Sok szeretettel köszöntjük Kenyeres Vincét, a Csepeli Szabadkikötő Sportegyesület elnökét 75. születésnapja alkalmából.

A négyhektáros területen elterülő szabadidős és sport-létesítmény Kenyeres Vince irányításával – 24 évvel a rendszerváltás után is – működik. A pálya és a gazda összetartoznak: a sportegyesület elnöke lelkén viseli a bázis sorsát, s a létesítmény pedig napi elfoglaltságot biztosít az immár 18-ik esztendeje nyugdíjas sportvezetőnek. (A Csepeli Szabadkikötő Sportegyesület, a pályakomplexum tulajdonosaként, az egyik leggazdagabb csepeli civil egyesület.)

Lapunk a Csepel újságban öt évvel ezelőtt megjelent – itt-ott aktualizált - interjúval kíván erőt, egészséget Kenyeres Vincének.

„A Csepeli Szabadkikötő Sportegyesület elnöke, Kenyeres Vince (2014-ben már 75 éves) hajdan dokkmunkás volt, de élete már akkor összefonódott a sporttal. Évtizedek teltek el, s a sport szeretete megmaradt. Ma már nyugdíjas, mégis szinte minden nap a sporttelepre vezet útja: akkor nyugodt, ha saját szemével látja, jól mennek a dolgok… A csepeli önkormányzat tavasszal Csepelért-díjjal kitüntetésben részesítette Kenyeres Vincét, akivel e sorok írója több évtizedes barátságot ápol, így kérem, nézzék el nekünk a tegeződést.

– Honnan jött a sport szeretete?

– Ötven évig folyamatosan sportoltam, tekéztem. Otthon, szülőfalumban, Tiszapüspökiben (idén ezer éves múltját ünnepelte), szegény apám szeretett kuglizni, s én voltam a bábuállítgató gyerek. Amikor volt lehetőségünk, mi, gyerekek is kugliztunk. Amikor aztán 17 éves koromban felkerültem Csepelre, a kikötőbe (1956. szeptember 6-án), az egyik közvetlen munkatársam, Árpi barátom levitt a kikötői tekepályára, amely akkor még a régi helyén volt, bent, a kikötő területén, ott, ahol most az új Ghibli-raktár áll. Elámultam: újdonság volt nekem ennyi sportpálya egy helyen! A tekepálya simasága is tetszett, s bátortalanul kérdeztem: Árpi, nekem is lehet ezen gurítani? Hát persze, azért jöttünk! – hangzott a válasz.

Éreztem, hogy szeretettel fogadtak, s ott ragadtam. Szorgalmasan jártam edzésre, s szigorúan megfogadtam az edző utasításait, tanácsait. Néhány hónap múlva már bekerültem a kikötő csapatába. Ekkor még a raktárban voltam mindenes. A tekézésben, az edzésben erősödtem is.

Amint aztán 18 éves lettem, dokkmunkássá válhattam. Később, amikor az „öreg” intéző (aki akkor jóval fiatalabb volt, mint én most) nyugdíjba ment, én lettem a csapatnál a teke szakosztály intézője: bejártam a szövetségbe, vittem a versenyjegyzőkönyveket. Közben tekéztem, majd hosszú évekig a szakosztály-vezetői feladatokat is elláttam Major Laci barátommal (és állítgattuk a bábukat, amíg nem volt automata berendezés).

– Meddig zajlott ott, a régi helyen a sporttevékenység?

– A hetvenes évek elején a Merkur bővíteni akarta a kikötőtől bérelt területét, s ennek áldozatul esett a sporttelepünk, amelynek új helyét a Szabadkikötő út túloldalán jelölték ki. A tekepálya 1986-ig még a régi helyén működött, miközben itt már formálódott az új sporttelep. Aztán jött három év, amikor nem volt tekepályánk, mert a régi már nem volt, az új épület meg még nem készült el. 1989 végén vettük használatba mostani tekepályánkat.

– Szerény épület ez, lehetett volna ide nagyobb bázist is építeni?

– Szerény, igaz, mint maga az egyesület. De a fenntartása még a jelen pillanatban is biztosítva van! (Más, hatalmas sportlétesítmények pedig elvéreztek a rendszerváltás utáni időkben…). Működünk, és sok kikötői dolgozónak és sok kerületi lakosnak is ki tudjuk elégíteni a sportolási igényét. Május elsejétől indul a szabadtéri szezon, s a jó időben több nagy, sok embert megmozgató rendezvénynek is helyt adunk. Nyáron öt teniszpályánk is működik, van jó állapotú salakos és füves labdarúgó pályánk, kosárlabda- és kézilabda pálya esti világítással. Az automata tekepálya mellett pingpongozási, sakkozási lehetőség van. Három éve korszerűsítettük a fürdőt-öltözőt, és már szaunánk is van. Ma az egyesületnek van asztalitenisz és labdarúgó szakosztálya verseny-csapatokkal, és szabadidősport szinten működik a teke szakosztályunk is.

– Mikor lettél az egyesület elnöke?

– Dancs Imre, az egyesület hajdani elnöke, akit 1975-ben (36 éves voltam akkor) én váltottam ezen a poszton, tekézett is, futballozott is, atyai jó barátom volt. (1946-tól számítva az egyesületnek csak két elnöke volt: Dancs Imre és én…) Új elnökként az új telep kialakításában is meghatározó szerepem volt: ami itt felépült, mind önerőből valósítottuk meg. A pálya által elfoglalt 40 ezer négyzetméteres terület ma már komoly értéket képvisel.

– Elnökként is tekéztél?

– Ötven évig tekéztem, s ebből harminc évig szövetségi bajnokságban játszottunk. A közösség miatt jártam tekézni, mert hihetetlenül jó csapat gyűlt ott össze. A mi csapatunk legjobb teljesítménye idején Budapest első osztályában játszott. Volt olyan év, amikor én is elértem az első osztályú szintet (egy éven belül legalább ötször, idegen pályán, 450-et üt). Még a mai napig is tekézek időnként, nem lehet ezt végleg abbahagyni!

– Kik az elnökség tagjai?

– Magda Mihály, Kovács Zsigmond, Tari Jani, Jordanics Tamás és Somlóvári László, a korábbi kikötő-igazgató.

– Embert próbáló lehetett a dokkmunka, hiszen akkoriban – gondolom – a „rendetleneket” kivetették maguk közül a lelkiismeretesen dolgozók.

– Bizony, ez így működött, hogy aki nem oda való volt, az gyorsan „lapátra került”, azaz mehetett másfelé. Tiszteltük egymást, s megbecsültük, elismertük egymás munkáját. A legalacsonyabb szintű munkavezetőnek is nagy tekintélye volt, hiszen munkája révén, a dolgozótársai javaslatára válhatott irányítóvá. Mindig a legjobb dokkmunkás volt a munkavezető, aki ráadásul ugyanúgy dolgozott tovább, mint a többi társa!

– Egészséges életmódot éltél?

– Jó hatással volt rám a környezetem. Vigyáztam magamra, sportolóként éltem, tíz évig még versenyszerűen teniszeztem is. Hetente kétszer-háromszor kocogtunk, még ma is járok úszni hetente. Soha nem dohányoztam, a lumpolás sem volt rám jellemző. Persze eljártunk vacsorázni, ittunk is kicsit, de nem vittük túlzásba. Sajnos

hajdani barátaim, sporttársaim zöme már az égi tekepályán gyakorol. Hiányoznak, nagyon. Mutatok egy fényképet: „Nádler testvérek – fiúk, mindig velünk vagytok! Tibor és Gábor” – ez van ráírva. E két emberből sugárzott a sportszeretet, s a másik megbecsülése. Az ő tiszteletükre minden évben rendezünk emlékversenyt, ahova meghívjuk a családot. A befolyt nevezési díjakból pedig a családot támogatjuk. Tele voltunk ilyen típusú emberekkel, s én ma is úgy élek, mint ők hajdan. Követendő példák voltak számomra. Ma már a pénz mellett az ilyen mentalitású, önzetlen, sportszerető emberek is hiányoznak a sportból – és ez az igazi nagy baj.

– Az ötvenéves sportaktivitás évfordulója és a hetvenedik születésnap ünnepe mellé jött ez az önkormányzati elismerés. A hajdani dokkmunkást az idők azonban más foglalkozáshoz terelték. Előbbre léptél. Kellett ehhez munka mellett tanulni?

– Közgazdasági technikumot végeztem, majd később kétéves nemzetközi szállítmányozási és raktározási tanfolyamot. Erre is jutott energiám a dokkmunka és a sport mellett. Egy nap hivatott a kikötő igazgatója, s közölte, a következő héten ott, ahol addig dokkmunkás voltam, én leszek a gazdálkodási egység vezetője: dolgoztunk ott vagy százan! Megbíztak bennem, segítettek mindenben.

A kikötőben nem is a magas iskolázottság volt a fontos, hanem a tapasztalat, a munkaviszony hossza, a rálátás képessége. Érteni kellett persze a raktárgazdálkodáshoz, de még fontosabb volt, hogy a vezető értsen a dolgozók nyelvén.

– A dokkmunkásoknak is volt egyenruhájuk, ugyanúgy, mint a tengerészeknek?

– Igen. Ugyanolyan volt a miénk is, mint a tengerészeké! Sötétkék, fényes gombos, tányérsapkás, rangjelzéses, nagyon elegáns. Büszkén viseltem! Ebben jártam be dolgozni is… Azok kapták, akik 1957 előtt jöttek a kikötőbe: én még beleestem ebbe a szórásba. Még a rendszerváltás után is lehetett csináltatni egy-két évig, aztán megszűnt. Sajnálom, hogy már nincs egyenruhám.

– Tulajdonképpen Te ma is hordod ezt az egyenruhát, belül, a lelkedben.

– Jól látod: az, hogy hova tartozunk, nem a külsőségeken dől el, hanem belül. Nekem a mindenem a Szabadkikötő és a sport!

– Mióta vagy nyugdíjas?

– 1996-ban, 57 éves koromban hagytam abba az „aktív” munkát. Ekkortól – mivel párom, Ágika Pestszentlőrincen lakik – már legalább annyira vagyok lőrinci is, mint csepeli.

– Elégedett vagy a nyugdíjaddal?

– Nem vagyok elégedetlenkedő típus. Békében élek önmagammal és a világgal. Sosem volt gyűrűm, nyakláncom, még karórát sem hordok! Sosem volt meggazdagodási igényem. Ingyen se kellene nekem sem autó, sem nyaraló. A modern technikai vívmányok sem nagyon érdekelnek, nem kell a plazma tévé, jó a régifajta is. A mobiltelefont is legszívesebben sokszor kihajítanám a villamos ablakán.

Életem alakulásából semmit nem bántam meg, s ha még egyszer elölről kezdhetném, megint így csinálnám… Ahogy most múlnak az évek, tudomásul kell vennem, hogy már csak a kisebb része van hátra. Lehet ezt szépíteni, de a tényen nem változtat, tisztában kell lenni a korral. Ilyenkor jön rá az ember: az a legfontosabb, hogy ne legyen beteg! A többinek nincs is jelentősége, az összes más gond eltörpül e mellett. Erre sincs garancia, hogy ez így marad… Mi lesz holnap, ki tudja?

– Nagy dolog az, hogy sportról, emberi kapcsolatokról beszélgethettünk, miközben a világ másik, jelentős része nem ilyen békés dolgokról szól. Gazdasági válság, politikai acsarkodások dúlnak. A Szabadkikötő Sportegyesület a béke szigete ebben a kerületben. Köszönöm szépen a beszélgetést, és a lap nevében is gratulálok.

Bárány Tibor"

Forrás: Csepel Újság archív, 21. kerületi Hírhatár Online

A Csepelért-díj átvételét Mizik Zsuzsa fotója örökítette meg.