálni! Vagy: autóbusz-garázzsá váltak a Szebeni utcában a telkek, és ott vegyszerekkel mosták a buszokat, s nem érdekelte őket, hogy a szomszéd fája, növénye tönkre megy. Egyszerűen egy rendezetlenség van az egészben...
Hiába vannak itt kijelölve területek, amelyek ipari zónáknak, vagy vállalkozási zónáknak neveztetnek, egyszerűen nem tudunk rendet csinálni! Ez valami elkeserítő! A Kertváros sajnos most egy átjáróház! Mégpedig olyan szörnyű módon, hogy nem a Széchenyi utcán. Nagyon szeretnék most a Szebeni utcában lakni - ott olyan baromi rossz az útfelület, hogy nem megy senki arra. ezért azoknak ott nyugalmuk van. Nem az itt átzuhogó autók tömege, iszonyatosan zavar, szóval én biztos hogy fél öt van, amikor az első busz kiráz az ágyamból. A beépítettség, ami a Duna part mellett Szigetszentmiklósig szinte elmegy, itt minden autós, mint a vízfolyás, úgy jön le a mellékutcákon, mert azt hiszi, így a másik elé tud kerülni két autónyival... Minden-minden keresztbe-kasul folyik. Iszonyatos a szegénység - ezt lehet látni az óvodáknál és iskoláknál, és ehhez hozzá társul a szociális közeg (Sajnos, saját fülemmel hallom a Katona iskola előtt, hogy két anyuka milyen szavakkal illeti egymást, a gyerekük jelenlétében, mert egyikük sem tud parkolni és káoszt okoznak. Egyik a másikat hibáztatja). Vannak olyan cinikus megszólalásaim, amelyeknél az a szerencse, hogy csak egy óra múlva esik le náluk a tantusz, mert ha gyorsabban kapcsolnának, akkor már lehet, rég fejen vágtak volna...
 
Zémann István közbevetőleg megjegyezte: mi a Késmárki utcában nőttünk fel. Az az oldal már nem a Kertváros! Az olyan senki területe volt akkoriban, az a Duna-parti rész, mert akkor még nem is voltak házak, egész a Határ útig az ott üres platz volt.Nekünk a főútvonal az a Szebeni utca volt. Ma a Szebeni utca ugyanúgy néz ki, mint akkor. A Kassai utcától kezdődik ez a dolog. Visszatérve arra, hogy Te sem voltál nagyon csepeli - én is Pestre jártam iskolába, többedmagammal. valahogy csak átmentünk, vagy laktunk Csepelen. Kész. Annyi. Tehát hazajöttünk - hova mentünk szórakozni? A budai Ifiparkba, vagy a Csilibe, vagy valamelyik művelődési házba. tehát nem Csepelen töltöttük a fiatalságunkat. Amikor a Csepeli Ifjúsági Park létrejött a Rákóczi téren, az egy borzadály volt. Szóval, az tényleg nem idevaló, s nem is értettük, mi, fiatalok, hogy mi a francot keres itt? Megcsinálták, nem gondolkozott rajta senki. 
 
Sára Ernő reagált erre. Egy ilyet egy kertvárosba betelepíteni? Az embernek visszajönnek a fülébe azok a panaszok, amit a Budai Ifjúsági Park is okozott - Pesten! A víz az fantasztikus módon vezeti a hangot, s ezért akkoriban a pesti rakparton lakók háborodtak fel a legjobban. Vagy mondok mást - Tihany: nyáron, a Balaton legdrágább telkei szerintem lakhatatlanok, mert diszkó-hajó jár éjszaka a vizen. A diszkó-hajót, a Szálka-hegyen keresztül, egészen Balatonszőllősig lehet hallani. (Még Balatonvilágosra is áthallatszik.) Csak reménykedem, hogy ezt a primitív, barom szórakozási módot lassan leveszik a programról. Ezek a metódusok tényleg csak a nagyon zsúfolt városokban találhatók meg, sajnos, most már egyéb ajzószerekkel is keverve. ezt a valóságban még senki nem mérte fel, hogy annak a tulajdonosnak, aki ezt működteti, a hasznán kívül, milyen régióknak válik ez a kárára? akár a túrizmus, vagy bármi... Másnap feláll a vendég a panzióban és az mondja, na én ezt nem hallgatom tovább - és elmegy.
Azok a cinikus válaszok, amiket kaptunk az akkori ifi-vezetőktől... Ugyanis a közönség több mint a fele Pestről zúdult ki azokhoz a zenekarokhoz, s a becsukott ablakokon keresztül dobálták be az üres sörösüvegeket, hazafelé távoztukban.
Most egyébként el kell mondjam, hogy a másik bajom itt a Kertvárosban, hogy nekem a kukám, az biztos, hogy a két lakótelep között sétálgatók szemetével telik meg, mert bevágják a kertekbe, a taknyos zsebkendőktől a pálinkásüvegekig mindent, sőt, általában - úgy látszik - a McDonald's-ból autóval távozva itt fogy el az élelmiszer, mert menet közben, itt dobálják ki a hulladékot. Régebben, mikor még locsolgattam, a feleségem mindig el szokott tolni engem a kerítéstől, nehogy jól szájonvágjanak, mert utánuk szóltam: "Mit csinálsz? Valami kiesett a kezedből!". S akkor olyan bambán néz rám: "Hova tegyem?" Mondom neki: "Edd meg, mert szerintem jobb, mint amit kiettél belőle!". Egy saroknyira van a buszmegállónál a szemét-tároló, de mellette két méternyire is eldobják a szemetet. És ez egyre rosszabb! 
Amikor képviselő voltam, akkor sem vállaltam azt, hogy a lakótelep érdekében egy szót is szóljak. Nem értek hozzá! De, azt látom, hogy a lakótelepen is már háromszor megcserélődött a lakosság. Sajnos, már a Kertvárosban sem azok laknak, akik hajdan. Anyámnak van egy nagyon szép részlete, itt a végén, amitő, még az ő korából mond.
 
Bolla Dezső - amíg az előadó kikereste a felolvasandó részletet - elmondta, hogy Sára Ernőné kitűnő pedagógus volt, aki évtizedeken keresztül tanított Csepelen, és a Katona József iskola igazgatói posztja után még elment a Rákóczi iskolába tanítani. Tipikus tanárnő volt, akire csak felnézni lehetett, és tisztelettel lehetett rá gondolni. Őrizzük emlékét - a kedvünkért írta le annak idején a visszaemlékezéseit, amiből most Ernő idézni fog. Cipőjét és apád jobblábas bilgeri csizmáját is kiállítottuk a helytörténeti gyűjteményben, amit kölcsönadtunk a Magyar Rádiónak, és ellopták. Aztán megkaptuk Ernőtől a ballábasat is.
Amíg keresgélsz, elmondom a Kertvárosról, őrzi annak nyomát, hogy jól rakták le az alapköveket!  Egy normális utcarendszer alakult ki, alkalmas is volt a felszín erre. a másik pedig, hogy a közönsége is más volt, mint az átlag - igaz, hogy az akkori Csepel szerkezete és fejlettsége is nagyon különböző volt. Nem tetszenek elhinni, hogy amikor a kertváros létesült, Csepel egyik legszebb utcája a mai Ady Endre út volt. Ez volt az akkori Főút (később Horthy Miklós út). Ma már az is hihetetlennek tűnik, hogy a Petőfi utca nagyon kultúrált utca volt valamikor, a 30-as években, s a szlömösödés a gyár környékén tulajdonképpen a '40-es években indult el. És még egy dolog: a Kertváros elnevezés mellé a Királyerdőt először Erdővárosnak nevezték. Csak üzleti okokból lett Királyerdő a neve: tehát úgy hirdették az első kiadványokban, hogy "Erdőváros", s azt képzelték, hogy hasonló kulturált hely lesz. Más lett a sorsa a Királyerdőnek, amelyik most feljövőben van - érdekes módon. A Kertvárosra pedig nem fordítottak sok figyelmet a szocialista rendszer első harminc évében, mert akkor még viszonylag fejlettebb volt, mint a többi kerület-rész. Oda sem sokat adtak, a családi házas részt nem támogatták. Most nagy szerencséje a Kertvárosnak, hogy a tízemeletes lakótelep a szélére került, a Királymajorban, s a négyemeletes házak jobban beleillenek ebbe a környezetbe (közben megnőttek a fák is, s az épületek nem sokkal magasabbak náluk).
 
Sára Ernő - könyvvel a kezében - édesanyja írását lapozgatja. 
Itt már arról ír - mondja - csak, hogy, tényleg én is visszaemlékszem, gyerekkoromban nem nagyon szerettük, de nagyanyám állandóan gyomláltatta velünk a konyhakertet, s ír a ribizli-, meg egresbokrokról, amely miajdnem minden házban ott volt a gyümölcsfák mellett. Az egres nagyon szúrt, a ribizli meg nagyon apró volt, gyötrelmes volt leszedni őket.
 
"Egy történet, mely talán jellemző, és a Kertváros történetéhez tartozik. A Maros utcában volt a minisztériumi altiszt, Gónya bácsi telke. Négy jegenyét ültetett a bejárata két oldalára. Ezek hamar nőttek, messziről jelezve a telket. Büszke is volt rájuk, mert nem volt több az utcában. Ők csak nyaraltak itt, Budán laktak, nem építkeztek, a telket is eladták. néha kilátogatott megnézni a régieket. Több évvel ezelőtt, egyszer, amikor vásárolni mentem, a sarkon egy öregember kapaszkodott a kerítésbe. Gónya bácsi volt. Hívtam, hogy jöjjön be, pihenni, vagy nézze meg a telkén épült új házat. Nem! Csak halála előtt még látni akarta, megvannak-e még az ő jegenyéi? Akkor még megvoltak. Megnyugodva ment el - később jött a hír, hogy meghalt. "
 
A mi házunk előtt is egyébként azok a fák vannak - egyik átnyúlik még a szomszéd telekre is - amit a nagyapám ültetett. Ezek a fák 83 évesek. fantasztikusak a fák. eszméletlen, hogy mit kell velük küzdeni. Mert az önkormányzatban (egyikben sem, az előzőeket is beleértve) senki nem hajlandó törödni velük. Pedig én mondtam, hogy valamit kellene kezdeni velük, mert ezek a nyári viharok majd elvégzik a dolgukat, úgy, ahogy. Mind a két alkalommal kaptam egy levelet, hogy igen, kijött egy csapat megnézni, hogy valóban igazam van, tényleg kellene velük valamit kezdeni, de eddig nem történt semmi, én pedig nem nyúlhatok hozzá, mert az utcán van! Időnként jön az Elektromos Művek, s ezekből a fákból csúzliágast csinál, hogy a drót elmenjen közötte - nevetséges! A másik, ami nevetséges, az a tervgazdálkodás, mert a természet azt nem veszi tudomásul - hogy, például tavasszal van pénz, s akkor vágják le a fákat, amikor épp megindul a hajtás...
Hát, nem tudom. Nem szeretném azt mondani, hogy volt egyszer egy Kertváros! azért remélem, hogy lesz is még Kertváros, sokáig. a lakosság kicserélődött. Onnan lehet tudni, hogy kik a régi, és kik az új lakók, hogy ősszel, amikor hullanak a falevelek, kik söprik el, és kik nem? Télen, amikor esik a hó, kik takarítják le a járdát, és kik nem? Én saroktelekkel vagyok megáldva, szoktam az utcán, lapátra támaszkodva, pálcNem mindig sikerül.ával a kezemben köszönni tanítani az új lakókat.
 
Horváth László kért szót. 
Átlapoztam ezt a kiadványt, nagyon értékes anyag, de volna néhány gondolatom ezzel kapcsolatban (mintha másként látná édesanyád, mint ahogy volt). Ami esetleg gondot okozhat: "a község vezetői elfoglalták a szélső telkeket, s a belső telkek lettek felosztva." Na, most ez annyiban igaz, hogy valóban, az a terület, ahol most az ADU iskola van, előtte pedig a tűzoltóság állt ott - az akkor egy üres terület volt, és azt kiírták a vezetők nevére.De csak azért, hogy ne vegye meg más. amikor a katolikus iskola épült, a tűzoltóság épült, ezektől a telkektől megváltak. Koncz soha nem volt a Kertváros lakója, de ott volt a nevére kiírva egy telek. A Szabó Géza maradt meg egyedül. Az iskolaigazgatók, a Varga, aki szintén nem lakott Csepelen, nekik is volt telek jegyezve. Ez olyan félreérthető lehet, mert ezek ilyen névleges tulajdonok voltak.
 
Sára Ernő válaszolt. Anyám egyébként pontosan leírja, hogy hol, ki lakott, házról, házra...
 
Horváth László: Nagyon érdekes dolgok vannak, hogy hogyan vegyítették el a Csepelről kiköltözőket a hivatalból kiköltözőkkel. Tehát például a Kolozsvári utca elején az egyik oldalon az idegen nevűek, a másik oldalán pedig a magyar nevűek laktak. Még valamit az utcákról. Nemcsak a Katona utca volt más nevű a Koncz révén, hanem - nagyon érdekes módon - az első időkben helyi nobilitásokról nevezték el ezeket a keresztutakat. Tehát a Koncz volt a Katona József utca; a Széchenyi utca korábban Hidegkúti Gyula vízvezeték szerelő mester nevét viselte. Valami oknál fogva ezek 1930-ban, amikor egyébként is nagy névváltozások voltak (akkor lett a Weiss Manfréd utca, akkor lett a Fő utcából a Rákóczi út, satöbbi), akkor lett a Széchenyi, akkor lett a Katona József. Viszont nem változtatták meg a Tamási József utcát (ő egy közellátásért felelős miniszter volt, aki nyilván az első háború alatt sok jót tett a csepelieknek, s ezzel akarták jutalmazni), amely ma Bajcsy-Zsilinszky utca néven ismert. Áporka utca: egy csepel-szigeti község neve Áporka. 1966-67-ben kapta ezt a nevet az Aradi utca. Akkor volt egy mozgalom, hogy a fővárosban nem lehet két egyforma nevű utca, s erről határozat is született. A csepeliek nagyon lelkesek voltak, utcabizottságot hoztak létre, s elkezdték az átnevezéseket. A Kertvárosban az "A" betűnél kezdték, az Aradi utcánál - aztán egyszer csak leintették őket, hogy hagyják abba. A Királyerdő utcarendjébe is belerondítottak: bejött az Erkély utca, meg a Pórus utca, meg ilyenek... Akkoriban lett Posztógyár utca az Állomás utcából, stb.  És akkor most ne menjünk bele a közelmúlt és napjaink utcanév-változtatásaiba!
S még valamit a Kertváros üres területeiről: a Rákóczi térről, meg arról az üres területről, ahol most a Jedlik van. Ezek a területek a kincstáré voltak. Azért volt ott futballpálya, mert csak bérelték a területet a kincstártól. ezek a területek nem voltak részei a kertvárosi parcellázásnak. a rákóczi tér az igen, csak azzal nem tudtak mit csinálni - túl sok terv volt rá...
 
Sára Ernő szerint a Rákóczi tér hihetetlenül klassz tér volt. Átlós utakkal, közepén egy őrházzal, ahonnan az őr kijárt bottal összeszedni a szemetet. A háború alatt oda (és a település több másik részére is, a Béke térre, a Werbőczi iskola udvarára) - légoltalmi szempontból egy nagy (földbe süllyesztett, csúcsával lefelé álló, piramis alakú, beton) vízmedencét építettek, ami aztán később elszemetelődött... A háború után kezdődött az összevissza átszabása a térnek.
Horváth László elmondta, hogy a tervek szerint - már a negyvenes években is - oda iskolát akartak építeni. az volt a terv, hogy oda egy leány polgári iskolát építenek, a mostani ovoda helyére. abból nem lett semmi. A fiúiskola pedig itt lett volna, a mostani Görgey téren. Abból sem lett semmi, a háború ezeket a terveket elsöpörte. A Rákóczi tér egy dísztér volt, az kétségtelen. Az ötvenes évek második felében fúrásokat végeztek ott, gyógyvizet kerestek.
A Kertvárosnak egyébként volt egy mintakertészete, a mostani Komáromi-Temesvári-Katona utcák között. Most a Bogrács étterem áll a helyén. Ez volt a polgári iskola gyakorlókertészete 1932-33 után.  
Szóval Ernő, ne keseredj el, erről nem a Kertváros tehet, hogy ilyen árnyoldalai is vannak, hanem időközben a világ változott meg! Atomizálódtak az emberek, bezárkóztak, nőtt a gépkocsiforgalom. Ez mindenhol így volt.
 
Sára Ernő elmondta, ő boldog, hogy itt él. Százszor jobban tudja gépkocsival is megközelíteni a fővárost. "Naná, hogy nem indulok el reggel 7-kor, meg 8-kor, csak 10 óra után".
Csepelnek az a baja, hogy ugyanaz a három hídja (Kvassay, Gubacsi, ráckevei) van, mint a háború előtt! (Itt most nem említette az előadó az M0 két hídját). S közben majdnem megszázszorozódott az emberszám a szigeten. Ha megnézed, hogy Halászetelektől lefele mi épült be, lakóparkokba, főleg Szigetszentmiklóson, akkor a legpofátlanabb dolognak tartom, hogy a telkekből befolyt pénzből minimum egy hidat kellett volna építeni! Ez a forgalom mind itt zuhog keresztül, Csepelen. 
 
Az előadás végén Bolla Dezső megköszönte az előadónak a beszélgetést, s ígérte, a későbbiekben visszatérünk Csepel többi részeire is, felidézve a múltat és gondolkodva a jövőről.
 
21. kerületi Hírhatár Online - Bárány Tibor
Fotók: Bárány Tibor

További hírek

  75 éve jelent meg az „Indul a bakterház”
2018. 09. 19. 20:37 21keruleti-hirhatar.hu
  Csendélet és tárgyfotó
2018. 09. 19. 20:04 21keruleti-hirhatar.hu
  Kettőtől hatig bizonyíthatod: hős vagy!
2018. 09. 05. 21:40 21keruleti-hirhatar.hu
  A Csepeli Munkásotthon Baráti Köre – 3.
2018. 08. 31. 07:18 21keruleti-hirhatar.hu
  A baráti kör - 2.
2018. 08. 29. 21:33 21keruleti-hirhatar.hu
  A kör
2018. 08. 28. 23:29 21keruleti-hirhatar.hu
  Ünneplés itt és ott
2018. 08. 22. 20:56 21keruleti-hirhatar.hu
  Véradó ászok a plázában
2018. 08. 06. 14:36 21keruleti-hirhatar.hu
  A Weiss Manfréd család síremléke
2018. 07. 16. 18:18 21keruleti-hirhatar.hu
  A csepeli Weiss Manfréd
2018. 07. 15. 10:21 21keruleti-hirhatar.hu





IMPRESSZUM | MÉDIAAJÁNLAT | SZABÁLYZAT | HÍRLEVÉL

(c)2o15 Hírhatár Lapcsoport