XXI. KERÜLETI HÍRHATÁR - Egy építész emlékére

XXI. KERÜLETI HÍRHATÁR
   
 2018.02.18.
 Vasárnap
Ma Bernadett napja van.
Holnap Zsuzsanna napja lesz.
   EUR árfolyam
   311,16 Ft
   CHF árfolyam
   269,85 Ft
   
   
   
   
   
   

 

MINDEN HÍR | AKTUÁLIS | SZÍNES | VÉLEMÉNY | RENDŐRSÉGI HÍREK | SPORT | KULTÚRA | TÖBB HÍRHATÁR | HELYBEN VAGYUNK!

    
2018. 01. 20. 17:34     


Egy építész emlékére
Diebold Herman 140 éve született. A Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület (CSHVE) 2017. november 23-ai rendezvényén, a FSzEK sétáló utcai könyvtárában a 140 éve született Diebold Herman építészről, építőmesterről beszélt előadásában dr. Bolla Dezső, a CSHVE elnöke. Az előadót és a nap vendégét, Koppány Zsolt írót (Diebold Herman leszármazottját) a házigazda, Holczmann Krisztina, a könyvtár vezetője mutatta be az esemény résztvevőinek.

Koppány Zsolt elhozta egyik új könyvét, melynek címe: Derengő városmúlt – egy budapestitől budapestieknek, budapestiekről.

 

Adósságot törlesztünk – kezdte előadását dr. Bolla Dezső –, kettős adósságot: az egyik az, hogy Diebold Hermanról igazán nem emlékeznek meg Csepelen, nem kerül szóba, pedig egy olyan építész, aki Csepelen született. Csepel középületei közül az elsőket (a templomot leszámítva) ő építette! Ez az egyik adósság, amelyről szólnunk kell. Tudomásunk szerint négy épületet emelt – de erről majd rövidesen ejtek szót. A másik adósság: egy író barátunkat mutatjuk be Önöknek és magunknak, aki tősgyökeres csepeli. Itt született, itt végezte az iskoláit, itt érettségizett. Neves magyar író, aki az irodalmi élet több ágát műveli sikeresen és magas szinten – költő, esszéíró. Ha elolvassátok a könyvét, látjátok majd, mennyire ismeri a világ- és a magyar történelmet, mennyire gondolkodik a múlton és az abból a jövőre levonható gondolatai is nagyon figyelemre méltóak.

 

Először térjünk rá a Diebold családra. A Diebold család sírköve megtalálható a csepeli temetőben, méghozzá egy olyan fontos helyen, ahol a mi egyesületünk által állított „Mindenki keresztje”, azaz a mi keresztünk áll a közelben. Egy látogatásom alkalmával egy jó megjelenésű hölgy állt a sírkő mellett, akit megszólítottam – ezen az úton jutottam el

Koppány Zsolthoz is tulajdonképpen (a hölgy adta meg telefonszámát). Kiderült, hogy ez a család tősgyökeres csepeli család. Hajdan a Duna forrásától indult el, valahonnan a Fekete Erdő környékéről, s – hasonlóan a többi svábhoz – a Duna vonalát követve értek el először Tolna megyébe, majd innen Csepelre, ahol fontos szerepet töltöttel be a település életében. Ebbe a családba született az 1870-es években – ezt mutatja a képen (Bárány Tibor felvétele) látható sírkő, mely olyan, mint egy családfa.

 

Koppány Zsolt (Diebold Hermann az ő édesapjának nagybátyja volt) vette át a szót néhány mondat erejéig: Diebold Mihály volt a legrégebbi, aki a vésett felirat tanúsága szerint 1916-ban halt meg. Őt még az ősi csepeli, ófalui temetőben temették el (ahova 1920-ig temetkeztek a csepeliek, s ahonnan a nevesebb családok tagjait áthozták az újabb – mostani – csepeli temetőbe). A kerítés közelében volt eltemetve, majd felszedték és áthelyezték ebbe a sírba. Az ő gyereke volt, Diebold Henrik, aki elég fiatalon halt meg és nem tudok róla semmit, de ő vele én már egy ágyban alukáztam (kinézetem ellenére öregember vagyok, elmúltam 62 éves). Ezzel az ómamával én már 1962-ben ott voltam a csepeli temetőben. Itt bejön a képbe a Marx család: ő a nagypapám és ő a nagymamám. De mivel nagypapám akkor „készítette el” apámat, amikor 51 éves volt, apám pedig engem 36 évesen, nagyon nagyok az időtávok, hogy bármelyiküket ismerhettem volna.

 

Dr. Bolla Dezső közbe vágva megjegyezte: valószínűleg nagy korokról hallottál a családban, nagy kort tudsz áttekinteni…

 

Igen, erősítette meg Koppány Zsolt. A további nevek a Marx-leszármazottak: Gondzsinszky például egy echte szlovák, akinek a lányát Dezső megszólította, sajnos már őt is eltemettük Kelenföldön – emlékére ide csiszoltattam egy táblát.

Ő volt a tánti, Vaskó Pálné (Marx Olga), ő volt a legidősebb testvér, apám legidősebb nővére: 20 év volt közöttük. Ő volt az én pót-nagymamám, hozzá mindig átmehettem panaszkodni, ha vertek az iskolában, ha otthon vertek, „jó gyerek” voltam, rengeteg balhéban voltam benne, s így próbáltam túlélni, kiheverni a büntetéseket. Lényeg az, hogy ő, Marx Olga, nagyon csinos, fess nő volt. Férje egy nagyon híres magyarországi szélhámos újságíró volt, akit gyorsan elhagyott. Utána egy siófoki szállodalánc tulajdonoshoz ment férjhez. Szeretett jól férjhez menni, egyre több pénze lett. De ezt a férjét is otthagyta, s utána egy bácsalmási földbirtokoshoz ment feleségül, akit úgy hívtak, hogy vitéz Vaskó Pál, magyar királyi honvéd vezérőrnagy. Akkoriban egy tábornok nagyon nagy rang volt! De ez 1949-ben történt, s ahogy férjhez ment, egyből elvették az összes birtokot, s át kellett mennie vidéki asszonyba. A bundákat, ékszereket el kellett adnia. Öreg férjét, aki akkor már tolókocsiban ült, 1951-ben ott temette el. Utána visszatért Csepelre.

Aztán itt van Marx Jenő, aki nagyon híres csónakkészítő volt, pontosabban hajókészítő. Ő mindig átjött hozzánk, s mondta apámnak: Henrik, fordítsuk meg a csónakot – s akkor apám igyekezett nem gyorsan hazajönni, hogy az én mostohaanyámnak ne legyen a közelében… Jól elbeszélgettek 4-5 órán keresztül, pedig a csónakfordítás az öt perc körülbelül.

Frigyes pont 70 évet élt. Súlyos gyomorrák végzett mindegyikkel, amit én, mint egy botcsinálta genetikus (Czeizel professzor atyai barátom volt) levezettem, hogy ez innen származik, mert a nagypapa is abban halt meg.

Az apám, Henrik viszont szíves volt, én meg azt örököltem. Kaptam is egy infarktust már – és a bátyám is, tehát ez egyértelmű öröklődés. Most már mindenki itt van a kövön.

Én vagyok az utolsó. Van bátyám, nővérem, de őket nem érdekli, elvált szülők, satöbbi…

 

Dr. Bolla Dezső közbekérdezett: a nagy Marx Károlyhoz van-e közötök?

 

Anyám Ranoldert végzett, ami a legkeményebb katolikus iskola volt, a Ranolder pedagógusképzőt végezte el, s azt mondta, hogy ő ilyen nevű férfihoz, hogy Marx (főleg a negyvenes években) nem akar hozzámenni! Apám ugyan mondta, hogy mi nem azok a Marxok vagyunk! Nem baj, mondta anyám, akkor is magyarosítani kell!

Apám beadott a belügyminiszternek három nevet – anyám szeretett felvágni egy kicsit –: Koppány, Bornemissza és Berényi. A Koppányt húzták alá, ez lett a vezetéknevünk. Így lettünk Koppányok. Apám nincs is ide eltemetve, hanem a mostohaanyámmal vannak együtt, egy sírban. Tehát elváltak, anyám kitette apám cuccát, menj oda, ahonnan jöttél, Csepelre.

Diebold Teréziának volt egy villája a Templom utcában, ami mögött a gyár van. Egy hatalmas villa. Volt itt egy sztahanovista esztergályos Csepelen, Muszka Imre, az ő családja kapta meg ezt a villát, amelyet elvettek Diebold Teréziától. Aztán a 60-as évek elején visszaadták, de úgy, hogy amit addig ráfordítottak, azt fizesse ki. Ennyi pénze nem volt, úgyhogy maradtak.

Tulajdonképpen, amikor az üzlet megszűnt, amit mutattam, meghalt a Marx Jenő és a Marx Jenőné, akkor a testvérek elmentek. Hogy a házzal mi lett, azt nem tudom. Mindenki elköltözött a városba, össze-vissza. Azt egyszer csak az összes testvér visszaköltözött Csepelre, ugyenebbe a házba. Aztán innen haltak ki, tulajdonképpen az egész család.

Szóval, én vagyok a leges-legutolsó, meg nővérem, bátyám, akiket viszont a család története nem érdekel, mert nem velünk nevelkedtek, nem sok közünk van egymáshoz. Anyám is meghalt közben, de ővele sem tartottam a kapcsolatot – hatalmas, botrányos válás volt. Így ragadtunk meg.

Ahogy látható a sírkövön, a többféle feliratból, mindig rá kellett pakolni a neveket. A Marx Frigyes sincs itt, mert őt pedig kihajították, mert lejárt, s nem tudta senki, hol keresse a hozzátartozókat. Én meg idevésettem emlékbe, de be kellett írni, hogy nincs ott semmi.

Hát, ez van, most ennyien vannak. Ha én is elmegyek, ezt már szépen el fogják bontani… De majd ki kell fizetnem 2020 után a hosszabbítás a sírhelyre (ami manapság hatjegyű számmal kifejezhető összeg).

 

Dr. Bolla Dezső megjegyezte: a Diebold családról, a fűszerüzletről, a harmincas évekből találtam még adatot. Egy Dieboldnak volt fűszerüzlete a Deák Ferenc utca 24. szám alatt – ő nem tudom ki volt. A Diebold Hermant nyilvántartották Csepelen is a kőművesek és építészek körében a harmincas években, de odaírták, hogy Erzsébeten, a Kossuth Lajos utca 14. szám alatt lakik.

(1908 és 1913 között a VII. kerület Aréna út 19. szám alatt lakott, 1914 és 1928 között Erzsébeten, a Kossuth Lajos utca 14. alatt. 1931-ben már egy saját ingatlana volt az I. kerület külterületén, a Kuruclesi út 61. szám alatt. – A szerkesztő megjegyzése.)

 

De térjünk vissza az építészhez és az építéstörténethez – folytatta dr. Bolla Dezső az előadását. Sírját nemrégiben találtuk meg a Farkasréti Temetőben, éppen Koppány Zsoltnak köszönhetően. A sírkőről tudjuk, hogy mikor született Diebold Herman: 1877-ben (és 1960-ban halt meg). Hogy melyik napon? Azt nem tudjuk. Éppen ezért most ezt az alkalmat választottuk a találkozásra, emlékezésre.

Amikor Diebold Herman született, jó kor kezdődött: tíz évvel jártunk a Kiegyezés után, s akkor Csepel így nézett ki, eddig az utcáig tartott, ahol most tartózkodunk. Akkoriban 1300-1500 lakosból állt a település, de kb. 10 százalékuk volt csak magyar, azaz teljes mértékben sváb és rác település volt. Ide született.

Csepel jelentősége már kezdett növekedni, mert születése előtt írta Kossuth Lajos azt a levelet (melyről emléktáblát is állítottunk): „Csepel szigetcsúcs nagy jövővel bír, ipari és kereskedelmi központ legyen, ne pedig szennyvíztisztító hely” – ezt leírta. „Budapest mosott csatornái ne ide vezettessenek!” Mikor a rendszerváltás után, az első turnusban Csepel vitatkozott a fővárossal, az SZDSZ azt állította, hogy én találtam ki ezt a Kossuth-idézetet… De aztán megtaláltam a könyvben, és meg tudtam nekik mutatni!

Diebold Herman fiatal emberke volt, amikor Weiss Manfréd megalapította a lőszergyárat. De addigra Csepelen már komoly fordulatok történtek. Megépült a zsilip, amely a Gubacsi hídtól mintegy 3-400 méterre volt északra. Ez volt a nagy fordulat Csepel életében!  Ez a zsilip nyitotta meg a kaput a világ felé, ezen keresztül lehetett eljutni száraz lábbal az év minden szakában a fővárosba! Abba a fővárosi részbe, amely akkor nagyon erősen fejlődött: Dél-Pestre. Dél-pest határa akkor itt húzódott a mai pesterzsébeti Határ útnál. Addig tartott akkoriban Kis-Budapest, amely szintén ebben az évtizedben, 1873-ban jött létre.

Fiatal koráról nem tudunk részleteket, de nyilván hasonlóan telt el, mint későbbi nagy mesterének, Alpár Ignácznak. Alpár Ignácz nagyon gazdag családból származott, s hozzá adták be kőműves-inasnak Diebold Hermant, hogy tanulja meg az építész szakmát.

Nyilván Diebold Herman is – akinek életútját egy tőle száz évvel korábbi építészhez hasonlítanám (ha nem is jutott olyan magas csúcsokra): Fellner Jakabnak is egy egyszerű pallérból küzdötte fel magát, s lett a késő barokk, a copf barokk legnagyobb alkotója – hasonló pályát futott be, csak nem jutott olyan magasra. Inasévei után letölthette a katonaságot is, mart azt olvashatjuk róla, hogy az első világháborúból vitézként tért haza, kitüntetésekkel, és tartalékos századosi rangban. Tehát katonai előképzettsége volt.

Az első világháborúról csak annyit közbevetőleg, ha már tartalékosokról beszélünk, tegyük meg a tiszteletet: az első világháború elején az átgondolatlan szerbiai betöréssel elvesztettük a magyar tisztikar jelentős részét, s a magyar hadsereget tulajdonképpen az állásokban, a frontokon ezek a pót-tartalékosok (volt tanítók, mérnökök, technikusok) vezették.

 

Tehát azt tudjuk, hogy Diebold Herman bekerült Alpár Ignácz műhelyébe, irodájába. Abban az időben (és még a szocializmus első éveiben is) irodái voltak az építészeknek. Alpár irodája az Almássy téren volt. Ő volt a korszak egyik legnagyobb építésze, historizáló építész, bizonyos vonatkozásokban szemben állt a szecesszióval (de építésztörténetbe most nem mennék bele). Historizáló épületnek azt nevezzük, amely régi korok építészeti stílusait alkalmazza.

Mutatok két épületet: az egyik a Tőzsde Palota, a másik az Osztrák-Magyar Bank Palotája, amely jó ideje már a magyar Nemzeti Bank épülete. Diebold műve, a Kultúrház – Alpár Ignácz hatására – is historizáló nyomokat mutat, mint ahogy az a Csepeli Munkásotthon elbontott kapubejáratán is látszik. Talán nem erőltetett a hasonlat, a hasonlóság.

Diebold Herman tehát Alpár irodájában működött és bekerült a művészeti életbe – nyilván már akkor széles érdeklődési körrel rendelkezett. Nagyon sok jó művésszel találkozott, későbbi alkotó-társaival is: Maróti Gézával, Nagy Sándorral, Kőrösfői-Kresch Aladárral. Tehát nagyon jó iskola volt ez számára. Mint minden csepeleinek, jó iskola, ha bejár Pestre és kapcsolatot teremt a pesti kultúrával. Mert itt élünk kint Csepelen, a szigeten, ez önmagában kevés. Mint ahogy kevés volt a község fejlődéséhez is.

Az 1870-es években Csepelnek 1300-1500 lakosa volt, a később Pesterzsébetnek nevezett településnek pedig 200-300 ezer! Ennyit jelentett, hogy ott hamarabb épült út, vasút, HÉV, villamos – így Erzsébet egészen másként fejlődött, mint Csepel.

Az is hozzájárult ehhez – ezt még el kell mondanom Diebold összefüggésében, meg a Kultúrház kapcsán is –, hogy a Weiss Manfréd gyár (ezt elmondtam a családnak is – nem sértődtek meg) „ránehezedett” Csepelre! Tehát itt volt ez az óriás gyár, amely szinte korlátlan munkaalkalmat adott, s számtalan helyi vállalkozással állt kapcsolatban: a csepeli svábok fuvarozhattak a gyárnak, s biztos jövedelmet adó feladatokat láthattak el. De Csepelnek nem volt erős polgársága! Az 1920-as évekig igazi iparvállalat sem alakult ki a WM gyár mellett. Ez Csepel fejlődését erősen visszafogta, s ez hat még a mai napig is. Dicsőség azoknak a polgároknak, akik csepeli őslakosokból fölnőttek polgárrá: kocsmárossá, hentessé, fűszeressé, iparossá. Nagyon jó iparosok voltak Csepelen a sváb iparosok, pl. a malomkészítők, többek között.

Tehát Csepel polgársága nem alakult ki, nem erősödött meg. Csak ilyenek törtek föl és értek el eredményt, mint Diebold Herman, akik Pestre jártak dolgozni, ott tanulták a szakmát és jutottak világi kapcsolatokhoz.

Diebold Herman négy általunk ismert épületet alkotott, közülük egyik sincs már eredeti állapotban, s egy közülük nincs is meg.

Az első a WM gyári Nagyiroda, a második a WM gyári Kórház, a harmadik a Csepeli Munkásotthon (tulajdonképpen ez is WM érdekeltség volt, építését Weiss Manfréd Dieboldtól rendelte meg – de nem ő fizette). A gyár jövedelmét és hasznát a munkások és a tulajdonosok közösen hozták össze: az itt keletkezett pénz a munkások keze munkájának is az eredménye, nemcsak a tulajdonos érdeme. A negyedik pedig a Kultúrház.

 

Diebold építészeti munkásságát valamikor az 1910-es években kezdte el a WM gyárnál, ekkor a csepeli gyár – 25 éves múltjával – az ország egyik legnagyobb ipari vállalatává fejlődött. 1916-ban Csepel lakossága már 15 ezer főt számlált. Ám 1918-ban már 30 ezer ember dolgozott itt! A duplája a helyi lélekszámnak. Tehát Csepel jelentősége az ipari termelés folytán nőtt meg, és vált világhírűvé.

Ez a levelezőlap az egyes kaput és környékét ábrázolja, s jelzi azt, hogy kezdődik a gyárnak a községre való ráépülése. Eredetileg a gyárat úgy engedélyezték és építették, hogy a községtől messze legyen, ha esetleg robbanás történik a lőszerszétszerelés közben, ne veszélyeztesse a községet. 1909-ben történt is egy robbanás. A lőszerüzem marad a belső oldalon, de a 10-es években, amikor az acélipar is fejlődésnek indult és a kombinát még összetettebb lett a színesfémkohászat után, akkor terjeszkedett folyamatosan egyre kifelé, az egyes kapu környékére.

Ezen a templomtoronyból készített felvételen látható az egykori nagyiroda teteje is – még alacsony volt az épület (azóta arra is ráépítettek).

 

A Nagyiroda adott helyet a tisztviselőknek és az igazgatóságnak. Weiss Manfréd soha nem töltött egész napot ebben az irodában. Behajtott a gyár területére a Kaszinónál, s délről jött fel, s abból az irányból közelítette meg a Nagyirodát. Itt a hátsó, déli része látszik az épületnek, ez volt az épület főbejárata. 

Azért Weiss Manfréd rendszeresen megjelent a gyárban, hetente 3-4 alkalommal. Eleinte hintóval, mikor az autó még nem jött divatba. Egyszer volt egy balesete is: jött Erzsébeten át, és éppen a zsilip-gát felé tartott, amikor jött a HÉV. Az erzsébeti HÉV 1912 előtt (még a csepeli akkor nem volt meg) gőzmozdonnyal járt. A hintó lovai megvadultak és belerántották Weiss Manfrédot a Dunába, és fennakadt a fűzfákon. Be is ütötte a fejét – hetekig fájt a feje ettől, de megúszta szerencsésen, nem gátolta meg ez az esemény abban, hogy Magyarország nagytőkése legyen (mert csak később gazdagodott meg olyan nagyra).

Szóval, ez az épület az, ahol állt a szobra, - itt látható homályosan a szobor. Ezen a képen még csak a szaletli van meg, amire később felfuttatták a vadszőlőt.

A másik képen már látszik a vadszőlő is.

Weiss Manfréd szobrát egyébként Strobl Alajos alkotta – nem akárki. Méghozzá itt csinálta, a gyár kettes kapujánál. Zachár Laci bátyánk, nagy mesterünk, aki megtanított bennünket Csepel történetére, az ő öccse bent játszott abban a műhelyben, és belenyúlt a képbe, úgyhogy összetűzésbe került Strobl Alajossal. Strobl Alajos rövidesen meghalt, a szobor pedig eltűnt.

Nem régen találtam meg egy rendőrségi vallomást, ahol egy nyilas bevallja, hogy ő döntötte le a zsidó Weiss Manfréd szobrát – de valószínűleg nem jókedvében vallotta be, mert azt írja 1945-ben, hogy „utálom most is a zsidókat”. Nem valószínű, hogy ezt a vallatás közben is kifejtette, de azt mondta, hogy ő döntötte le Weiss Manfréd szobrát.

Az biztos, hogy nem találtam senkit a munkásmozgalom harcosai közül, akik ezt megtették volna, de 1945 után úgyis eltüntették volna a kommunisták, vagy még a szociáldemokraták is, mert akkor egy kicsit megharagudtak rá.

No, hát, szóval ez Diebold Herman első csepeli épülete. Sorsa ennek is hasonló, mint az utána következőknek.

A képen látszik, eddig tartott az eredeti, klinkertéglás épület.

 

Valószínűleg ezzel egyidejűleg kaphatott megbízást a kórház megépítésére is.

A WM művekben nem volt normális orvosi ellátás és Rév Miklós nevű orvosa volt a gyárnak (akkor már több mint tízezer dolgozója volt, s a háború alatt egyre nőtt a dolgozók száma). Az üzem és az a mód, ahogy termeltek, rendkívül veszélyes volt. A kohászat önmagában még ma sem veszélytelen iparág, a régi világban pedig végtelenül veszélyes és nehéz ipar volt. A különböző gépek biztonsága és a munkavédelem is rendkívül alacsony szinten állt. Nagyon sok volt a baleset – bár robbanás kevés volt (az 1909-es után 1926-ban történt még egy). Arra nagyon ügyeltek, s ez jellemző arra, hogy milyen magas volt a termelési kultúra.

Ez a kórház tervrajza, amely 1916-17-ben készült. Az épület maga32 méterhosszú volt, ha jól emlékszem, pont akkora, amekkora a Munkásotthon nagyterme. Négy kórházi helyiségből állt. (16 ezer ember a gyárban, 16 ezer ember a községben – bár a község nem tartozott a kórházhoz -, a 40 ágyas kórház az akkori állapotokban egy vívmány volt.)

Itt megállok egy kicsit. A szocializmus évei alatt mindig felhívtam a figyelmet arra, hogy Magyarország mennyit fejlődött a Kiegyezéstől 1914-ig. Most pedig arra hívom fel a figyelmet, hogy azért objektíven nézzük ezt a korszakot., mert ez is tele volt ellentmondásokkal. Például ez is jellemző: 40 ágyas kórházat hoztak létre, de annak az engedélyezése 1919-ben történt meg.

A kórház nagyon nagy szerepet töltött be a gyár balesetvédelmében, a betegek ellátásában, később pedig – a Weiss Manfréd család jótékony tevékenysége folytán – csecsemőotthon, gyermeknevelő és szülő részleg is létrejött.

Aztán a kórház közkórház lett, mire végre elkészült. Később elkezdték fejlesztgetni: a két háború között oldalszárnyat építettek hozzá, 1937-ben pedig ráépítettek még egy emeletet. Szegény Diebold Herman még életében megélte, hogy megint egy épületét megfejelték. De ez az úr olyan masszív épületeket tervezett, hogy nyugodtan lehetett rá építeni még egy emeletet.

Aztán a 40-es években újra bővítették – ez a modern szárny. A kórház a gyár zárt területén volt, – most már minden nyitott –, annak idején porta volt a hármas kapunál, a Posztógyár vonalában, úgyhogy nem lehetett a kórházba sem szabadon bemenni.

Szóval a gyárhoz tartozott, de közkórházként működött. Nagyon jó kórház volt, akkor is jó vélemény volt róla a lakosság körében.

 

1944. április 3-án kezdődött Csepel bombázása, s a sorozat egészen szeptemberig tartott. A bombázás ellen bunkert is létrehoztak a kórház mellett.

Az idők során a kórház egyre kisebbnek bizonyult, egyre több részlegre volt szükség. Végre az 1980-as években sikerült bővíteni, s az új részt egy nyaktaggal összekötni a főépülettel. (A kórház történetéről a közelmúltban tartottunk egy előadást, létrejöttének 100. évfordulója alkalmából.)

Aztán a rendszerváltás után – 1998-ban – eljött az a lehetőség, hogy vissza tudtuk nevezni Weiss Manfréd Kórháznak. Chorin Daisy helyezte el a koszorút a Weiss Család képviseletében, mint a képen is látható. A kapunál megmaradt az akkor elhelyezett Weiss Manfréd emléktábla.

2003-ban született a döntés: a kórház önálló létét megszüntették, s ma a Dél-Pesti Jáhn Ferenc Kórház részlegei működnek itt, utókezelő és rehabilitációs osztályok. Én jó véleményt hallottam róla. Amikor itt volt a főorvos úr ő is megerősítette. (Volt olyan időszak, mikor nem volt mindig jó vélemény az intézményről.)

 

A legutóbbi fordulattal eltűnt a kórház jellegzetes külseje, talán csak az ablakívek jelzik a hajdani külsőt: utólagos külső hőszigetelést kapott az épület.

Így néz ki ma a kórház, már csak a bejárat és a mellett lévő emléktábla mondható eredetinek. Az emléktábla elhelyezésére és avatására a Weiss Család tagjai két autóbusszal érkeztek, de nem tudtuk megközelíteni az épületet. Be akartam menni és a portás közölte velem, hogy takarodjak… Mondta, hogy 70 Weiss áll itt a kapunál! Azt felelte, hogy akkor is takarodjak! Akkor nem húztam az időt, csak később hívtam fel a főnökeit, akik úgy reagáltak: „Rendet kell tartani!”

Szóval, ez maradt ránk a kórházból.

 

Diebold Herman következő csepeli épülete a Munkásotthon volt. Körünkben üdvözölhetem a Munkásotthon két volt igazgatóját is, Tóth Mihályt és Nagy Józsefet – ő most a Kuratórium elnöke. Nem kevés szerepük volt a Munkásotthon életében, s van még most is.

A munkáslétszám növekedésével kialakult Csepelen a munkásmozgalom, s egyre erősödött: 1908-ban már tervezték, hogy Munkásotthont létesítenek, de végül a Szattner vendéglő megvásárlásával, 1915-ben nyílt meg a lehetőség, hogy a képen látható saroképületben elkezdődjék a kulturális tevékenység. S ezzel együtt megkezdődött a Munkásotthon megépítésének előkészítése is, a lelkes munkásmozgalmi vezetők tevékenységének eredményeként. Gyári támogatással (Az alap összeget a WM gyár adta, abból a pénzből, amit a munkásoktól levont 2 százalékokból gyűjtöttek össze. Ez azonban kevésnek bizonyult, ezért Weiss Manfrédtól kértek még hozzá pénzt. Később pedig, amikor Weiss Manfréd megijedt egy kicsit az Őszirózsás Forradalomtól – megjegyzem, a jobboldal ma sem szereti az Őszirózsás Forradalmat –, gyorsan felajánlott további 6 milliót közcélra, amiből 1 milliót ide is juttattak Csepelre, pedig a 6 millió nagy része itt termelődött. Igaz, Weiss Manfrédnak volt cége, elég sok. Mennyi is volt az a 6 millió? Weiss Manfréd 1916-ban 10 millióért egy tízezer holdas birtokot vásárolt! Nem volt túl nagy összeg a 6 millió, s a háború alatt romlott is a pénz értéke.

Lényeg, hogy Weiss Manfréd támogatást adott, s ő bízta meg Diebold Hermant a Munkásotthon építésével, s miután az összeg megnövekedett, szebb és nagyobb épület megépítésére nyílott lehetőség.

Az új épületet a Szattner-féle vendéglő mellé építették. Az előbb már beszéltünk a bejárat formájáról, amely egészen nagyszerű volt és nagyon nagy kár, hogy nem maradt meg az utókornak. Ez a bejárat, amely mögött elhelyezkedtek a különböző, inkább színház- és táncteremhez illő irodák, pénztárak. Itt volt a könyvtár is, amely nagyon fontos volt a csepeli kultúra növekedése szempontjából, s a billiárdterem, ami jó nagy kocsma volt. A munkásmozgalom célkitűzései között szerepelt az antialkoholizmus is, ami nagyon fontos dolog – de nem terjedt el teljes körűen. A munkások körében az alkoholfogyasztás rendkívül nagy csapást jelentett és borzasztó családi tragédiák tömegét okozta, mint ahogy még ma is. Emlékszem még a családi veszekedésekre, amelyek kihallatszottak a csendes csepeli utcákra, vagy a kocsmák bezárása után az utcákon „felcsendülő” énekszókra, melyek nem igazán hasonlítottak a velencei gondolások dalaira… (A részegen üvöltözők hazafelé tartottak, s szegény feleségek már tették el otthon a törékeny tárgyakat.)

Az alkoholizmus is nagy gond volt, de a Munkásosztályban többféle szakosztály is működött, melyek próbálták lekötni a munkások idejét, s elterelni figyelmüket az ivásról.

Az új épület belső berendezéséről és magáról az épületről: Diebold Herman kitűnő építész volt, és előtanulmányai folytán ismerte az építészet történetét is. Egy ilyen nagy, gyönyörű termet alkotott, amely kettős célt szolgált: vízszintes volt a padlója, amely színháztermeknél szokatlan megoldás – azért, hogy a székek kivitelével átalakítható legyen táncteremmé. (Megjegyzem, erre a szisztémára készült a csepeli Sportcsarnok is, több funkciós teremmel.)

A színházterem, amely a korabeli fotón is látszik, dongaboltozatos volt, és vasbeton szerkezetű! Nagyon szépre sikerült, akusztikája is jó, bármelyik pesti színház megirigyelhetné. Amikor innen adott közvetítést a rádió – évtizedeken át itt vették fel a hangversenyeket – azt hitték, valamelyik pesti színházban történt a felvétel.

Az építész mellett Maróti Géza nevét is meg kell említenünk: ő egy évvel volt idősebb Diebold Hermannál. Maróti Géza tervezte a színházterem két felső pannóját: ezek12 méterhosszú és2 métermagas alkotások (a terem32 méterhosszú és14 méterszéles). Jó nagy terem ez, mikor Csepel Millecentenáriumát ünnepeltük, akkor 460 hely volt benne.

E nagyon szép teremben a pannók megfestése nem kis feladatot jelentett – 1919-ben készültek: akkoriban Maróti Géza is kicsit kommunista lett, s részt vett az 1919-es május elseje eseményein. Ő borította be vörös drapériával a Milleneumi Emlékművet a Hősök terén. Erre mondta később Horthy: „Vörös rongyokba öltöztették a várost.”

Maróti is úgy volt kommunista, hogy az apja még földbirtokos volt, Aranyosmaróton volt a földbirtokuk. Rohl-ról magyarosították nevüket Marótira, s így lett igazi magyar és így lett belőle baloldali. Az átmeneti baloldalisága a festményen is jelentkezik.

Az egyik pannó a munkát, a munka dícséretét szimbolizálja: közepén Apolló ül (ókori római szimbolikát alkalmazott) egy üllőn. Oldalt megjelennek a munkások is, sőt Maróti (átmeneti baloldali hevületében) még egy vörös zászlót is festett ide, de aztán a 20-as években meggyőzték a Munkásotthon vezetőit, hogy fessék át. Így aztán ma is nemzeti színű a zászló, amely egyébként eredetileg vörös zászló volt.

A másik oldalon egy nőalak van középen, az nem mitológiai, csak a kísérő figurák.

Az 1920-as években idején az akkori közigazgatás szerette volna megszerezni, – a történelem az nem ismétlődik – 1923-ban, de nem sikerült! Csak részben: a filmvetítési jogot tudták csak elvenni a Munkásotthontól, arra meg ráfáztak.

Ez volt tehát a Munkásotthon, amit később alakítgattak. Amire magam emlékszem, amikor oda jártam – az ország nagy szerencséjére nem tanultam meg rendesen – hegedülni, akkor csinálták a zenekari árkot, ez valamikor 1950 körül volt, akkor ásták ki. Talicskázták ki a sárga futóhomokot a teremből. Tehát homokra épült, de büszke vár, s jól tartja magát.

A Munkásotthon a 40-es, 50-es, 60-as, 70-es, 80-as években a Csepel Művekhez tartozott, szakszervezeti irányítás alá került. Közben elhatározták a modernizálását, átépítését.

1962-ben kezdődtek az átépítési munkák. Megmondom őszintén, szorongva mentem arra biciklivel, mikor hallottam, hogy bontják a Munkásotthont, s nagyon sajnáltam volna a termet. De örömmel láttam az ívet, melyet egy nagy ponyva takart, s hogy nem verték szét a színháztermet: szerencsére megtartották. Nagyon helyesen tették! Jellemző a korszakra, hogy a szintén megtartásra érdemes bejárat már nem fért bele a képbe… (A magyar történelemben hány gyönyörű palotát és épületet vertek széjjel a következő korszakban?)

Van erre ellenpélda is. Itt van Fellner Jakab, aki meghagyta a veszprémi Gizella Kápolnát, nem verte szét, kisebbre tervezte a püspöki palotát. Ez nagy érdeme volt a XVIII. században egy építésznek!

Szóval itt megmaradt a színházterem, beleépítették az új részbe – nem tökéletesen, volt is ebből némi gond. Maga az épület azonban modernizálódott.

Aztán eljött a rendszerváltás, s ezzel párhuzamosan a Csepel Művek összeomlott, s az épület alapítványi tulajdonba, egy kuratórium irányítása alá került. E kuratóriumnak nagy érdeme az, hogy megmaradt az épület, eredeti funkciójában, s nem lett belőle sem élelmiszer-áruház, sem éjjeli mulatóhely. A színháztermet 1999-ben védetté nyilváníttatták.

A Csepeli Munkásotthon ma is működik, létezik, és elég sok gonddal küzd. Az épület restaurálására, helyreállítására, céltudatos használatára a kuratórium nagyon nagy gondot fordított. Ebben a folyamatban az egyik nagyon fontos állomás a Maróti-féle pannó restaurálása volt. Erről érdemes pár szót ejteni: le kellett fejteni a falról ezt az óriás művet, fel kellett tekerni. Helyreállították a pannót, rendbe tették az épületet, amely működik, de nagy gondokkal küzd, mert a mostani önkormányzat ki akarja szorítani ezt a kuratóriumot, amely megőrizte a házat. Nincsenek egyedül ezzel a sorssal.

Minket, a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesületet is kilakoltattak a Helytörténeti Gyűjteményből, s az óta már nem ott tartjuk az összejöveteleinket.

Tehát a Munkásotthon áll és létezik átalakított formában, s őrzi Diebold Herman nevét.

 

Akinek következő nagy épülete, s egyben az utolsó az én mondanivalómban: a Kultúrház. Gyenge volt a csepeli polgárság és nem volt elég ereje. Úgyhogy előbb épített a munkásság otthont magának, mint a polgárság. Aztán a polgárság is rádöbbent ennek fontosságára. Épp egyik legutóbbi előadásunkon emlékeztünk meg Csepel két háború közötti jelentős alakjairól: Robl kanonokról és dr. Koncz Jánosról. Kettőjüknek köszönhető a kultúrház felépítése. Politikai oka is volt, nem kevés – olvashatjuk a Perényi könyvben, melyet dr. Koncz János szerkesztett – a szocializmus és a kommunizmus ellen a nemzeti érzések és a revíziós szellem  feltámasztása érdekében kell létrehozni a Kultúrházat, minél előbb.

Mert akkor már működött a Munkásotthon, amelyet nem sikerült elvenni!  Így szükség volt a polgárságnak egy saját bázisra.

 

 

Az eredeti Kultúrház – ott, ahol elkanyarodott az akkori, Erzsébetre menő villamos, ami még 1924 előtt járt át a zsilipen – korábban Stern Richárd nyaralója volt (akkoriban még nem fizette olyan jól Weiss Manfréd az igazgatóit, hogy Budán vegyenek villát), aki itt épített magának lakóhelyet. Weiss Manfréd fiai már jobban fizettek: az ő idejükben az igazgatók mind Budán építettek villát. Változik a világ, fejlődik a nagylelkűség is. Az alapvető tőkés mindig takarékosabb, mint az utódok. Talán mi is így vagyunk a gyerekeinkkel….

Szóval itt hozták létre a kultúrházat (400 fős termet alakítottak ki benne), aztán mikor az OTI szolgáltatás kibővült – és az új Kultúrház felépült –, akkor az OTI-nak adták el, s oda jártunk orvosi rendelésre.

Időközben a csepeli polgárság is sokat erősödött és a 20-as, 30-as évekre, s viszonylag gazdag lett a polgári élet Csepelen. Nagyon sok vállalkozás jött létre, sok üzlet és kocsma nyílt.

Helyet kellett keresni az új Kultúrháznak. Ez a nagy alkotó, dr. Koncz János, tisztában volt azzal, hogy a főteret kell fejleszteni, és (mint ahogy később is olvashattuk az urbanisztikai szakirodalomban: a főtér a fókusza a településnek, s a főtér adja meg alapvető hangulatát az ott folyó életnek) tisztán látta ennek szükségességét. Hozzákezdtek az elhanyagolt főtér rendezéséhez.

Ez a sarok az, ahol ma áll a rendőrség. Mellette volt a faiskola, s aztán jött a Templom utca, majd pedig arréb, a sarkon (az akkori Erzsébet utca, ma Kossuth Lajos utca sarkán) állt a paplak. Itt, a Templom utca torkolatánál találták meg a Kultúrház helyét, és ki mást bíztak volna meg az építéssel, mint Diebold Hermant, aki – ha visszaemlékszünk az előbbi képre – hasonló homlokzatot, bejáratot tervezett, mint a Munkásotthonnak (Alpár Ignácz építészeti hagyományait folytatva). Így adjuk tovább a kultúrát és tanulunk elődeinktől. Ő sajt magától is tanult…

A Kultúrház sokkal jobb anyagi körülmények között, erősebb támogatással jött létre, mint a Munkásotthon, ezért Diebold Herman – aki időközben tíz évvel idősebb lett és több tapasztalattal rendelkezett – keze is felszabadult, s egy nagyon szép, rendkívül komoly épületet emelt.

(A Csepeli Kultúrházat 1927. április 24-én avatta fel ünnepélyes körülmények között Csepel elöljárósága és a Csepeli Keresztény Polgárok Szövetsége. Nyitó beszédet d. Koncz János főjegyző, a helyi népművelési bizottság elnöke mondott, ezt követően Niederkirchner Ferenc, községi főbíró adta át rendeltetésének, a község nevében. A délelőtti ünnepségen fellépett a Weiss Manfréd gyár dalárdája. Este a színházi teremben díszelőadást tartottak. – Az MTI korabeli híre alapján, a Szerkesztő megjegyzése.)

A Kultúrház belső berendezéséről hallgassanak meg egy idézetet, Évike felolvasásában:

 

Az emeleten, a táncterem felett, cirka 800 személy befogadására alkalmas színház, étterem, öltözők, könyvtár és a különböző egyesületi helyiségek vannak. Az emeletre négy, bőségesen méretezett lépcső vezet. A színház mozgóképüzemre is be van rendezve. Színpadja és vetítőháza a legmodernebb berendezésű. A tánc- és színházterem architektúrája, az arannyal díszített színpadi előrész, a karzati páholyok mellvédeinek gipszmunkái egyszerűség és jó ízlés benyomását keltik. A színházterem síkbeton födéme kazettákkal dekorált, melyben egy-egy világítótestet helyeztek el. Az egész épületet központi lég- és gőzfűtéssel, valamint mesterséges szellőztetővel szerelték fel.

Az épület egy része alápincézett, ahol is az étterem borpincéje, kazánház és a tüzelőanyag-raktár helyezkedett el. A táncterem két jellegzetes freskója Vajda Zsigmond festőművész alkotása. Az egyik Csepel megalapítását, a másik a leleplezését, megnyitási ünnepélyét szimbolizálja. A két kép 75 millió papírkoronába, vagyis 6 ezer pengőbe került.

Az előcsarnokban és a táncterem felső részében – kerek, vagy szegletes rámába foglalt – arcképek azokat az egyéneket ábrázolják, kik a Kultúrház létrehozásában tevékenyen közreműködtek, és pénzadományukkal hozzájárultak. Ezeket a képeket Vajda Zsigmond, Darvasi István és Wladár Rezső művészek festették. Vajda Zsigmond 22, Darvasi István 50, Wladár Rezső 7 darabot festett.”

 

Diebold Hermannak a festészethez és a művészethez való vonzódását jelzi, hogy itt is freskót festetett. Vajda Zsigmond nem akárki volt: együtt voltunk a Parlamentben múltkor egy történelmi ülésen Horváth Lászlóval és Bárány Tiborral, amikor Horváth László – éppen a felsőház bejárati folyosóján álltunk, s azt mondták éppen, hogy fölöttünk vajda Zsigmond festménye van – felkiáltott „a Kultúrházban is ő festett!”. Ezért jó az okos ember…

Szóval, ne akárkivel festettek Csepelen akkor sem a Kultúrházban, és az adakozók közül csaknem száznak megfestették az arcképét, de ezeket 8az épülettel együtt) elvitte a háború.

Ez egy érdekes, 1943-as, amerikai repülő által készített légi felvétel (előzetesen lefényképezték a területet, amit bombázni akartak – de hiába volt a fotó, a jó térkép, a bombázást elrontották): rajta van a Szent Imre tér, a Kultúrház, a paplak, és a polgári iskola, s kicsit odébb, az Árpád utca elején a Munkásotthon.

A Kultúrházban rendkívül gazdag polgári kulturális és politikai élet alakult ki, mint ahogy a Munkásotthonban is. A két központ két szomszédvárként működött. Azok, akik a Munkásotthonba rendszeresen jártak és élvezték a munkáskultúra melegét (a szegény sorsú proletárnak télen egészen fűtetlen lakása volt), nem látogatták a Kultúrházat, mert oda a polgárság járt előszeretettel. A Kultúrházba járók pedig a Munkásotthont nem látogatták.

Gyerekkoromban egyszer voltam a Kultúrházban, már nem tudom ki vitt el oda (nem az apám, az biztos, mert ő, meg az egész család a Munkásotthonba járt), talán egy oldalági rokon: ott láttam egy filmvetítést a kakasülőről. A reklámfilmben jött a levente, célzott és lőtt, a reklámszlogen pedig így hangzott utána: „Eltalálta, a ruháját Pál szabó csinálta!” Csak ez ragadt meg bennem.

A Kultúrházban könyv- és zeneszerzők sűrűn megfordultak, voltak opera és operett előadások, voltak színészeik – bár az az érzésem, hogy a Munkásotthon színjátszó gárdája sokkal fejlettebb volt. A Munkásotthonban ugyanis csak színházi előadásokat tartottak, nem volt mozielőadás – mert azt sikerült elvenni tőlük. Erre fáztak rá, s ezt Perényi is megírta (én Szabó Gézától tudom): a mozi vezetése sikkasztott, s nagy pénzprobléma keletkezett. A Koncz által szerkesztett Perényi-könyvben azt írják, hogy dr. Koncz Jánosnak kellett rendbe hozni és megszerezni – összedobták a pénz, hogy a sikkasztás ne derüljön ki… (Valószínűleg a Munkásotthon történetében is lehetett ehhez hasonló eset, csak azt még nem írta meg senki.)

A Kultúrház Csepel díszére vált, s elé építették a revíziós szobrot, azaz az első világháborús emlékművet, amely eredetileg revíziós emlékmű volt, ugye. Nagyon jól tudjuk, hogy mit írtak rá: „Megbosszuljuk!” Nem tudom, mit akartak megbosszulni, de ráírták. Szóval ebben a szellemben folyt a politikai élet. Természetes állapotában, hiszen az a korszak úgy volt, és úgy játszódott le.

Ennek a korszaknak a vége nagy tragédiába fulladt: az amerikaiak nem véletlenül fényképezték Csepelt. Az 1944-es bombatámadás elérte Csepel főterét is: tévedésből a gyár helyett a községre szórták a bombákat (ami már a Csepelt ért bombázások sorában az ötödik, vagy hatodik volt). A bombázások nagy része úgy játszódott le, hogy három bomba esett a gyárra, a többi meg a községre. Ez a szőnyegbombázás is elsöpörte az egész Templom utcát, a Szent Imre teret, s a templomot is találat érte, a Kultúrházból ez a rom maradt csak.

A rom korszakban, 1945-ben, egy idősebb suhanc rábeszélt, hogy menjünk be a pincéjébe, mert nagyon jó hosszú. Be is mentünk, aztán meg alig találtunk ki onnan. Így jártam másodszor a Kultúrházban.

A Kultúrház eltűnt – nem tudom mit kezdett volna vele az akkor berendezkedő kommunista, vagy szocialista rendszer, ha az épület megmarad. Lehet, hogy épített volna egy másikat, de a polgároknak nem épített volna, az biztos! A romok újjáépítésre nem voltak alkalmasak, mint ahogy a mögötte elpusztult polgári iskola maradványai sem voltak alkalmasak újjáépítésre. A polgári iskola 1948-ban megszűnt, s polgári kultúrházra sem volt szükség Csepelen az azt követő hosszú évtizedekben.

Helyére építették 1953-ban ezt a nagy lakóházat.

 

Diebold Herman működése nem ért véget Csepelen, munkáját Pesterzsébeten folytatta.

 

Ott két alkotása híres: az egyik a Szent Erzsébet Főplébániatemplom, a Kossuth Lajos utca tengelyében – ez Pesterzsébet legjellegzetesebb épülete.

A század elején, 1906 körül épült templomot, az akkori, ambiciózus plébános a 30-as években újra berendezte és újra festette (a régi freskókat nem tartotta meg). Talált egy nagyszerű festőt, Nagy Sándort, akinek semmi köze nincs a Nagy Sándor utcához Erzsébeten. (A hajdani Nagy Sándor utca nevét megváltoztatták Nagysándor József utcára, az aradi mártír emlékére, de a festőnek egyikhez sincs köze.)

Nagy Sándor festőművész 1951-ig élt, gödöllői művész volt, a szecesszió alkotója, ő készítette a templom freskóit. Ehhez még mindig nincs köze Diebold Hermannak, aki rangos ember volt Pesterzsébeten az 1930-as évek közepe táján – viszont őt kérték fel, hogy tervezze meg a templom szárnyas-oltárát. Diebold nyilván jól ismerte a felvidéki szárnyas-oltárokat – szép munkát végzett, ma is a templom egyik fő dísze.

 

A másik erzsébeti alkotása még ennél is nagyobb: a Magyarok Nagyasszonya Templom, a Pacsirtatelepen (eddig járt a Csepelről közlekedő HÉV-mellékszárny). Ezt a templomot Diebold Herman tervezte, neogót, de hatott rá a modern építészet is (akkor már megépült a városmajori és a pasaréti templom is, s országszerte modern templomok is épültek a historizálók mellett).

A neo-gót stílus nagy előnye, hogy négy, nagy, neo-gót ablakot tervezett az oldalára és a szentélybe is. Az ablakok üvegfestményeit azonban nem a kor megszokott, historizáló stílusában készítették el, hanem a késő-szecesszió stílusában.

A festő Nagy Sándor ekkor már elég idős, hatvan év körüli művészember volt, s még művelte a szecessziót, s ő festette, s egy Johann Hugó nevű üvegkészítő (tehát nem Fischer Mór) tervei alapján készült el. A templom egyik oldalán ó- és újszövetségi jeleneteket örökítenek meg, a főoltár pedig a templom címadójának, Szűz Máriának, a Magyarok Nagyasszonyának, védőszentünknek képét jeleníti meg. A magyar koronával a fején, jogarral a kezében.

Ezek a műalkotásai maradtak meg Erzsébeten, ez talán a főműve, s ez az, ami épen maradt.

 

Ennyit szerettem volna elmondani Diebold Hermanról, aki Csepel történetében korszakos művész volt, fontos szerepet játszott, s gondolom, mindannyian támogatjuk, hogy egyszer egy utcát nevezzenek el róla. Megérdemelné! (Sajnos, mostanában nem nagyon kérdeznek bennünket arról, hogy milyen utcaneveket adjanak – de, ha módunk van, teszünk javaslatot.)

 

Külön öröm számunkra, hogy a család leszármazottja, utódja, neves személyiség, művészember – ha nem is templomokat épít, meg kultúrházakat –, aki kultúrát épít, írásban, Koppány Zsolt elfogadta meghívásunkat. Átadom neki a szót – ő azokhoz a csepeliekhez tartozik, akik nem maradtak Csepelen. Nagy bánatunk az, hogy az értelmiség jelentős része, aki csepeli, itt nőtt föl, elhagyja Csepelt, s ez nem erősíti a kerület kultúráját.

 

Koppány Zsolt az elhangzottakhoz hozzáfűzte: 2001 óta ostromolja a csepeli önkormányzatot, hogy nevezzenek el utcát Diebold Hermanról – eredménytelenül. Javasolta, hogy a Koltói Anna utcát nevezzék át e névre. Azt mondták, milyen jó ötlet! Egyszer csak híre jött, hogy megszavazta a közgyűlés a névváltoztatást: Vermes Miklós lett az új utcanév.

De, hát én Diebold Hermant ajánlottam!? Bizonyára sok jedlikes volt a képviselők között, s megszavazták Vermes Miklóst…

Egyről azonban megfeledkeztek, hogy a Rákóczi út és a Csőgyár utca között van egy rövid kis utcaszakasz, ahol a sárga busz végállomása van, s oda is kitették a Vermes Miklós utcatáblát, de ott nincs ház, így házszám sincs. Most úgy néz ki: Vermes Miklós – Szent Imre tér – megint Vermes Miklós. Bedobtam, hogy akkor azt a kis csücsköt – még csak lakcímkártyát sem kell változtatnia senkinek – nevezzék el Diebold Hermanról. Azt válaszolták, hogy akkor eltévednének, akik a sárga busszal járnak, s nem tudnák, hol van a végállomás. Nos, a végállomás általában ott van, ahol a busz megáll, s nem megy tovább – ezt öt osztállyal is be lehet látni! Erre azt felelték, ez nem nagyon stimmel, másrészt át kellene számozni a Kossuth Lajos utca és a Táncsics Mihály utca közötti részt.

Elmentem oda, megnéztem: 19-es számmal kezdődik az utca 21-ig, a másik oldalon a 16-18 van. Általában az utcák 1-el és 2-vel kezdődnek!

Megint írtam – most már körülbelül hat mázsa levelet írtam az önkormányzatnak –, egyik ügyintézőt el is küldtem a jó nénikéjébe. Ilyen buta embereket én az életemben nem láttam! Húsz évig kínlódtam azzal, hogy Pilinszky Jánosról, aki a világ egyik legnagyobb költője, utcát nevezzünk el Budapesten. Erre mondta egy hivatalnok, hogy milyen türelmetlen vagyok! Amikor Pilinszky neve szóba került, kitalálták, hogy az ötödik kerületben minden utca védett! Még a Cukor utca is, a Centrál kávéház mellett, ami soha nem volt Cukor utca: Hímző utca volt a neve, tele kuplerájokkal, ott sorakoztak egymás mellett. Merthogy a közelben voltak a cukor-lerakatok, de azt az utcát Ferenczi Istvánról nevezték el. Hogy a Cukor nevet megőrizzék, áttették ide…

A Veres Pálné és a Cukor utca között van egy pici köz, a Szivárvány köz – azt mondták, hogy ez is védett. Miért, ki ez a Szivárvány – kérdeztem. Hát csak így nevezték el az 1800-as években, mert komor falak voltak ott, s hogy az ott lakó emberek vidámabbak legyenek, elnevezték Szivárványnak. Ez számomra kevés indok volt, gondoltam leverem azt a táblát, de az öt-hat méter magasan van, nekem meg nincs tűzoltó létrám. Gondoltam kapok egy kis pénzbírságot rongálásért, de tv-műsor lett volna belőle, ahol elmondhattam volna, szüntessék meg ennek az utcának a kiváltságát. Megszűntették.

De akkor meg kijött egy határozat, még az „átkosban”, hogy ha meghal egy elvtárs, ne lehessen róla mindjárt másnap utcát elnevezni, csak halála után 25 évvel! Amikor letelt ez az idő Pilinszky halála után, abban a pillanatban mentem, Kocsis Zoltán barátom volt, szegény, ő is aláírta, hogy most már elég volt. Akkor még mindig kellett 3 évet várni, s felavattuk. Körülbelül annyian voltak, mint egy kis családi összejövetelen, a kutyát nem érdekelte. A Vigilia, ami vezető katolikus lap, azt közölte velem, hogy a beszédemet nem hozzák le. Tanulmányokat kell írni Pilinszkyről, s nem holmi utcákat elnevezni, főleg ilyen nyúlfarknyit – nem tudott valami hosszabbat kiharcolni???  Akár a Nagykörutat is, de értse meg, csak ez a lehetőség maradt: így most az Pilinszky János köz.

Akkor az ötödik kerület nagyon fellélegzett, hogy végre leráztak engem – de mégsem! Mert akkor én elkezdtem lobbizni egy szoborért. Sikerült elintéznem: most a Centrál Kávéház oldalában lesz egy Pilinszky szobor – egy hatalmas utcai ablak, melyben a költő ül, bronzból, cigarettával, s a cigarettafüstben a „Négysoros” című verse beleapplikálva. Csak egy kis akadály van: török tulajdonosa van az épületnek. Megkerestük e-mailben, megadta az engedélyt, s most úgy néz ki, lesz Pilinszky szobor! S ez még, mind az én életemben.

 

Na, most, hogy a Herman bácsiról nem lehet Csepelen utcát elnevezni – ez nem is értem!!! Például a Csőgyár utcát, ahol én fölnőttem – az tulajdonképpen falu volt. Azzal a különbséggel, hogy falun jó a levegő. A csőgyár mellett viszont olyan lila és zöld füstök szálltak fel, melyeket mi mind benyeltünk, elképzelhetik mennyire volt falusi környezet. Ráadásul a környéken mindenki megsüketült, mert akkora zajjal járt a csőgyártás, meg zuhogott az óriáskalapács, ahova én később bekerültem, mint melós. Csőgyár, Acélmű, Szerszámgépgyár – voltam néhány olyan helyen, ahonnan tulajdonképpen elmenekültem. Nem bírtam tovább, mintha egy lágerben lettem volna – reggel hat órától kellett dolgozni, iszonyatos munkák voltak, még a Weiss Manfréd korából származó gépekkel. Például egy alkalommal a hajamat bekapta egy fúrógép – simán lehúzhatta volna az egész fejemet, de lerúgtam a kapcsolót, s így aztán megúsztam. Nem haltam bele.

Tehát az utca-átkeresztelést nem sikerült elérnem. Amikor a Csőgyár utca felét lebontották, javasolta, nevezzék el Diebold Hermanról. Akkor meg azzal jöttek, hogy meg kellene változtatni a lakcím-kártyákat, a Csőgyárnak pedig meg kell őrizni az emlékét! Igaz, hogy csőgyártás már nincs, tehát okafogyott, ráadásul a gyárkerítésen belül van még egy Csőgyár utca, meg egy Csőgyár köz is. Azért három nem sok egy kicsit? – mondtam én.

De, ezekkel nem lehet tárgyalni! Azt mondták: nem! De – mondták – keresik a megoldást!

Igen, most már hatodik éve keresik a megoldást! De előbb-utóbb elintézem! Legfeljebb írok Orbán Viktornak, s odaírom, hogy ez rasszizmus! Németellenességet tapasztalok! Erre azért nagyon kényesek! Ha nekik nem tetszik, akkor Brüsszelnek is fogok írni, hogy e miatt nem adnak utcanevet ennek az embernek!

Én nem adom föl! Azonban megírtam, hogy újabb húsz évem nem biztos, hogy lesz, hogy végre elmenjenek már a francba, s kitegyenek már három táblát (mert ott csak egy grund van), melly3el megőrzik a nevet. Az emléktáblát meg oda lehetne tenni, ahol valamikor üzlet volt, s akkor nem kellene felmenni Farkasrétre állandóan koszorúzni…

Akár mit csinálok, nem működik!

 

Felolvasok most magamtól egy rövid írást. Az a címe, hogy Berberek Csepelen. Hogy kerültek ide a berberek? Nem tudom, de így történt. Erről írtam egy tárcát a Magyar Nemzetben, mert a Magyar Nemzet havi tárcaírója voltam 1993-tól 2000-ig.

 

„A hetvenes évek végén történt, hogy két berber fiatalember lépett be a csepeli (volt Szent János) mai és akkori Csőgyár utca 80. fa kapuján, szállást keresve.

Miért pont Csepelen?

Mert hallottak valamit, hogy Budapest egyik peremvárosa még őrzi a szegényes múltat, falusias építészetét, utcái múlt századiságát. Arról nem hallhattak, hogy csatorna egy szál se, a wc meg fapados, gyerekökölnyi lódarazsakkal.

Apám nagyot nézett. Nem volt neki semmi baja az idegenekkel, hisz ősei is messziről érkeztek a Kárpát-medencébe. A Duna forrásvidékéről indultak el valami megmagyarázhatatlan erőtől hajtva, űzve, hogy a vándorút végén megálljanak Tolnában, Hőgyészen. Onnan vonultak tovább a nagypapák és nagymamák, az ómamák és a tántik. Meg sem álltak a főváros pereméig.

A vegyes kereskedésük a Fő utca (ma II. Rákóczi Ferenc út) 77. szám alatt nőtt ki a semmiből, úgy, hogy a vér verítékké vált, a munka arannyá nemesedett a kezük alatt. Adakoztak, kiadtak képeslapokat is, az elemi iskola építésénél is ott sürgölődtek.

Az öregek meghaltak – volt, aki idő előtt, a gyermekek (köztük apám is) megnősültek, férjhez mentek, de a boltot már nem vitték tovább.

A Hála-mozgalom kísértete bekopogtatott, vagy inkább bedörömbölt a már csöndes családi házba. A zuhanást akkoriban senki sem úszhatta meg ép bőrrel. Csak a lélek maradhatott tiszta  - már akinek megadatott, hogy Isten számba vegye.

A testvérek maradtak ott, ahol megszülettek, apám meg átköltözött Ómama halála után a Csőgyár utcába.

És most itt álltak a berberek!

Nem tudom már, hogy túl öregek voltak, vagy labilok? Azt meg csak hallomásból tudom, hogy a hamita nyelvet beszélték. Katona voltam: „jó magaviseletem miatt” nem sűrűn látogathattam az édes otthont. Így aztán egyszer láttam a két fiút messziről, a sufniban mosakodtak. Én már mentem vissza a laktanyába.

Állandóan mosakszanak, ha kell, ha nem! Most vacsora lett, ammiatt. – Apám a fejét csóválta, de szívesen hordta az üstből a meleg vizet a hatalmas lavórba.

Hadd lubickoljanak! Szappan meg akadt bőven: Flóra!

Ez a két fiú, akik vagy a Marokkói Királyság szülöttei voltak, vagy algériaiak, mosolyogtak. Foguk fehér volt, mint a sivatag.

Akkor, amikor Apám végigvezette őket a csepeli belvárosban, elszomorodtak: csupa tízemeletes ház, nagy szürke lakótelep az egész. Elkéstek.

Messze van Észak-Nyugat Afrika. Mire a hírek odáig elérnek…, szóval addigra egész egyszerűen lebontották Csepelt. Kertes, újonnan épült házakat is! Városrendezés!

De már nem volt visszaút.

Jól érezték magukat a hatalmas gyár dübörgő tövében elnyúló, koromban-füstben hempergő, foghíjaival vicsorgó kicsi utcában, amely arról a Nepomukiról kapta a nevét, a hidak szentjéről, a gyónási nagytitok vértanújáró. Akinek szobrát az Ófaluból behozták a Szent Imre térre.

Alig egy hónap múltán elutaztak.

Apám: – Legközelebb hoznak aranyláncokat, neked is – bökött oldalba apám. – jó vastag láncokat!

Összedörzsölte tenyerét, és mosolygott: ’steri üzlet lesz.

De vastag lánc barna, széles mellen kell, hogy virítson! Hát az enyém meg rózsaszín volt, mint a tápos csibéé.

Apám meghalt.

A berberek soha többé nem jártak Csepelen.”

 

Ugyanebből a kötetből (Budapest négy tételben) olvasott fel egy pár mondatos idézetet Évike, melynek líraisága nagyon megragadta őt:

 

Budapest: legenda. Kultikum.

Legyőzhetetlen, ha romokban hever is majd az idők végén, irodalmi művek, szobrok, építészeti tervrajzok, festmények és a kollektív emlékezet őrzői ápolni fogják majd ezt az egyszeri csodát, ezt a színes kelmét, melyet az Isten ráterített a budai hegyekre, dombokra, a szél meg átlibbentette Pestre.

E lepel alatt álmodunk mi, mindannyian, budapestiek.”

 

Az est hivatalos része ezzel véget ért, a könyvtár képviselője szerény ajándékkal köszönte meg az írónak a megjelenést, a részvételt.

 

A program azonban nem fejeződött be, szót kért Nagy József, a Csepeli Munkásotthon – volt igazgatója - Alapítvány kuratóriumának elnöke:

 

– Köszöntöm Önöket nagy szeretettel. Csak néhány gondolatot szeretnék elmondani, egy olyan házról, egy olyan művelődési házról, amelyet – ezt nyugodtan mondhatom – a csepeliek végtelenül szeretnek.

Ez a ház rengeteget tett a közművelődésért, a csepeliek művelődéséért, a pici kortól egészen az idős korig!

Én, munkatársaimmal együtt azt tudom mondani, (ha az elmúlt évtizedeket is nézzük), hogy törvényes keretek között, mindig, mindent hajlandók voltunk megtenni ezért a házért, hogy ez megmaradjon, szépüljön!

Ha már erről van szó, ez a gyár is rengeteget tett ezért a házért! Már az építésénél is – ezért is kértem szót – mert most száz éve kezdődött el a Csepeli Munkásotthon építése!

Annak a teremnek az építése, amit Diebold Herman tervezett.

Végtelenül sajnáljuk, hogy az 1962 és ’68 között elkészült bővítés és felújítás során az eredeti homlokrész elbontásra került. Egy évtizeddel később, a Várban már meg tudták oldani a Hilton szálloda építésekor a régi és az új összehangolását, itt Csepelen még akkor nem.

A hatvanas évekbeli felújításkor a teremnek a másik végéből is levágtak, és így tudták kialakítani a 10x10 méteres színpad-nyílást. Annak előtte kicsi színpad volt. Lényegében tehát bejöttek a terembe. Hajdan a karzat tovább folyatódott a színpad felé és szép, íves formában zárult.

De mégis megmaradt a teremből egy nagyon értékes rész. Ez a terem ma is nyeregtetős! Mert – ahogy dr. Bolla Dezső említette – vasbeton donga boltozata van. Higgyék el érdemes megnézni még a padlását is, milyen fantasztikus a régi, eredeti gerendákkal. Ma már kiépítettük a levegőcserét szolgáló berendezéseket, ott mennek végig – nagyon érdekes látvány!

A felújítás-bővítés hat éve alatt a ház zavartalanul működött – másik helyen! A Posztógyár utcában, a régi Ifjúság Házba (a korábbi Levente Otthonba) mentettük át a munkásotthoni tevékenységeket. A népi táncosok az alagsorban voltak, két pici teremben, de örültünk, mert a lányok is közel öltöztek hozzánk és így jó barátságban voltunk. Megmaradtak, működtek a csapatok. 1968. november 4-én avattuk a felújított házat

Ha beszélünk erről a teremről, akkor Maróti Géza mellett még további neveket is szeretnék megemlíteni. Bocsák János pesterzsébeti építőmester – ő építette, Diebold Herman tervei alapján. Gondolják csak el: háborús évek vannak! 1917, még tart az első világháború, melyben sajnos a mi hazánk is tevékenyen részt vett! Jön 1918, befejeződik a háború, forradalmak, és mégis sikerül ezt a házat, ezt a szép termet felépíteni és 1920. március 11-én fel is avatták. Le van írva, hogy milyen gyönyörű szép műsorral avatták fel. Azt tudni kell, hogy a szakszervezeti munka nem mehetett a gyáron belül, a szakszervezeti vezetők is itt találkoztak azokkal az emberekkel, akik különböző megyékből ide jöttek dolgozni, s itt mondták meg nekik, hogy milyen szabadidős elfoglaltságok közül választhatnak. Mi akar lenni, mihez van kedve? Népitánchoz? Fúvós zenéhez, vagy kórusban akar énekelni?

Egyáltalán: jó volt itt találkozni. A közművelődési és könyvtári munka mellett tehát szakszervezeti tevékenység is folyt a házban.

A másik név, amit szeretnék megemlíteni: Ráday Mihály. Városvédő (televíziós szerkesztő), aki egy alkalommal – talán 1995-ben lehetett – eljött a Munkásotthonba (pont el volt törve a lába, de eljött) egy kiállítás-megnyitóra. Mondtam neki: Ráday úr, mutatnék egy szép termet Önnek. Azt válaszolta: De ne kelljen messzire menni, mert fáj a lábam.

Mondtam neki, nem kell sehova sem menni, és kinyitottam az ajtót. Belépett és elámult: Mióta van ez itt? – kérdezte. Mondtam, hogy 1920 óta. Talán emlékeznek rá, akkor az ő televíziós városvédő műsorában (Unokáink is látni fogják) készített erről a házról egy műsort.

Ez nagyon sokat jelentett! Ennek segítségével kezdeményeztük a védetté nyilvánítását!

Ma, ennek a teremnek helyi védettsége van. Erről minden dokumentumunk megvan!

A ház nagy kihasználtsága miatt az 1990-es évekre már nagyon-nagyon rossz állapotban volt. A 90-es évek második felében – az akkori, szocialista többségű önkormányzattal – sokat beszéltünk arról, valamit kellene tenni a ház érdekében.

Horváth Gyula, aki akkor fővárosi képviselő volt, jelezte, lesznek olyan pályázatok, melyek segítségével el lehetne kezdeni a terem helyreállítását. A Fővárosi Önkormányzat meghirdetett értékvédelmi pályázatain indultunk, s a nyert összegből elkezdtük először a két pannót és a képmezők felújítását. Amikor visszakerültek a gyönyörűen felújított Maróti-pannók a helyükre, a gyönyörűen kiaranyozott képmezőkbe, olyan hatást keltett, mint amikor egy sötét szobában felkapcsolnak két villanyégőt. Óriási volt a kontraszt a terem többi, lepusztult részével.

Gyerekek! Ezt itt nem lehet abbahagyni! Így folytattuk, mentünk tovább, s 12 éven át – mintegy százmillió forint felhasználásával – tudtuk ezt a termet szakszerűen helyreállítani. A pannók és a képmezők után következett a hátfal, majd a proszcéniumfal. A régebbi, sugaras proszcéniumfal nem illett a teremhez – Siklós Mária építésszel terveztettük meg. Acélszerkezeten álló gipszkartonból áll, nagyon szép munka. Ezek a levegő elszívását szolgáló rácsok, a berendezések alul vannak elhelyezve, hatalmas gépek egyébként.

Egyetlenegy dolgot kellene még megoldani – erre már nem maradt pénzünk –, hogy egy olyan hűtőberendezés kellene, ami nem a külső levegőt nyomatja be a rendszerbe, hanem lehűtött levegővel cseréli a benti melegebbet.

Ha rápillantunk az székekre (Dezső jól mondta, 460 hely van a nézőtéren –405 aföldszinten és55 akarzaton) közelebbről, láthatjuk, hogy a széklábakban fúvókák vannak, ezeken keresztül fújják be a gépek a friss levegőt a terembe, így cserélődik a levegő. Ezt figyelembe kellett venni az új székek tervezésénél.

Életem egyik nagyon érdekes időszaka volt, hogy én restaurátorokkal dolgozhattam: Szentkirályi Miklós főrestaurátor rendkívül nagy tudású ember. Amikor a gyönyörű kazettás mennyezetet újítottuk fel (királykék szín van minden egyes mezőben), Miklós felment, ellenőrizte az árnyalatot, s újrafesttette az egészet – ragaszkodott a megfelelő színárnyalathoz.  A Lotz Stúdió restaurátorai dolgoztak náluk. Amikor az új Nemzeti Színházat felavatták, színes képet vittem róla, s csodálkozva kérdezték, hol van ez a terem? Itt a közelben, a Csepeli Munkásotthonban – válaszoltam. A kép ma is náluk van.

 

Ma is négy épületben, 129 helyiségben, 5400 négyzetméteren folyik a munka a Csepeli Munkásotthonban, amely egyébként két telken, két helyrajzi számon áll.

Nagyon értékes ez az ingatlan – nem is pénzben mért értéke az igazán nagy: az igazi értéke, hogy ez a csepelieké, s azért dolgozunk, hogy az övék is maradjon!

Minden tiszteletünk Diebold Herman Úré, és szeretettel őrizzük az emlékét. Elzarándokoltunk a sírjához. Munkatársainkkal nagyon támogatjuk, hogy utcanevet kapjon Csepelen.

 

Én népművelő vagyok ma is. Nagyon sajnálom, hogy az a szép ház bombatalálatot kapott. Nagyon jól szolgálta volna a két ház együtt a csepeliek kulturálódását. A látott képek alapján gyönyörű ház volt. Sajnos a sors így hozta.

A Munkásotthon viszont megvan! Mindent megteszünk érte, hogy továbbra is működjön! Itt a könyvtárban 55 ezer kötet könyv van – a Csepeli Munkásotthon könyvtárában 42 ezer kötet található! Vigyáztunk rá, minden terme működik, megvannak a csoportjaink, működik a színház,

Nagyon bízom benne, hogy egy jó együttműködés is ki fog majd alakulni a helyi városvezetéssel – ez rajtunk nem fog múlni!

 

Dr. Bolla Dezső megköszönte a tájékoztatást, s megemlítette (ha már festett faliképekről esett szó), hogy van Csepelen egy igazi freskó is a Csepeli Postán, melynek restaurálását az egyesület intézte: ez Szőnyi legnagyobb freskója (mert még egy van neki, Győrben).

 

A rendezvény végén Koppány Zsolt még elmondott egy történetet:

Még gyerek voltam, amikor meglátogatott minket a nevelőanyám rokona, egy Nagykárolyból származó orvos, aki szerintem 160 kiló lehetett, átölelhetetlen valaki, aki hozta magával a vékony feleségét és a kislányát. Ott aludtak nálunk. Nyár volt, nyitott ablakoknál aludtunk.

Éjfél körül hatalmas, visító hangra lettünk figyelmesek. Apám elemlámpát ragadott, meg egy kutyakorbácsot és kirohant az udvarra, azt gondolta betörők vannak kint. De nem azok voltak, nem történt ilyesmi.

Amikor mi az ablakhoz mentünk, azt láttuk, hogy ez a hatalmas ember meztelenül állt az udvaron és az apám egy slaggal mosta le és mondta neki: forogjál!

Kiderült, hogy a felesége visítozott – de a röhögéstől!

Az történt, hogy a túlsúlyos vendég kipróbálta, hogy az udvari wc-ben milyen jó a deszka: bírja-e, vagy nem? Hát nem bírta! Csak a nagy hasa fogta vissza, hogy teljesen el ne merüljön… Apám kötelet kötött rá, valahogy kivonszolta, leslagozta.

Apámnak nem az volt az érdekes, hogy újra kellett építeni az egész udvari árnyékszéket, ami valami borzalmas meló, hanem azon sajnálkozott: Anyus, az új papucsom odaveszett! (Az előző napon vásárolt papucsot elnyelte ez a végzet.)

A természeti környezetben lévő wc egyébként tele volt lódarázzsal, keresztespókkal. Elképesztő nyomorúság volt – mi csak francia wc-nek tituláltuk, mert hátul volt a francban. A francia fürdőszoba pedig a lavoár, azaz a lavór volt. Úgyhogy meglehetős nyomorúságban éltünk, de a gyerekkor mindent megszépít.

Az én szívfájdalmam, hogy a Rákóczi Étterem, a Székelycsárda, meg a többi, ahol az ifjúságunkat töltöttük, eltűnt. Ezeket meg kellett volna hagyni, bár nem voltak jelentős épületek, de kitatarozva azért túlélhették volna a pusztítást.

 

Dr. Bolla Dezső az utolsó gondolatával még megköszönte Bárány Tibornak, hogy összeállította az illusztrációként vetített diasort, elviselte az ő társaságát: három hosszú estét szántak rá az előadás előkészítésére.

 

 

21. kerületi Hírhatár Online - Bárány Tibor

Címfotó: FSZEK sétáló utcai könyvtára

Diák: Bárány Tibor - dr. Bolla Dezső


További hírek

  Portrék, fotós szemmel...
2018. 02. 04. 11:43 21keruleti-hirhatar.hu
  Hagyományos vásár az új évben is
2018. 02. 04. 10:53 21keruleti-hirhatar.hu
  Egy építész emlékére
2018. 01. 20. 17:34 21keruleti-hirhatar.hu
  A kilencedik X. küszöbén - a fejlesztések folytatódnak
2017. 12. 30. 18:20 21keruleti-hirhatar.hu
  A WMTK története
2017. 12. 28. 17:28 21keruleti-hirhatar.hu
  Helytörténészek évösszegzése
2017. 12. 27. 22:32 21keruleti-hirhatar.hu
  Kiegyezés konferencia
2017. 10. 13. 10:46 21keruleti-hirhatar.hu
  Megosztó kompromisszum
2017. 10. 04. 19:39 21keruleti-hirhatar.hu
  Miskahuszár, a szimbólum
2017. 09. 29. 20:07 21keruleti-hirhatar.hu
  Politikai színjáték...
2017. 09. 24. 00:31 21keruleti-hirhatar.hu





IMPRESSZUM | MÉDIAAJÁNLAT | SZABÁLYZAT | HÍRLEVÉL

(c)2o15 Hírhatár Lapcsoport