XXI. KERÜLETI HÍRHATÁR - Csepel és az első (világ)háború

XXI. KERÜLETI HÍRHATÁR
   
 2018.12.16.
 Vasárnap
Ma Etelka napja van.
Holnap Lázár napja lesz.
   EUR árfolyam
   323,72 Ft
   CHF árfolyam
   287,44 Ft
   
   
   
   
   
   

 

MINDEN HÍR | AKTUÁLIS | SZÍNES | VÉLEMÉNY | RENDŐRSÉGI HÍREK | SPORT | KULTÚRA | TÖBB HÍRHATÁR | HELYBEN VAGYUNK!

    
2014. 12. 17. 14:53     


Csepel és az első (világ)háború
100 évvel ezelőtt tört ki az I. világháború, a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület tagjai erre emlékeztek november 27-én, amikor meghallgatták Bolla Dezső – vetített képekkel kísért - előadását.

Az előadás előtt egy királyerdei fiatalember, Halász Péter, a Bartók Béla Zeneiskola növendéke zenélt: Bach d-moll francia szvitjéből adott elő egy részletet tangóharmonikán.

 

Bolla Dezső helytörténész, a CSHVE elnöke, Csepel Díszpolgára előadását az „átkozott háború” alatt elszenvedett kínokra való emlékezéssel kezdte, mintegy folytatva a melankolikus zene hangulatát.

Ez a háború olyan jelentőségű a magyar történelemben, amely napjainkig hat és hatni fog a jövőre is!

Ez a háború az egész emberiségnek hatalmas kínokat hozott, története és hatása napjainkig is érződik.

Ez a háború, amit elvesztettünk, legalább akkora csapás volt, mint a mohácsi vész: akkor három részre szakadt az ország. Az első világháború nyomán pedig elvesztettük a történelmi Magyarország kétharmadát, melyet valószínűleg már soha nem lehet visszaszerezni.

Ennek ellenére él bennünk a múlt és azok a történelmi események, melyek ebben a térségben lejátszódtak.

 

A HÁBORÚ ELŐZMÉNYEI

 

Bevezetőben összefoglalom a háború előzményeit. Ezek az előzmények elég hosszan visszanyúlnak, egészen az 1860-as évekre. 1860-ban az akkori osztrák birodalom megütközött a németekkel: a háborút a németek nyerték meg. Ezzel tulajdonképpen eldőlt Ausztria sorsa, szerepe, súlya Európában. Ausztria ezzel a vereséggel másodrendű hatalommá vált!

Ezt követően a francia-német háború meghozta Németország egyesülését: a keletre messze elnyúlóan (egészen a Rigai öbölig terjedve) létező több apró államocska állt össze egy erős nemzeti állammá. Németország 570 ezer négyzetkilométeres volt, és súlya, jelentősége folyamatosan nőtt a század folyamán.

Közben a térségben folyamatosan keresték a helyüket az oroszok is: megjelentek a Balkánon. A balkáni háborúban kiszorították a törököket. Akkor jöttek létre a balkáni kisebb államok, amelyek neveit ismerjük, s amelyek szerephez jutottak az első világháború idején is.

 

Ebben az egyezségben arra jutott a Monarchia és Oroszország, hogy a balkáni félsziget nyugati fele osztrák befolyás alá került, a keleti fele pedig orosz befolyás alá került.

Ennek az alkunak hatása jelentkezett végig, a következő évtizedekben, s egyik oka is lett aztán az I. világháború kitörésének. Ebben az egyezségben (a háborúban a Monarchia nem vett részt) megkaptuk Bosznia-Hercegovina 44 ezer négyzetkilométeres területét, amelyik a történelmi Magyarország határától délre nyúlt.

 

Ausztria megszállta ezt a területet. Érdekes módon már itt jön a kapcsolat Csepellel: ezt megelőzően Weiss Manfréd édesapja már szállította a lekvárt a hadseregnek, a boszniai okkupáció idején pedig már az ifjú Weiss Manfréd és Berthold szállították az élelmiszert, lőszert, hadfelszerelési tárgyakat Boszniába.

A kapcsolat erős volt. Akkor érezték meg az ízét annak, hogy a katonai szállítás, a fegyver- és lőszer-szállítás mennyire jó üzlet.

 

Bosznia-Hercegovina ezt követően az Osztrák-Magyar monarchia közös irányítása alá került, de a magyar uralkodó réteg és a magyar kormány szerette volna hatalmát teljesen oda kiterjeszteni. Ez is összefügg az első világháborús eseményekkel.

 

Kialakultak az európai szövetségek, eldőlt az erő, és a hatalmi helyzet Németország és a Monarchia között. ezt neveztük a későbbiekben Központi Hatalmaknak, amelyek törzsét adták az első világháborús hadakozásoknak is.

 

Ezt követően az európai államok imperialista jellege egyre jobban megerősödött: hatalmas gyarmatbirodalmat hoztak létre. Az ipari-technikai fejlődés is megindult, s ez Csepelen is követhető volt később: kombinátok jöttek létre és hatalmas iparvállalatok.

Ebben a küzdelemben az újonnan megjelent, rendkívül erős és céltudatos Németország komoly szerepet töltött be. Kereste a helyét a világban. A gyarmatbirodalmakban már nem jutott annyi neki mint a többieknek – bár ő is jelentős gyarmati területre tett szert, csak azok nem voltak túl értékesek.

Angliának már a századforduló körül 30 millió négyzetkilométer gyarmata volt. (Európa összterülete 10 millió négyzetkilométer!) A franciáknak közel 10 millió négyzetkilométer gyarmatuk volt.

 

A század elején derült ki, hogy Németország túlsúlyát csökkenteni akarják a hatalmak, és nekik is voltak erős törekvéseik, így jött létre az Antant (entente cordiale). Ezt először a franciák és az angolok alkották, majd kapcsolódott hozzá a cári Oroszország is, amely komoly nagyhatalom volt abban az időben.

 

Az antant létrejötte után a Monarchia a Balkánon akarta erősíteni pozícióit, és Szerbiával szembekerülve bekebelezte Bosznia-Hercegovinát, s ezt a lépést a szerbek igencsak nehezményezték. Szerbiával a feszültség folyamatosan nőtt.

A szerbek kemény balkáni nép, amely agyonharcolta az elmúlt évszázadokat. A század elején az Ausztriával együttműködő Obranovics-család tagjait megölték azok, akiknek részük volt a későbbi eseményekben, s ekkor a Karagyorgyevics-család került hatalomra. E családdal már nem sikerült az osztrákoknak szoros együttműködést kialakítani. Sőt Ausztria és Szerbia szembekerült egymással, erősödő ellentétek alakultak ki. Ezek megoldására törekedtek.

 

(Ma sokszor halljuk, hogy Tisza István nem akart háborút – őbenne is többször felvetődött, - már 1914 előtt is - mikor indul meg a háború Szerbia ellen? Konrád, a héja, az erős háborús felkészülést támogató vezérkari főnök is azon törte a fejét, hogyan lehetne megtámadni Szerbiát? Erre később adódott is alkalom.)

 

Az alkalom 1914-ben jött el, amikor június 28-án erre a vitás területre látogatott el Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége, Zsófia, s ekkor dördült el Gavrilo Princip lövése. A lövésre, a feszült nemzetközi viszonyok közepette, az egész világ felkapta a fejét, a Monarchiában pedig elégtételt akartak nyerni.

Ekkor született meg a Monarchia jegyzéke, melyet eredetiben is bemutatunk itt a vitrinben. Ezt úgy fogalmazták meg, hogy a belgrádi államvezetés ne tudjon kitérni: olyan feltételeket szabott Belgrádnak, amely elfogadhatatlan volt.

 

Ekkor Csepelen ez történt:

„1914. VI. hó 28-án, Péter és Pál napján, a gyári tűzoltóság, a gyártól északra fekvő Szérűsligetek mellett fekvő kis ligetben juniálist rendezett. Azon ott voltak – munkaszünet lévén – nagy számmal a gyár munkásai, tisztviselői, igazgatósága, valamin a község lakosai is. A hangulatot a tűzoltó-zenekar kitűnő működése jókedvűvé tette. Mindenki jól érezte magát és mulatott.

A meleg-hullámos nyári napon jól esett a pihenés a hűs akácosban, no meg a csapolt hideg sör is. Ekkor, ezen a napon dördült el a szarajevói revolver, amely megindította a világtörténelem egyik leggyászosabb mészárlását.

Ezután már drámai gyorsasággal követték egymást az események. A Monarchiának Szerbiához intézett hadüzenete, az orosz, a német, a török hadüzenetek.

A közös hadügyminisztérium hadiszer osztályának vezetője, Koherna táborszernagy Csepelen termett, a háborús hadiszergyártás megszervezésére.

A gyártás az egész vonalon a három műszak bevezetésével a háromszorosára fokozódott. Erre a célra a hadvezetőség részéről hadimunkások ezrei lettek idevezényelve! „

 

Koherna itt járt a művekben, és a csepeli gyárat nagyon sokan látogatták rajta kívül is: a későbbi uralkodó, IV. Károly is megfordult itt Csepelen.

Weiss Manfréd pedig rögtön kihajtatott a Nyugati Pályaudvarra, gyorsvonatra ült, és elindult Bécsbe, amikor megtudta, hogy milyen jegyzéket küldött a Monarchia Szerbiának. Rögtön ment a hadügyminisztériumba, megbeszélni a szállítási feltételeket, és a rá váró feladatokat.

 

Csepel egyik fontos és jelentős létesítménye az első világháború idején a Csepeli Szikratávíró volt. Ez volt az első magyar rádióállomás, amelyet éppen akkor állítottak fel, amikor kitört az első világháború: 1914. június 28-án. Egy idézet erről:

 

„1914. október elsején kezdte meg hivatalosan is működését a Csepeli Rádióállomás. Első kapcsolatunk és hivatalos távirat-váltásunk Szófiával volt. Szófia hívójele F, Budapesté S volt. Csepelt a központi távírdával az 1894. számú távíróvezeték kötötte össze. A rádión továbbítandó táviratokat ezen a vezetéken, Morse-rendszerű, Hollós-féle távírógépen vettük, illetve a rádión érkezőket azon továbbítottuk a központi távírdának. Tartalékvonalunk is volt, de rendelkezésre állt egy, az akkor még kézi kapcsolású József-telefonközpontba vezető, József5530 számú távbeszélő áramkör is. Ily módon volt biztosítva a távirati forgalom lebonyolítása, illetve kapcsolatunk a fővárossal.

1914-15 telén Törökországgal, Konstantinápollyal is megindult a távirati forgalom.

Az állomás munkaköre, forgalma részben kiterjedt katonai területre is. A hadszínterek állásáról kiadott osztrák-magyar hadijelentés leadása CQ, azaz mindenkihez szóló formában, mindennapi feladata volt a csepeli állomásnak. Éppúgy a német hadijelentések, valamint az esti jelentések vétele. Vettük továbbá naponta az olasz hadijelentést Koltánó állomástól, és a francia hadijelentést, melyet az Eiffel-torony rádióadója sugárzott, 2600 méteres hullámhosszon. Utóbbi állomásokkal Csepelnek nem volt ugyan kapcsolata, de az általuk sugárzott hadijelentések vétele Csepel feladata volt.”

 

Ennek a rádióadónak nagy szerepe volt a hírszerzésben is, (amit nem írtak le annyira), és a kapcsolattartásban is. Például, amikor körbezárták Przemysl várát, akkor még azzal is innen teremtettek kapcsolatot. Meg a svéd vöröskereszttel is, mert az első világháború – bizonyos szempontból – humánusabb volt: rádión keresztül is adtak híreket hadifogságba esett oroszokról a svéd adón keresztül. Más jellegű volt ez a háború, mint később a második.

A torony állt egészen 1933-ig. ezen adták le először az élő szót a magyar légtérben, és a zenét is. Ez a rádióállomás eredetileg ott állt, ahol most a Fővárosi Központi Szennyvíztisztító elhelyezkedik. Az eredeti épületekben – míg álltak – rendeztünk is be egy kiállítást még annak idején.

 

 Hosszú idő eltelt, egy hónap, mire döntésre jutott a Monarchia, hogy megtámadja Szerbiát. Az agg uralkodó, Ferenc József akkor már 84 éves volt. „Népeimhez” című felhívásának eredeti példánya szintén megtekinthető a vitrinben. Ebben szerepel a híres mondat: „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam! Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”

Ezzel tulajdonképpen elszabadult a pokol. A politikusok számoltak azzal, hogy Szerbia megtámadása általános háborút eredményezhet (korábban is számoltak már a világháború lehetőségével), mégsem gondolták komolyan és meglépték ezt.

 

Július 28-án már eldördült az első ágyúlövés Belgrád alatt, az Inn gőzöst lőtték a belgrádi várból – erről nem nagyon írnak – amire az osztrák-magyar monitorok is válaszoltak. Ez volt az első, igazi, komoly összeütközés, amelyet 14 nap múlva követett Szerbia megtámadása. Ezzel elindult az a háború, amely négy évig pusztított, és rendkívül sok szenvedést okozott.

 

A számok is döbbenetesek, a háborúban résztvevők tömege is, de az arány, amelybe belement a Monarchia – szembe szinte az egész világgal – igazán érthetetlen. 34 állammal fordultak szembe! Közel 800 millió ember lakott ezekben az államokban (Oroszországban 130 millió felett, Angliában és Franciaországban 40-50 millióan), miközben a Monarchia összlakossága a későbbi szövetségesekkel együtt is csak 140 milliót tett ki! Tehát az arány nem volt szerencsés! A hadsereg és a mozgósított, készenlétbe helyezett erők létszáma 3,5-5 millió között volt az antant javára.

Még egy számadatot mondok: 150 milliárd dollárt fordított a háborúra végül az antant, s ennek még a felét sem a Monarchia és a Központi Hatalmak (összesen 60 milliárd dollárt).

 

Az első ütközetek a Drina partján, Boszniából indulnak Szerbia felé – sikertelenül. A Monarchia hadserege rögtön vereséget szenvedett! A Monarchia visszavonulásra kényszerül, s Szerbia lerohanását sokkal későbbre halasztja.

 

A keleti fronton az osztrák erők (melyeket a szerb frontról csoportosítottak át) a front déli részén, északon meg a németek, megtámadják az oroszokat. Itt is csapás, csapás után éri a hadsereget. Három hónap alatt 300 ezer katonát veszít a Monarchia!

Az oroszok szeptember végén már betörtek az Uzsoki-szoroson és a többi szorosokon át Magyarország területére. Tehát nem csak az Ausztriához tartozó Galíciát foglalják el. Itt is tartózkodnak jó néhány hónapig, és olyan helyekre jutottak el, mint Homonna, Bártfa, Kőrösmező. Jelezték azt, hogy mivel járna egy orosz megszállás a magyar nép számára. Nem akartak itt maradni akkor, de aztán sikerült őket kiszorítani.

 

A nyugati fronton szintén sikertelen volt a németek támadása. Ugyan majdnem elérik Párizst – ez látszatra nagy siker, de akkora veszteségeket szenvedtek el, hogy kénytelenek visszavonulni. Úgyhogy a Központi Hatalmak első támadása, amely a villámháború szellemében indult, nem hozott sikert.

 

Így indult a háború, amely állóháborúba fordult át, amely nagy anyagigényekkel rendelkezett.

 

 

CSEPEL AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN

 

Vizsgáljuk meg, mi történt Csepelen e négy év alatt?

 

Csepel egy kis falu volt 1914-ben. Összesen 3,5 ezer hold volt a területe – ez 20 négyzetkilométer. Jelenleg 25,7 négyzetkilométer a XXI. kerület területe. Ugyan Trianonnal sok mindent vesztett az ország, de Csepel területe az elmúlt 100 évben növekedett.

A község déli határa ott húzódott a Csepeli Temető déli kerítésénél, és a keleti határa a csepeli strand déli részéig nyúlt.

A község központja nem túl nagy területet foglalt el: a mai Ady Endre úttól a mai Szent István útig terjedt. A gyár elsősorban a Dunához kötődött, s a háború alatt nőtt rá a Duna-partról a községre. 1914-ben a csepeli gyárban még olyan 4-5 ezren dolgoztak, s létszámuk folyamatosan nőtt.

 

A község legjelentősebb része a Szabó-telep és környéke volt. Telepek alakultak ki, melyek nem is voltak összefüggésben a régi faluval. Megemlítem még a Csillagtelepet, amely a déli részen helyezkedett el. Közte és a HÉV végállomás között a 20-as évek végéig üres terület volt (a Legelőtelepet akkor építették be).

Tehát kis falu volt. Lakosságának száma 1914-ben nem ismert, 1910-ben 9400 fő volt a lakosság, akiknek akkor még 27 százaléka volt német. Itt éltek a csepeliek és egy keskeny átkelőn át tartottak kapcsolatot a világgal, a gubacsi gáton át, amely a mostani Gubacsi hídtól mintegy 500 méterrel északra helyezkedett el. Vizek között éltünk.

 

Erre az időre már megépült a zsilip, tehát megvolt a lehetőség arra, hogy a szigetcsúcson megkezdődjön a kikötőépítés. A szigetcsúcs akkor még üres terület volt, és amelyből még akkor is adogattak el részeket a csepeli sváb lakosok, a pénzt pedig hadikölcsönbe fektették, amelyet aztán sosem kaptak vissza…

A kikötőépítés első állomása tehát a szigetcsúcs rendezése volt: ezt szolgálta a zsilipépítés. Akik velünk voltak hajókiránduláson, láthatták a feliratot, hogy 1911-12-ben már létezett a zsilip. Tehát a vízrajzi rendezés folyamatban volt. Csepel jó úton járt ahhoz, hogy komoly fejlődés indulhasson meg a területén.

 

Csepel lakossága 10-20 ezer fő között volt, de a háború alatt biztosan nagymértékben megnőtt a lakosság. A gyári foglalkoztatottak száma majdnem elérte a 30 ezret. Ez azt jelenti, hogy a 10 ezer fős településből legfeljebb 2-3 ezer olyan lakos volt, akik dolgozhattak a gyárban.

A lakosság összetétele elég vegyes volt. Rendkívül alacsony volt az értelmiség aránya, hiszen a pesti középiskolák a csepeli őslakosság számára nehezen voltak elérhetők. A napi bejárás Csepelről a pesti középiskolákba szinte lehetetlen volt 1912-ig, amíg nem épült meg a HÉV.

Szóval az értelmiség aránya alacsony volt, s ezen belül sem helyiek voltak. Az értelmiséget a tanítók, az egyetlen orvos, a patikus képviselték a kis községen belül.

A lakosság száma biztosan növekedett a 10-es években és a háború következtében: a bevándorlók között már megjelentek viszonylag tőkeerősebb emberek is. Míg korábban a helyiek tulajdonában voltak a kocsmák, fűszerüzletek, most már megjelentek olyanok is, akik valamilyen kis tőkét hoztak, de a WM gyár olyan nagy gazdasági hatalom volt a községben, hogy a kisipar és a kisvállalkozás nem volt elterjedt, hiszen elég jól lehetett keresni a gyárakban is a szakembereknek.

 

A lakossági viseletről maradt fenn egy-két fotó: abban az időben a szegény emberek többségének is volt egy ünneplő ruhája, amelyben templomba el tudott menni, vagy családi ünnepségre fel tudta venni.

 

A lakosság jelentős része a csepeli gyárban dolgozott abban az időben, de nagyon sokan laktak itt olyanok, akik az olcsó lakbér miatt költöztek ide, s a pesti gyárakba jártak dolgozni.

Akkoriban az emberek utazási lehetősége nagyon korlátozott volt, leginkább gyalog közlekedtek. (Nekem még volt olyan ismerősöm, aki a 30-as években gyalog járt be Pestre dolgozni – ez ma már szinte hihetetlennek tűnik, de így volt.) a magyar parasztok is megszokták, hogy a földjeikre hosszú kilométereken keresztül gyalog mentek – ezért alakult ki a tanyavilág. Itt is így volt.

 

A község akkori állapotát is rögzítette néhány fotó. Két igaz főutcája volt Csepelnek: az egyik a mai Ady Endre út, akkor Pesti út, amelyik összeköttetést biztosított a fővárossal, Ott voltak szebb házak, üzletek. A másik a Fő utca volt, amelyik sokkal később kapta meg II. Rákóczi Ferenc nevét. Voltak jómódú emberek is. Tipikus K.und K.-s építkezési módot mutatott például az a villaépület, amely előtt a fotón néhány ember álldogál, még katona is volt közöttük. Elég sok volt a katona, különösen a háború idején.

 

A lakosság jelentős része a gyárban dolgozott, s a gyári dolgozók felmentést kaptak a hadiszolgálat alól. Úgyhogy – ezért is – Csepelnek nem volt annyi háborús áldozata, mint más településeknek. Szívesen jöttek ide dolgozni, hogy megmeneküljenek – különösen a háború második szakaszában – a frontszolgálat alól. Addigra ugyanis csökkent az a lelkesedés, amely a háború kitörésekor és kezdetén oly nagy volt.

A háború kitörésének különösen örült Apponyi Albert, ő azt mondta, hogy „Végre!”. Az az Apponyi, aki aztán aláírja a Trianoni Szerződést könnyezve, és öt nyelven tart beszédet. Ennyire nem számoltak a vereséggel…

A másik oldalon Károlyi Mihály a parlamentben kifejtette azt a véleményét, hogy teljes mértékben támogatja a kormányt, és ő is kiment katonákat lelkesíteni a frontra. Tehát a háború megítélése, és a háborúval való személyes, emberi kapcsolat is nagyon sokat változott.

Itt jegyzem meg, hogy a háborúban részt vevő katonák lelkesedéséről, hősiességéről is szólni kell. Ha járunk a régi hadszíntereken, akkor jövünk rá, hogy mi fűthette, mi késztethette az embereket harcra, hősiességre, küzdelemre.

 

Sajnos, a hajdani fotókon megörökített épületek nagyrészt eltűntek, nincsenek. A kertváros később épült villái is átépültek azóta. Sára Ernő barátom háza még eredeti formában van, de a legtöbbet átépítették.

 

A háború utolsó szakaszában épült fel a Tisztviselőtelep, a csepeli gyár mellett. Itt a gyár tisztviselői kaptak lakást: a magasabb beosztásúak kapták a villaépületeket, az alacsonyabb beosztásúak szerényebb épületeket kaptak. A munkások számára a Weiss Manfréd gyár akkor nem épített lakásokat. Viszont építettek barakkokat azon a helyen, ahol később a Csőgyár épült fel és működött. Itt ezres számban helyezték el az oda toloncolt, vagy oda parancsolt alkalmazottakat.

 

Egy másik kép Csepel egyik lakónegyedét mutatja: a kép a későbbi kikötő területén készült, az akkori Jaj-telepen, amelyet aztán a kikötőépítés kapcsán felszámoltak.

 

Csepel központja a hajdani tervezők szándéka szerint a Fő-tér volt, amelynek központjában áll a templom, amelyik akkor már vagy 50 éve megvolt. A képen már látszik a villamos is.

A községház valamikor a tér mentén helyezkedett el, hol most is áll a polgármesteri hivatal. A régi községházát 1937-re bontották el. Mellette állt az iskola. Ez volt a centruma a községnek: vallási, oktatási, közigazgatási okból, de azért is, mert itt volt mind a két, heti piac (szerdán és szombaton), a tér környékét még a mi gyerekkorunkban is árusok foglalták el.

A közélet nagyon fontos színtere, és az emberek találkozási lehetősége volt a piac.

A tér másik sarkán, ahol ma a rendőrség épülete emelkedik, egy hentesüzlet volt (a Keresztes család valamelyik tagjáé). A teret a templom bejárata előtt a Fő utca vonala határolta.

 

KÖZIGAZGATÁS

 

Az első világháború idején Leczkovics Gyula volt a jegyző, aki 1917-ben meghalt. Akkoriban annyira megnőttek a közigazgatási feladatok, hogy halála után még a lakását is átadták közigazgatási célokra, irodának.

A következő jegyző 1917-ben lépett hivatalba és 1944-ig töltötte be ezt a tisztséget (bár a kommün alatt volt egy rövid időszak, amikor nem vállalt hivatalt): dr. Koncz János. Nagy tehetségű, kitűnő közigazgatási szakember volt (1914-ben már megjelent a jegyzők munkájáról szóló szakkönyve.) később is írt könyveket. Nagy ambícióval, lelkesedéssel irányította a községet éveken át. Felfogása természetesen a korszakba illett, s a korszak szellemében tevékenykedett, mint mindenki akkor. A csepeli temetőben megvan dr. Koncz János sírköve, aki 1944. decemberéig volt a község első számú embere, s akkor sem maga mondott le hivataláról: a nyilasok vitték be a Gestapóra, mert nem volt hajlandó beleegyezni Csepel kiürítésébe. Polgári érzelme, és a szocialista munkásmozgalmakkal szembeni ellenérzése miatt ezt az érdemét nem hangoztatták a rendszerváltást megelőző négy évtizedben. (Bár mi felhívtuk erre is a figyelmet, mert történelmet – különösen helytörténetet – művelni csak korrekten illik és szabad.)

 

Az életviszonyok a háború során nagymértékben romlottak. Már 1914. októberben-novemberben elkezdtek emelkedni az árak, s az azt követő néhány hónap alatt az élelmiszer árak a duplájára nőttek, a fizetések meg szinte változatlanok voltak.

Ide zsúfolódott a nagy népesség, a pénzt és jövedelmet hozó férfiakat behívták katonának, úgyhogy a családok nagyon nehéz viszonyok közé kerültek.

 

A megnövekedett népesség lakásviszonyairól hallunk most hiteles szerzőtől (Perényi tanító úrtól) – 1934-ben született a leírás:

 

„A világháború alatt Csepel lakossága, forgalma amerikai mértékben gyarapodott. Az ország minden részéből – különösen az ipari munkásoknak, de egyéb foglalkozásúaknak is, kik iparkodtak valahogy honvédelmi kötelezettségük alól kibújni – érkezőknek valóságos mentsvára lett. Remélve, hogy gyári alkalmaztatásuk révén, mint nélkülözhetetlenek, menekülnek a hadi kötelezettségüktől. Az így, máról-holnapra megdagadt község ügyeit a községi alkalmazottak természetszerűleg csak rendkívüli erőfeszítések közepette voltak képesek elvégezni.

A háború vége felé különösen meggyűlt a baja a közigazgatásnak a lakásviszonyokkal is.

1918-ban, miniszteri rendeletre, lakáshivatalt állítottak fel. E hivatalnak az volt a rendeltetése, hogy a lakásügyekben rendet teremtsen. A megüresedett helyiségeket rekvirálja, és a lakásra szorulóknak adja.

A lakás-túlzsúfoltság oly nagymérvű volt, hogy a szigorú telekben is fabódékban, sőt volt olyan, hogy kecske-ólakban is laktak emberek, sőt családok is.

Gondot okozott a sok hadbavonult családtagjainak ellátása is.”

 

A közállapotok, a zsúfoltság, az itt megjelenő nagy tömegek, a háborús szolgálat elől megszökni szándékozók miatt sokat romlottak. Ezért vált szükségessé annak a rendeletnek megszületése, mellyel elrendelték Csepelen rendőrkapitányság létrehozását. Addig a rend fenntartását a csendőrség végezte: egy csendőrre 26 négyzetkilométer jutott, kettesével jártak. Nem túl nagy rendteremtésre voltak képesek.

De ez a rendelet, amely 1916. november 2-án született, előírta, hogy Csepelen hozzák létre a rendőrséget. Csepel mindig lekezelte a főváros: mennél messzebb vagyunk a központtól, annál kevesebbet kapunk – ez akkor is így volt. Akkor is Erzsébet alá rendeltek bennünket: Csepel az erzsébeti kapitányság alá tartozott, de már kineveztek ide egy Botár Péter nevű urat.

1917-ben nyílt meg a csepeli rendőrség, az akkori Király utca 11. szám alatt, amely most Petz Ferenc utca. Az akkori rendőrkapitányság épülete később, a szanálások következtében eltűnt.

 

A csepeli rendőrségnek rendkívül összetett feladata volt: sok volt a lopás, a csalás, sok gazember tevékenykedett Csepelen. Még a kémek üldözése is a feladataik közé tartozott. Ezen kívül megindult a nyilvántartás is. Volt dolguk a rendőröknek, elég sok. Sőt, még összeütköztek a munkásokkal is, de ahhoz a helyi rendőrök kevesen voltak, s nem is akartak összetűzni a munkásokkal. Szóval volt rendőrkapitányság, de nem került a főtérre, csak a szocializmus első szakaszában, 1953-ban.

 

OKTATÁS

 

Az iskolák tanuló-létszáma is rendkívüli mértékben megnőtt. Közel kétezer iskoláskorú gyerek élt az első világháború idején, Csepelen. Az iskolaépület szárnya (a Régi Rákóczi Általános Iskola ma kiürített épülete) a főúton még ma is megvan – 1904-ben épült –, a régi iskolaépület helyén pedig az a szögletes épület áll a sarkon, ami már 1941-ben épült. Ez volt Csepel alapiskolája, itt működött az egyházi és az állami iskola is, amelyik ekkor már összevontan létezett. A kétezer gyerekre 17 tanító jutott: egy-egy osztály létszáma abban az időben megközelítette a száz főt.

Természetesen ebben az épületben nem fért el az összes diák, ezért szükség-tantermeket hoztak létre az Erzsébet utcában (ma Kossuth Lajos utca), a Pesti úton és a Magyar utcában (a Petőfi utca környékén, ahol ma is megvan az iskola épülete, amely 1928-30-ban épült).

Így folyt a tanítás rendkívül nehéz körülmények között. az iskolába járásnak nemcsak a zsúfolt tantermek okoztak gátat, hanem a gyerekek szegénysége is: a cipő- és ruha-hiány.

 

A háború alatt sem állt meg a fejlesztés – egy korabeli iskolai képet mutatok - csoportképet akkor is készítettek már, csak nagyon hosszú ideig tartott a fényképezés, és nem szabad volt elmozdulni. Fegyelmezett gyerekek voltak, mert mindenki élesen látszik a képen.

 

A pedagógia vezetője négy évtizeden keresztül Bender Sarolta volt Csepelen. Őelőtte volt még egy híres tanító – bár nem érte meg az első világháborút – Klostermayer Károly (az ő nevét viselte korábban a mai Pöltenberg utca, az Ófaluban). Bender Saroltáról is neveztek el utcát Csepelen. Tanítónő volt és ő vezette az iskolát: 1924-ben ment nyugdíjba. Szép kort ért meg, sírja megvan a csepeli temetőben – felhívom a figyelmet, hogy akadályozzuk meg, ha egyszer ki akarják bontani. Ő volt az első tanítónő Csepelen, és ő volt az első állami iskola tanítónője 1884-től!

Bender Sarolta nemcsak az állami elemi iskolai oktatást felügyelte – keménykezű hölgy volt –, hanem támogatta a továbbképzést is. (Nevéhez fűződik a szegény gyerekek étkeztetésének megszervezése is: a rászoruló gyerekek tehetősebb családoknál ebédelhettek. Más területen is sokat segített, még nyugdíjas korában is.)

 

Az első világháború alatt Csepelen háromezer éhezőt tartottak nyilván, akik segélyre szorultak, s az ellátás is rettenetesen nagy gondot jelentett. Az első világháború végén nemcsak a szegény családok éheztek, hanem már a jobb anyagi helyzetben lévők is. Annyira nem volt élelem.

 

Tehát, a rossz körülmények között is jutott erő a fejlesztésre. Haraszti Erzsébet, majd férje, Török Jenő is bekapcsolódott a polgári iskola létrehozásába, amely a zsúfolt viszonyok között kezdetben, a Fő téren álló iskolaépületben működött, majd később a mai Munkásotthonnal szemben lévő részen, az akkori József utcában (ma Árpád utca). A polgári iskola – később másik épületben - egészen 1948-ig működött Csepelen, s végig Török Jenő volt az igazgatója.

Nagyon fontos intézmény volt, mert a jobb állású munkások gyerekei is bekerülhettek ide (30 pengő volt egy évi tandíj!). Hiszen Csepelről csak Pestre lehetett járni. Amikor a villamos-vonal kialakult, akkor indult meg a csepeli őslakosság gyerekeinek is a pesti iskoláztatása.

(A szegényebb családok gyermekei, akiknek nem tellett polgári iskolára, 14 éves koruktól már a WM gyárban kifutóként kezdtek el dolgozni.)

Négy év elemi és négy év polgári iskolából állt az alapfokú oktatás akkoriban, s nem volt általános a nyolc osztályos oktatás, amely 1928-tól indult csak meg.

 

KÖZLEKEDÉS

 

A közlekedési viszonyok Csepelen – csakúgy, mint országszerte – elég szerények voltak. Ahogy említettem, a zsilip volt az, amely az összeköttetést biztosította a fővárossal. A zsilip elsősorban a Kis-Duna vízszabályozását látta el, s másodsorban közlekedésre is szolgált. A villamos közlekedés Csepelen 1912-ben indult meg

Érdekes, hogy a Weiss Manfréd cégnek mekkora súlya volt Csepel életében: amikor kialakították a villamos-nyomvonalat, s sikerült elérni a közigazgatásnak és a gyárnak, akkor 1911 őszétől már egy vágány bevezetett a gyárba, és csak 1912 májusában adták át a közforgalomnak a villamost.

A villamos minőségi változást hozott Csepel (közlekedési) életében, mint ahogy később, az 1951-es Gyorsvasút is nagyot lendített a település életén. Csepel végre bekapcsolódott a közlekedésbe és a teherszállításba. Addig csak lovas-kocsikon szállították a WM-gyár nagytömegű termékeit a községen keresztül, azt követően pedig villamossal.

A fejlesztés tovább folytatódott. Később megépült a végállomás, amely ma is látható, s van a falán egy emléktábla, amit 2012-ben avattunk fel. Később (1917-ben) a fejlesztés eredményeként a teherszállításra szolgáló vágányokat az I-es kaputól áthelyezték a gyár IV-es kapujához.

Fontos volt a villamos: akkor más tömegközlekedési eszköz nem volt Csepelen. Az emberek jelentős része gyalogolt, még akkor is, amikor már volt villamos, takarékosságból. Ráckevétől Csepelig ingáztak az emberek.

Az első világháború idején még a kerékpár is luxuscikknek számított, kevés volt belőle Csepelen.

A lovas-kocsi uralkodó volt a szállításban, hiszen akkoriban a teherautó-forgalom még nagyon gyerekcipőben járt. Egészen az ötvenes évekig a gyár teherszállításának jelentős része még lovas-kocsikkal zajlott.

 

KÖZMŰVEK

 

A közművek helyzetét elég könnyű összefoglalni. Az első világháború idején mindössze két közmű működött Csepelen.

Az egyik a Vízművek, amelynek egyik épülete még most is megvan. A vízmű nem Csepelnek épült 1910-ben, hanem a kispesti Wekerle-telep ivóvíz-ellátását szolgálta. Csepelen nem is nyitottak kutat: itt a tömeges vízszolgáltatás csak a 30-as években indult meg.

Sem csatorna-hálózata, sem ivóvíz-hálózata nem volt az első világháború idején az itt élő csaknem húszezer embernek.

Villany volt már – 1912-től –, de az is luxusnak számított!

 

A gyár és a község között nagy különbség volt technikai színvonalban. A gyárban már sok minden olyan technikai feltétel adva volt, ami itt kívül nem. (Például a csatornahálózat is.)

 

SZOLGÁLTATÁSOK

 

A posta már régen működött akkor – az 1890-es években jött létre. A posta akkori épülete ma is megvan, a szülőotthon-egészségház oldalában, a Kolping-ház mellett.

 

Csepelen két patika is volt már az első világháború alatt. Bársony Dezső patikus eladta a csepeli patikáját (bár a korszakon kívül van egy hajszállal, de elmondom) és a Szegeden szerveződő ellenforradalmi kormányban egészségügyi miniszteri címet kapott – amely kormány soha nem állt össze. Állatorvos is volt Csepelen: Zoltán Jenő sovány, magas ember volt. Állatorvosra nagy szükség volt az első világháború idején, mert Csepelen akkor 500 ló volt és 400 tehén. (Manapság faluk tucatjain mehetünk keresztül anélkül, hogy tehenet, vagy lovat látnánk.) A bikaistálló ott volt a községháza oldalában, ahol most az okmányügyi hivatalba mennénk, ha még ott működne. Akinek állata volt, az már elég gazdag embernek számított akkoriban.

 

Az üzlethálózat pedig úgy nézett ki, hogy volt egy fogyasztási szövetkezet a Fő téren, amelyikben része volt a szakszervezeteknek is. Jelentősége aztán nagy lett az üzlethálózat szempontjából, az ellátások terén. Voltak magánüzletek is, nagyon szép berendezéssel. Hogy Havasi Bélának hol volt a fűszerüzlete, nem tudom, de számos kis bolt volt Csepelen és jó pár (1937-ben százat számoltak össze) kocsma is.

 

A Niederkirchner-kocsmáról fotó is fennmaradt, az épület ma is áll: ebből az épületből irányították a HÉV-et, amíg átjárt Erzsébetre. Most szomorúan látom, hasonló sorsra jut, mint a Vámház a szigetcsúcsnál – a tetejét már megbontották, úgyhogy most már beázik…

A Niederkirchner-család két tagja is jelen van köztünk: Nógrádi László barátom nagyapjáé volt ez a kocsma-épület, amelyik helyt adott nemcsak az ivászatnak, hanem valamikor a szakszervezet megalakulásának is. A különböző szervezeteknek nem volt székházuk, s nem létezett közösségi épület sem (a Munkásotthon csak később alakult). A kocsmák szolgáltak találkozóhelynek, de ezek színvonala messze jobb volt, mint amilyennek láttuk az utóbbi 35-40 évben a rossz sarki ivókat… A kocsmáros rendet tartott, általában erős ember volt, s úgy kivágta az ajtón, aki nem viselkedett rendesen, hogy nem volt kedve bemenni, vagy a következő fröccs megivására nagyon tisztelettudóan közeledett.

 

EGÉSZSÉGÜGY

 

Az egészségügy helyzetére már utaltam az előbb a közművek hiánya kapcsán. El lehet képzelni, hogy húszezer ember milyen viszonyok között élt, folyóvíz és csatorna nélkül. Nem véletlen, hogy a háború alatt kétszer is volt nagyobb vérhas-járvány. Ez alatt a Vízművek olyan kegyes volt, hogy két csapot nyitott a község lakosságának.

Az első igazi orvos Csepelen Kanóc János volt, aki közszeretetnek és köztiszteletnek örvendett (még az idősebb csepeliek nekem is emlegették). A gyárban pedig létrehozták az első kórházat: az ottani balesetek tették szükségessé első sorban, de közfeladatokat is ellátott. Ez az épület szinte változás nélkül ma is áll a 3-as kapunál: oda helyeztük el Weiss Manfréd emléktábláját. Az új szárny és a kettő közötti rész ez, ezt is Diebold Hermann építette, ugyanaz, aki a Munkásotthont is építette, és – politikai felfogásához híven – a kultúrházat is.

Nagyon jó tervező volt, remek épületek őrzik keze nyomát.

 

TÁRSADALMI ÉLET

 

A társadalmi élet is nagyon gazdag és színes volt. Rendkívüli jelentősége volt az egyes emberek életében a vallásnak és a hitnek. Csepel hagyományosan római katolikus volt, hiszen a svábság és az itteni délszlávok, rácok is katolikusok voltak. Ez később oldódott és a bevándorlások következtében megjelentek a reformátusok és evangélikusok is.

A legnagyobb tömeget azonban a katolikusok adták: nekik akkor egyetlen templomuk volt, a Szent Imre téri templom. A templom életére is hatott az első világháború: 1917-ben leszerelték a harangjait, s átszállították a csepeli Weiss Manfréd gyárba, ahol lövedékeket gyártottak belőlük, az akkori bronzhiány és rézhiány miatt – még a beadott családi dísztárgyakból is.

Érdekes módon a csepeli gyári munkások eldugtak két harangot, azok megmaradtak, megúszták a beolvasztást. Ennyi haszna volt a gyárból az egyháznak.

Zettner Sebő – akiről szintén utcát neveztek el – volt a háború első szakaszában a plébános, őutána pedig hosszú ideig Rolf János, aki nagyon kemény kezű kanonok volt, s mint hittérítő is működött.

A református egyházat is sújtotta a háború – a többi egyházaknak csak imaházuk volt – összegyűjtöttek egy komoly összeget templomépítésre, amelyet hadikölcsönbe fektettek. A pénz elment a háborúval együtt, természetesen.

Az evangélikusoknak is volt imaházuk, és már a zsidók is léteztek a községben: a lakosság 3 százalékát tették ki. Nekik Temetkezési Egyesületük működött, a Csevra Kadisah.

 

Az egyházi élet másik fontos helye a paplak volt. A Szent Imre tér mentén, annak az, - 1953-ban épült - emeletes új-háznak a helyén állt, melynek U alaprajza van. Annak a munkásotthon felé eső sarkán (a Kossuth Lajos utca és a Szent Imre tér sarka) állt a paplak, az ötvenes évek lején bontották le.

 

A másik fontos egyházi kegyeleti hely volt Nepomuki Szent János szobra. Ez pontosan a templom kapujával szemben állt, s Weiss Manfréd – a háború alatti gyárfejlesztés keretében – elintézte, hogy a püspökség engedélyével áthelyezzék a Pesti út folytatásába, a Budafoki útra. Mi meg elintéztük, hogy bekerüljön a Szent Imre térre, 1973-ban – de ez egy más történet.

 

Megvolt még az akkori temető, ott, ahol most az új Teller Ede Gerincút halad, s mielőtt Délre kanyarodna, az a sarok volt a temető. A temetőben akkor még állt a kápolna, s temetésre csak a háború után került sor az új temetőben, amely Csepel déli részén létesült.

 

Számtalan polgári egyesület működött akkor már Csepelen. Kis éttermekben, kocsmákban találkoztak. Volt társadalmi élet és a sportéletet is akkor alapozták meg: az Árpád Kerékpáros Kör és a CSTK alapításával. Színes társadalmi élet volt, az emberek szívesen találkoztak egymással, a különböző társadalmi rétegek rangjának megfelelően rendeződött ez.

 

A legnagyobb tömegeket a munkásmozgalom mozgatta meg. Csepelen a századforduló után bontakozott ki a szakszervezet és a szociáldemokrata párt. Egy idő után – most nem részletezem – sikerült megszerezni a József utca sarkán állt kocsmaépületet, s ott indult meg a Munkásotthon élete, amelyet aztán 1920-ra szép, nagy teremmel és modernizált épülettel bővítettek.

A csepeli munkásmozgalom rendkívül összetett volt. Talán érdemes lenne újra mérlegelni és utána nézni mindenképpen! Ereje – ahogy romlottak az életviszonyok – folyamatosan nőtt. Már 1911-ben és 1915-ben komoly tüntetés volt, ahol már rendőrt is vertek annak idején. Ezt nem érdemként mondom, csak rendőrök is sérültek a tüntetésen és a háború vége felé pedig egészen megerősödött. Sztrájkoló munkásokat is megörökítettek az archív fotókon.

 

A CSEPELI IPAR

 

Csepel karakterét azonban mindenféleképpen a Weiss Manfréd gyár adta meg. Ettől lett Csepel nemzetközi-, illetve világhírű! A gyár révén Csepel jelentősége messze túlnőtt a kisszámú népességen és a községen, amely a magyar hadiipar, és a lőszergyártás központja volt.  Vitkovice, vagy a Skoda-művek mellett az egyik legfontosabb hadiüzeme volt a Monarchiának, ahol – mint említettük – megfordultak a különböző, országos vezetők, főurak és miniszterek is.

Ebben az időben már családi vállalkozás volt és vezetője Weiss Manfréd volt. Kisebbik fia az orosz-fronton volt katona, ott látott el megszálló feladatokat, a nagyobbik fia pedig akkor már a gyárban működött.

 

A lőszergyártás mellett hadi járműveket is készített a cég. Kiemelkedő jelentőséggel bírt a főző-kocsi, a főzőláda és a tábori sütőkemence: ezekből jelentős exportot bonyolított le a gyár a háború előtt is.  

Az 1912-ben, a templom tornyából készített felvétel a Weiss Manfréd Műveket ábrázolja. Érdemes jól megnézni: nagyjából annyi kémény volt már akkor is, mint amennyi most van. Ekkora volt a gyár a háború kezdetén és a sok építkezés, a kombináttá fejlesztés következtében a következő években erősen bővült.

A háború alatt járt Csepelen a kor egyik neves írója, Bródy Sándor, aki ezt a kemény iparágat is némileg kritizálva, a következőt írta le Weiss Manfrédról, aki 1916-ban már főrendiházi tag volt:

 

„Mást láttam, mint akit képzeltem. Semmi dioni rajta, nem komor a mesterségétől. Vidám és friss férfi. A szakálla, a haja fekete még, pedig közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Keménykötésű, erősen széles vállú, gyorsmozgású ember.

– Ha nem tolakodás a kérdésem – próbáltam elmélyíteni a beszélgetést – Tessék nekem megmondani, jut-e eszébe kegyednek, hogy milyen komor az a nagyipar, amivel foglalkozni méltóztatik?

Vidáman, és igen folyamatosan, mint aki mindennel tisztában van, amit mond, és amit csinál, így felelt:

– A mesterségem ez. És nekem nincs más gondom, mint az, hogy ezt a lehető legtökéletesebb módon folytassam. Nem akarok magamnak érdemet kovácsolni belőle, de én tudom és mindenki tudja, hogy az én ipartelepem a háború előtt jóval nagyobb szabású volt, mint amilyent a békés idők megköveteltek. Nevezetes szakértők a fejüket csóválták, amikor látták, és ki is mondták: erre ugyan nem lesz szükség. Szükség lett, és nekem nagy elégtételem az előrelátásom. Muníciónk volt, van, és lesz. Bőviben!”

 

80 ezer négyzetméter volt a gyár beépített területe a háború kezdetén. A háború végén 380 ezer négyzetméter volt a csarnokok mérete.

Persze növekedett Weiss Manfréd jövedelme, haszna is. 1916-ban többet keresett, mint amennyiből megvette a derekegyházi birtokot, 11 ezer holdat, (Csepel község területe3500 holdvolt) grófi kastéllyal együtt. Ez a haszon tovább folyt. A háborús termelés nagy anyagi haszonnal járt, miközben egyre nehezedett a helyzet és romlottak az életviszonyok.

 

Az akkoriban épített csarnokok ma is állnak és szeretettel nézzük őket a gyárban. A gyári ipari építészet egyedülálló emlékei a csepeli gyár régi épületei. A szerszámraktár, vagy a kaszinó épületét ma is megcsodálhatjuk.

 

1918-ban a templomtoronyból szétnézve a gyárban már kéményerdő látszott.

 

A csepeli gazdasági életnek azonban voltak jelentős közepes- vagy kisebb méretű vállalkozásai is, de csak a húszas évek után. Egy említésre méltót azért találhatunk már ebben az időszakban is: a Lohonyay család bőrgyárát. (A Lohonyay család sírköve ott nyugszik a Kis-Duna parton, az ifjúsági tábor területén, ahova bevitettük a régi temetőből. Nem tudom mi lesz a sorsa.)

A szőrme üzemnek – ahogy akkor hívták – szintén volt háborús jelentősége, mert ahogy romlott a helyzet, és állóháború lett a tervezett villámháborúból, jöttek a telek, és a szőrmékre is szükség lett – legalábbis a tisztikar számára.

A bakák számára pedig Weiss Manfréd gyártotta a háton hordozható kályhákat, amelyeket egy pályadíj keretében 24 óra alatt terveztek meg, s gyártottak belőle több százezret, a futóárkokba, az orosz frontra, az olasz frontra és máshova.

 

Működött még egy kisebb gyártelep Csepelen, a Topits-féle Reszelőgyár. Ebből nem maradt fent semmi, de Topits Vencel sírköve is megtalálható a temetőben.

 

Kisiparosok és mesterek is dolgoztak Csepelen, főként a suszterek éltek elfogadhatóan, de asztalos és egyéb szakmai műhelyek is működtek, ha nem is olyan nagy számban, mint a többi kerületekben.

 

Az emberek munkaviszonyait idézi 1917-ből a következő részlet, melyet egy hölgy írt:

 

„ Legrosszabb az ötórai felkelés. Reggeli nélkül sietek végig a hideg töltésen és a kis-hídon. Az 1-es kapunál már futva megyek, mert harmadik fújásra le kell bélyegezni a kapukártyát. Addig még az egyik árusnál leiszom a bögre kávémat is.

Most már mehet a gép, potyoghatnak a hüvelyek. A gépnél csendesen állunk, alig váltunk néhány szót. Legfeljebb a napszámos lányokkal kiabálnak társnőim. Szidják a 13-14 éves lányokat, hogy nem elég gyorsan hozzák oda a géphez a kapszlikat. Legjobban mégis olyankor ordítanak, ha ott az előmunkásnő, vagy a mester úr.

Ez a szomorú hajcsárkodás bánt engem.

Nem csinálok így, inkább, ha nincs kapszli a tálcán, leállok a géppel, és kivárom, amíg a napszámos lány újat hoz oda. Igaz, hogy ezért sokszor hiányzik az akkordom, és sok szidást kapok a mestertől, de inkább veszekedjenek velünk, mint mi, egymással!

Nem is értem, hogy miért éreznek különbséget egymás között a munkásnők? Mikor egyformán rosszul élünk! És egyképpen kihasználnak bennünket!”


VÉGET ÉRT A HÁBORÚ

 

Nagyon nehéz volt dolgozni is, rendkívül rossz ellátás közepette, kalóriahiánnyal. Akkoriban nem kellett fogyókúrát tartani az embereknek: mindenki karcsú volt és sovány, és kiéhezett. De mindenképpen jobb helyzetben voltak azok, akik itt dolgozhattak a gyárban, mint akik kijutottak a frontokra.

Hogy mennyien kerültek ki Csepelről a hadszínterekre, nem tudjuk. Országosan a lakosságnak 15 százaléka került be a hadseregbe. Ez csepeli méreteket tekintve azt jelenti, hogy 1,5-2 ezer ember kerülhetett katonai szolgálatba, de valószínűleg kevesebb volt, mert a gyár felmentést adott. Pontos nyilvántartás tehát nem áll rendelkezésre.

 

A háború véget ért valóságban, de nem ért véget a szívekben. Bródy Sándor így írt erről:

 

„Kovács professzor, a kemény és könyörtelen, otthagyta az operációs asztalt, vett egy birtokot – Erdőteleknek hívták – és ott rózsákból violát nevelt.

A nagy keresőben is ilyen ideális vágy lesz ez, az anyja, vagy az elmúlt felesége nevelte bele. Itt fog dolgozni mindvégig lenn, és készül a háborúra, mert benne lakozik a hit, hogy az őrült küzdelem a népek között, ha el is fáradt, ki is hűl, végképp el nem múl, mindig újrakezdődik!

Ameddig az ember él, nem lesz békesség! Döng a pöröly, zeng az olvasztott vas, és fütyül a golyó!”

 

Az 1920-as években Csepelen felállított „Magyar feltámadás” szobra, első világháborús emlékmű oldalán találunk 163 nevet, akik biztosan Csepelről estek el. A Niederkirchner családból például György, Nándor és Antal neve szerepel a szobor talapzatán. Sok sváb, vagy német név van még (Petz-ek, Uitz-ok) a listán, de szerepel rajta Malackov János és Mariann is. Ha egy ilyen emlékművet megnézünk bárhol az országban, nagyjából megállapítható a helyi épesség összetétele.

Ennél sokkal több volt a háború áldozata, hiszen a 20 milliós magyar lakosság köréből 530 ezren haltak meg a hadszíntereken. Kegyelettel emlékezünk ezekre a csepeliekre is, akik elestek a hadszíntereken, azt sem tudjuk pontosan, melyik fronton.

 

Magam is az anyakönyvben kerestem, 5-6 nevet találtam, akik háborús sérülés következtében haltak meg. De nagyon jelentős volt a sérült áldozatok száma: gyerekkorunkban még találkozhattunk mankóval, vagy műlábbal járó bácsikkal, akik itt éltek köztünk, és még megélték a második világháborút is.  

 

Kegyelettel emlékezünk mindazokra, akik az első világháború áldozatai voltak, úgy is mint hősi halottak, úgy is mint sérültek. Azokra is szeretettel gondolunk, akik itt szenvedték át, a hátországban a háború nehézségeit és borzalmait. Illik ilyenkor megemlékezni azokról is, akik azon lőszerek által haltak meg, amelyek a csepeli gyárban készültek. Húszezer vagon lőszer ment ki Csepelről a háború alatt a különböző frontszakaszokra.

Így él bennünk az első világháború emléke!

 

Nagyon szépen köszönöm a figyelmet!

 

Bolla Dezső előadását közreadja: a 21. kerületiHírhatár Online


További hírek

  Észrevétel - 2.
2018. 11. 23. 17:14 21keruleti-hirhatar.hu
  Észrevétel - 1.
2018. 11. 23. 17:08 21keruleti-hirhatar.hu
  Kit érdekel?!
2018. 11. 23. 16:53 21keruleti-hirhatar.hu
  A KÉK – Csepelről, Csepelen (is)
2018. 11. 23. 15:33 21keruleti-hirhatar.hu
  Csepeli véradás
2018. 11. 23. 14:24 21keruleti-hirhatar.hu
  Tanuljon szakmát ingyen!
2018. 11. 21. 14:01 21keruleti-hirhatar.hu
  A lakáspiacról
2018. 11. 09. 23:20 21keruleti-hirhatar.hu
  Önkéntesen, önzetlenül...
2018. 11. 09. 22:19 21keruleti-hirhatar.hu
  Az adománybolt megnyitott
2018. 11. 06. 10:22 21keruleti-hirhatar.hu
  November 5., 11 órától nyitva: adománybolt Csepelen!
2018. 10. 30. 15:06 21keruleti-hirhatar.hu





IMPRESSZUM | MÉDIAAJÁNLAT | SZABÁLYZAT | HÍRLEVÉL

(c)2o15 Hírhatár Lapcsoport