Az idő lassan elszivárog.

Ne lógj a mese langy tején.

Hörpintsd a valódi világot

habos éggel a tetején.

Szép a forrás – merülj el abban!

A nyugalom és a remegés

egymást öleli s kél a habban

kecsesen okos csevegés.

Más költők kincseit ne szedd el.

Mocskolván magukat szegyig,

koholt képekkel és szeszekkel

mímeljen mámort mindegyik.

Te kerülj túl e mai kocsmán

az értelemig és tovább!

Szabad eszeddel ne add ocsmány

módon a szolga ostobát!

Te ne alkudj, te legyél boldog!

Másként akárki meggyaláz,

megjelölnek pirosló foltok,

elissza nedveid a láz.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

A mindenséggel mérd magad!

Te sziszegve se szolgálj aljas,

nyomorító hatalmakat!

Ne fogd be pörös, éhes szádat!

A tudás előtt tégy panaszt!

Rád tekint, pártfogón, e század:

rád gondol boltban a paraszt;

téged sejdít a munkás teste

két merev mozdulat között;

rád vár a mozi előtt este

gyermek, ha rosszul öltözött.

Kiáltsd ki: „Még nem nagy az ember,

de képzeli, hát szertelen;

kísérje két szülője szemmel:

a munka és a szerelem!”

S ha táborokba gyűlt bitangok

versed híveit üldözik,

van anyaföld is, ahol tankok

erősítik fel rímeit!...

Én utánam repes a hűség.

Én értem sír, kit esz a rák.

Énbennem öleli meg hősét

az újnak készülő világ.