Dr. Bolla Dezső – Csepel Díszpolgára –, helytörténész, a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület elnöke „Csepel 1956” címmel 2003-ban jelentette meg (a szerző saját kiadása) hiánypótló művét. A 28 oldalas, képekkel és dokumentumokkal kiegészített dolgozat második, immár díszesebb, színes borítós kiadását 2005-ben vehették kézhez az olvasók 85 oldalon (Kiadta Budapest-Csepel Önkormányzatának 56-os  Emlékbizottsága), ennek címe: „Csepel 1956, Tények és dokumentumok” volt.

„A hősök, az áldozatok és a szenvedők emlékére.” Dr. Bolla Dezső ezzel az ajánló mondattal vezette be tanulságos művét (a Csepel Újság 2006-ban folytatásokban közölte – a szerkesztő megjegyzése), melyet érdemes elolvasni újra és újra az idősebbeknek és a fiatalabbaknak is. Megtudhatjuk, felidézhetjük, mire is emlékezünk, mi csepeliek, október 23-án…

Az előző két részben az előzményektől október 30-ig jutottunk el az események tárgyalásában. Ezúttal az október 31-től november 11-ig terjedő időszakról lesz szó.

Október 31., szerda

Megkezdte munkáját a Nemzeti Bizottság. Reggel a tanácsháza előtt nagy tömeg gyülekezett. Az emberek tájékoztatást követeltek az Nemzeti Bizottságtól. Ivanics István beszámolt a felkelők kiszabadításáról és a Nagy Imrével történt találkozásról. Elmondta: a sztrájk „az ország elnyomorodásához fog vezetni”, a tömeget a munka felvételére szólította fel. Ezért Ivanicsot az egybegyűltek lehurrogták, kifütyülték. Bali Vendel megszólalását követelték. Bali nemzeti érzésű, a szovjet csapatok mielőbbi távozását sürgető szavai megnyugtatták a tüntetőket.

Az NB-t az egyházi javak visszaadását kérelmezők keresték fel Királyerdőből, a Szabótelepről és a székesfehérvári katolikus püspöki hivataltól.

Major Ernő a különböző felkelőcsoportokból megkezdte a Nemzetőrség szervezését. Öt századot alakított ki, az egyes századok a rendőrségen, a kikötőben, az ÁFOR telepen, Királyerdőben és a Papírgyár térségében teljesítettek őrszolgálatot. Két nemzetőrt a politikailag gyanús személyek előállításával bízott meg Major, a közrend védelmére pedig bűnügyi csoportot létesített.

Ezen a napon megszűnt a felkelőcsoportokhoz csapódott züllött, szélsőséges elemek garázdálkodása. November 4-éig harmincöt személyt – főleg ÁVH-tagokat – állítottak elő, akiket kihallgatás után szabadon engedtek. A nemzetőrség létszáma megközelítette a kétszáz főt.

Megalakult a Pedagógusok Forradalmi Bizottsága, leváltották a kerület oktatási vezetőit, az iskolák igazgatóit. Határozatot hoztak a vallásoktatás bevezetéséről. November 4-én hálaadó istentisztelettel szándékozták megindítani a tanítást.

A Csepel Művekben tizenegy órakor összegyűltek az Ideiglenes Központi Munkástanács megválasztására a gyáregységek munkástanácsainak küldöttei. Nagy Elek később így emlékezett a gyűlésre:

„Leültünk, vártunk. Egyszer csak beszaladt négy fegyveres civil. A szakszervezeti titkár kezdett beszélni, hogy elvtársak, azért jöttünk össze a Szerszámgépgyár kezdeményezésére, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. A négy fegyveres abban a pillanatban körbevette, hátracsavarták a szónok kezét – te szemét, rohadt spicli – és pisztolyok kerültek ki az asztalokra.

Nálunk nem volt pisztoly. Ezt minden további nélkül elkísérték, hogy viszik az Imre térre, Csepel központjába, a rendőrségre, mert büntetés nélkül nem ússza meg –, ez egy szemét, utolsó alak. De abban a pillanatban egy másik hozzászóló jelentkezett, nem tudom, kicsoda. Ezek másodpercek alatt játszódtak le. Nagyon sok lett a pisztoly. Ahogy szólásra emelkedett, már közrefogták, vitték. Tehát nagyon meredek lett a helyzet. Végre Illés, a Csőgyár igazgatója kezdte el, és őt már nem tartóztatták le.”

Tulajdonképpen a régi vezetők utolsó próbálkozását hiúsították meg a munkástanácsi küldöttek hallgatólagos hozzájárulásával a gyáron kívülről érkezett fegyveresek. De kövessük

tovább Nagy Elek visszaemlékezéseinek segítségével az eseményeket:

„Most már sejtettem, hogy miért a szakszervezet akarta megnyitni az ülést. Mert a szakszervezet kapott egy olyan központi utasítást, hogy válasszák meg a munkástanácsokat és rakják tele kommunistákkal. De ez végül nem sikerült, nem fogadták el a dolgozók, és azután választottak meg bennünket.

Összeültünk, és a következő döntések születtek. Közösen ki kell alakítanunk a gyár új vezetését, a korrupt, demagóg, erkölcsileg lejáratott emberek helyett. Nagyobb önállóságot biztosítani a Csepel Vas- és Fémműveknek! Fel kell venni a kapcsolatot Budapest, később az ország valamennyi munkástanácsával. Meg kell alakítani egy budapesti és egy országos munkástanácsi vezetőséget.”

A CSM Központi Ideiglenes Munkástanácsa elnökének Illés Béla mérnököt választották. A vezetőségben Nagy Elek is meghatározó szerephez jutott. Folytatódott a gyári őrség megszervezése, de a CSM teljes vagyonvédelmét a munkástanács nem tudta biztosítani.

Az utcákon forgalomba kerülő sok új kerékpár és rendszám nélküli Pannónia motor jelezte, hogy sokan kihasználták a rendezetlen állapotok adta lehetőséget. A Papírgyárban és a Szabadkikötőben megválasztott munkástanács a régi vezetőkkel együttműködve tevékenykedett.

A szociáldemokraták birtokba vették a Rákóczi Ferenc utca 125-ben lévő, korábban elkobzott

helyiségüket, létrehozták a pártszervezetüket. Megalakult a Kisgazdapárt csepeli szervezete is.

November 1., csütörtök

Ezen a napon a kormány kezdeményezte a Varsói Szerződésből történő kilépést, és távozásra szólította fel a szovjet csapatokat, de azok egységei tovább özönlöttek az országba, és Budapest felé nyomultak. A Honvédelmi Minisztériumban megalakult a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány, melynek tagja lett a csepeli öntödéből elszármazott Váradi Gyula páncélos vezérőrnagy.

Elcsendesedett a kerület. Megjelent a Csepel újság első száma. Cikkei nagy változásokról tudósítottak. Kiss József sorai jól tükrözik a korabeli állapotokat:

„Az üzemeket nem a tőkéseknek akarjuk átadni, hisz ma a szó igazi értelmében miénk a gyár. Ha miénk, ésszerűen gazdálkodjunk saját értékeinkkel. A követelések teljesítéséig ne induljon el a rendes termelés.”

A kórházról írt beszámoló szerint a harcok sérültjei közül ott nyolcvan főt ápoltak, közülük tizennyolcan elhunytak. A falvak élelmiszeradományokkal, a lakosság véradással segítette a kórházat. A sebészorvos dr. Horváth, aki maga is megsérült, több sebből vérezve állt a műtőasztal mellé, és éjt nappallá téve operált, mentette embertársai életét. A szülőotthonban ezekben a napokban dr. Székely Zsigmond szülészorvos segítségével huszonkét újszülött jött a világra.

A külföldi és magyar Vöröskereszt élelmiszer- és gyógyszeradományait a Jedlik Gimnáziumban osztották ki a rászorulók között. Délután két órakor dísztemetésen búcsúztatták az elesett felkelőket és a harcok polgári áldozatait. A huszonnyolc koporsót körülálló családtagokon és a forradalommal szimpatizálókon kívül a tömeget a halottak napja alkalmából temetőbe látogatók ezrei gyarapították.

Ugyanekkor a Vasas Szakszervezet székházában összeültek a budapesti munkástanácsok küldöttségei. A találkozón a csepeliek is részt vettek. Miután a régi szakszervezeti vezetőket eltávolították, a gyűlés elnökének a csepeli Nagy Eleket választották meg. A küldöttek a szovjet hadsereg kivonulásáról, a gyárak szakemberek által történő irányításáról és a megszállók távozásáig tovább tartó sztrájkról hoztak határozatot. Majd Nagy Elek vezetésével

tizenhat tagú küldöttséget menesztettek a miniszterelnökhöz.

A kormányfő – mielőtt fogadta a munkástanács tagjait – 19 óra 50 perckor a rádióban elhangzott történelmi jelentőségű beszédében a következőt mondta:

„ A magyar kormány a magyar nép és a történelem előtt mély felelősségtudattól áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve, kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét.”

Nagy Imre a sztrájk felfüggesztésére és a kormány támogatására kérte fel a delegációt. A küldöttek – ésszerű érveit elfogadva – rádión keresztül a munka felvételére szólították fel a sztrájkolókat. Az este folyamán a rádióban hanglemezről játszották le Kádár János reggel felvett nyilatkozatát, amely a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulásáról szólt. A nyilatkozat első mondatát idézzük:

„Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról Rákosi uralmát. Kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, mely nélkül nincs, nem lehet szocializmus.”

Kádár akkor már messze járt. Vitalij Fomin, a szovjet titkosszolgálat ezredese ezen a napon a tököli repülőtéren tartózkodott. Szerinte „November elsején éjszaka jött Kádár, vele volt Münnich és néhány más ember. Én úgy tudom, hogy Csepel felől érkeztek, gyalog. Kádár meddig maradt? Nagyon rövid ideig. Lábbelit cseréltek, mert az övék át volt ázva, vacsoráztak, és utána repültek.”

Hogy hová? Ma már tudjuk.

November 2., péntek

Másnap, Brioni szigetén Hruscsov és Tito megegyeztek. Tito támogatta Magyarország szovjet megszállását, Hruscsov javaslatával szemben azonban Münnich Ferenc helyett Kádár Jánost javasolta a magyarországi vezetés élére. A szovjet párt első titkára a javaslatot elfogadta. A két jelölt akkor már Moszkvában, szovjet elvtársaik körében tartózkodott.

Miután a hatalmi viszonyok tisztázódtak, a főváros elcsendesedett. A gyárakban a munkástanácsok, a lakóterületeken a Nemzeti Bizottságok bajlódtak feladatkörük tisztázásával.

Csepelen megalakult a Forradalmi Ifjúsági Szövetség (FISZ), ám az alapítók akkor még nem tudták, hogy szerveződésük mennyire reménytelen. A nemzetőrség tagjai végre megelégelték

a Nemzeti Bizottság tagjaiul is megválasztott idős Szente Károlynak és fiának, Szente Istvánnak züllött életmódjából következő szélsőséges magatartását. Letartóztatták, és a főkapitányság fogdájába szállították őket.

November 3., szombat

Folytatódott a szovjet csapatok bevonulása, melyek már körülvették a városokat és a repülőtereket. Nagy Imre tiltakozott a Szovjet Követségnél is, az ENSZ-től az ország semlegességének elismerését kérte.

A CSM munkástanácsa a sztrájk beszüntetése mellett döntött. Megkezdték a termelés november 5-ére, hétfőre tervezett megindításának előkészítését. Közben egyre közeledett Budapesthez az a több ezer harckocsiból és egyéb járműből álló kocsisor, melyet az ország megszállását előkészítő szovjet hadvezetés Budapest felé irányított. Nagy Imre átalakította a kormányt, az összes szakminisztert – köztük Czottner Sándort – felmentették.

A honvédelmi miniszter Maléter Pál lett. A tököli repülőtéren az a hír terjedt, hogy Csepelen lőnek, ezért délelőtt Csepelt kikerülve a Ráckevei-Duna szigethalmi hídján haladt át a Parlament felé a csapatkivonások tárgyalására kijelölt Malinyin tábornok vezette szovjet delegáció. A tárgyaló felek abban állapodtak meg, hogy a megbeszélést este tíz órakor a tököli szovjet parancsnokságon folytatják.

A magyar delegáció vezetőjét, Erdei Ferenc minisztert és az aznap tábornokká előléptetett és honvédelmi miniszterré kinevezett Maléter Pált és több magas rangú katonatisztet szállító személyautók fél tíz körül haladtak át Csepelen. A tíz órakor megkezdődött megbeszélést Szerov tábornok, a KGB vezetőjének megjelenése szakította meg. Szerov színpadias mozdulattal asztalra vetett kesztyűjével adott jelt a magyar küldöttség letartóztatására. A delegáció vezetőit másnap reggelig a legénységi fogdába zárták.

November 4., vasárnap

Hajnali négy órakor a szovjet hadsereg több ezer harci járművel megkezdte Budapest elfoglalását.

Ezen a vészterhes órán Csepel még csendes volt, csak Pesterzsébet felől hallatszott a Belváros felé vonuló 100-150 tank lánctalpainak dübörgése. A szolnoki rádió 5 óra 5 perckor közölte: Kádár János vezetésével megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. A kormány a szovjet hadsereggel közösen megkezdte a harcot az ellenforradalom felszámolására.

A közleményt negyed óra múlva a szabad Kossuth Rádióban Nagy Imre megrázó bejelentése követte:

„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak.”

Ezen a vasárnap reggelen Csepel lakói az aknák sivítására ébredtek. Csattogtak a lánctalpak a

Rákóczi úton, távolról, a főváros központja felől fegyverek dörgése hallatszott. A csepeliek a ritkán megszólaló magyar rádióadások helyett inkább a külföldi rádiók magyar nyelvű hírei alapján próbáltak tájékozódni.

A csepeli Nemzeti Bizottság reggel ülésezett. Látva a szovjet hadsereg erőfölényét, elutasította a harc felvételét. Major Ernő nemzetőrparancsnok a rendőrség épületében a nemzetőröket tájékoztatta a határozatról. Helyettese, Buri István nem fogadta el az NB döntését. Megkezdte a kerület védelmének előkészítését, majd nyolc napig vezette Csepelről a szovjet hadsereg elleni harcot.

Major névlegesen nemzetőrparancsnok maradt, de az ellenállásban csak másodlagos szerepet

töltött be. Buri István a második világháború alatt a csendőrségnél szerzett tapasztalatai alapján, lelkesedéssel és elszántsággal irányította a felkelőket.

Néhány nappal korábban csatlakozott a nemzetőrséghez Andi József honvéd főhadnagy. Nagy szakértelemmel vett részt a kerület védelmének kialakításában és a harcokban. November 4-én a fegyveres szolgálatra 3-400 fő vállalkozott, többségük hazafias lelkesedéstől fűtött fiatal munkás. Sokakat közülük a forradalmi események sodortak a fegyveresek közé, mások kalandvágyból fogtak fegyvert. Mint minden forradalom idején, akkor is részt vettek a harcokban nehéz sorsú, rossz életvitelű, bűnöző elemek is. Kezdetben csak kézi fegyverekkel rendelkeztek, ezért nagy harci erőt nem képviseltek.

Csepelen honvédalakulat nem állomásozott, viszont a kerület déli határának közelébe, a szigetszentmiklósi Tagokba telepítették 1955-ben a Magyar Néphadsereg 9318. sz. alakulatának 6. légvédelmi ütegét. A szántóföldön elhelyezett egység a főváros körül kialakított légvédelmi gyűrű részét képezte. Tekintettel arra, hogy a légvédelmi ágyúk páncélozott járművek kilövésére is alkalmasak voltak, a támadó szovjet katonák a szigetszentmiklósi egység kivételével az összes többi tüzelőállást lefegyverezték. A támaszpont tizenkét légvédelmi ágyúval, egy légvédelmi géppuskával és jelentős lőszerkészlettel rendelkezett. Az ott állomásozó sorkatonák és tisztek november 4-éig nem vállaltak szerepet a forradalmi eseményekben. Az egymásnak ellentmondó hírek és utasítások következtében az addig meglévő rend felbomlott. A katonák egy része elhagyta a körletét, a tisztek az ágyúk laktanyába szállítását készítették elő.

November 4-én reggel Buri nemzetőrparancsnok utasítására csepeli felkelők jelentek meg a támaszponton. Felhívásukra tizenöt-húsz honvéd csatlakozott hozzájuk. A katonák segítségével öt löveget bevontattak a Szent Imre térre, Kőrösi Sándor tüzérfőhadnagy, hadműveleti tiszt is a katonákkal tartott. A felkelők vezetőivel történt megállapodás alapján Kőrösi főhadnagy parancsnoksága alatt megkezdték az ágyúk elhelyezését és harckész állapotba hozatalát.

Miközben a felkelők vezetői a védelem kialakításán munkálkodtak, Tökölről nyolc órakor tizenöt gépjárműből álló konvoj indult a budapesti Belügyminisztérium felé. A konvojt egy tank vezette, azt két páncélautó követte. Az egyik nyitott páncélautóban foglaltak helyet az előző éjszaka lefogott magyar kormánydelegáció tagjai, Erdei Ferenc és Maléter Pál miniszterek, Kovács István vezérőrnagy és Szűcs Miklós ezredes. A páncélozott járműveket parancsnoki kocsik, négy ÁVH-tisztekkel megtöltött, leponyvázott tehergépkocsi és több személygépkocsi, hat harckocsi követte.

Kilenc óra körül érték el a kerület határát. Mivel a felkelők nem kaptak parancsot feltartóztatásukra, zavartalanul haladtak át a forradalmárok által birtokolt Csepelen. A Gubacsi hídon áthaladva tévedésből Soroksár felé indultak. Néhány perc múlva a Jutadombnál a gépkocsioszlopot tűz alá vették a város védelmére kirendelt magyar fegyveres

egységek.

Közben a csepeli felkelők elsősorban a kerület központjának védelmére rendezkedtek be. A Tanácsház téren három löveget és egy légvédelmi géppuskát állítottak fel. Egy-egy ágyút helyeztek tüzelőállásba az Ady Endre úton és a HÉV végállomásnál, a fatelepnél. Két ágyút Királyerdőbe szállítottak. Mivel a lövegek kezelésére kevésnek bizonyultak a felkelőkhöz átállt katonák, ezért az ágyúkhoz nemzetőröket is beosztottak.

A kora délutáni órákban szovjet páncélosok vonultak át a Tanácsház téren, ekkor a kezelők még azt az utasítást kapták, ne kezdeményezzenek harcot, csak akkor lőjenek, ha őket megtámadják. Miután újabb páncélosok érkeztek a térre, a felkelők kérték a tűzparancs kiadását. Buri István és Kőrösi főhadnagy engedélyezte a tüzelést. Mikor újabb páncélosok jelentek meg a téren, Hanyec András honvéd irányításával eldördültek a légvédelmi ágyúk. Egy tankot és egy páncélkocsit kilőttek, egy tankot megrongáltak. Az égő ruhában menekülő szovjet katonákat kézifegyverekkel lelőtték.

November 5., hétfő

A csepeli felkelők vezetői a pesterzsébeti felkelőktől lőszerért cserébe sorozatvevőt (katyusát) kölcsönöztek, mellyel Kőrösi főhadnagy irányításával tűz alá vették a tököli repteret.

November 6., kedd

A nemzetőrségből szervezett századok irányítását Andi József látta el. Ezen kívül gondoskodott a beszerzett lőszer, robbanóanyag és a tankok felgyújtására biztosított benzin tárolásáról. A szovjet csapatok átvonulásának megakadályozása céljából elkészítette az utak felrobbantásának tervét, amely szerint éjjel járhatatlanná tették a Kvassay utat és a Gubacsi hídról levezető útvonalat. Major nemzetőrparancsnok utasítására a szovjet harckocsik gyár felől történő támadásának megakadályozására vasöntvényekkel megrakott vagonokat vontattak a Csepel Művek 1. sz. kapuja mögé.

November 7., szerda

Miután Csepel védelme megszilárdult, a szovjet hadsereg a Gellért-hegyről nehézaknavetőkkel, a Nagyvásártelepről ágyúkkal, délről ágyúkkal és aknavetőkkel lőtte a kerületet. A pontos felderítés nélküli terrortámadások főként a település lakosságát sújtották. Szerény munkáslakások dőltek össze, a szülőotthon mellett egy pincét ért találat több család halálát okozta. Alacsonyan szálló repülőgépek tartották géppuskatűzzel rettegésben a lakosságot. A felkelők a támadó repülőgépeket légvédelmi ágyúkkal, kézifegyverekkel lőtték.

A végállomásnál felállított légvédelmi löveg – sorkatona kezelőjének irányításával – a jobb szárnytövén eltalált egy IL-28 típusú, szovjet gyártmányú repülőgépet. A gép a kavicsbánya közelében zuhant le, háromtagú személyzete életét vesztette.

Egymás után elcsendesedtek a főváros ellenállási központjai, csak a csepeli és pesterzsébeti felkelők tartottak ki. Miközben a kerületet északról és délről, mint egy ostromlott erődöt, gyűrűbe zárta a szovjet hadsereg, a közművek, a víz, az áram és a telefonhálózat működött. A Kádár-kormány a lakihegyi adón keresztül sugározta közleményeit. Az adó Csepelen átvezető

kábelének átvágására a forradalmárok sikertelen kísérletet tettek.

Csepel elvesztette kapcsolatát a külvilággal. Az üzletek egyébként is szegényes árukészlete kifogyott, a pékségek liszttartalékai kezdtek kimerülni. A lakosság nélkülözött, és rettegett. A gyárakban álltak a gépek. Az iskolákban szünetelt a tanítás.

November 8., csütörtök

A szovjet tankok északról próbáltak betörni a kerületbe. Az áttörés megakadályozására Andi főhadnagy utasítására üzemanyaggal töltött tartálykocsikkal zárták el a Kvassay utat. A kialakult lövöldözés következtében a szerelvény kigyulladt, sűrű, sötét füstje magasba szállt. Távolból úgy tűnt, mintha egész Csepel égne.

A tüzérek újabb szovjet tanktámadást vertek vissza. Hanyec András honvéd és Somogyi Tibor tizedes vezetésével egy harckocsit kilőttek, egyet megrongáltak.

November 9., péntek

Miután a fővárosi forradalmi fegyveres csoportokat a szovjet katonai egységek szétverték, erőiket Csepel és Pesterzsébet elfoglalására összpontosították. A szovjet katonai parancsnok egy bolgárkertészt küldött november 9-én a csepeli felkelőkhöz, hogy fegyverletételre szólítsa fel őket. Az ajánlatot nem fogadták el, a kertészt Buri István parancsára letartóztatták.

Az ezen a napon megindult nagy erejű szovjet támadást súlyos veszteségek árán még sikerült

visszaverni. Csepelen ötvenhárman vesztették életüket. Az egyenlőtlen küzdelem a végéhez közeledett, a felkelők száma napról napra csökkent. Buri végső kétségbeesésében fegyveres támogatás kérése céljából küldöttséget menesztett Bécsbe. A feladatra Andi József főhadnagy és Konyorcsik György munkás vállalkozott. Miután az esti órákban csónakjaikkal átkeltek a Dunán, Budafokon fogták el őket szovjet katonák.

A Királyerdőt délről próbálták megközelíteni a szovjet katonai alakulatok.

A területen tevékenykedő, tizenöt-húsz főből álló felkelőcsoport parancsnoka, Kovács Sándor főhadnagy megakadályozta a harc kialakulását. Csak miután az egységet elhagyta, lőttek ki a királyerdei felkelők egy páncélautót.

November 10., szombat

A szovjet katonai vezetés nagy páncélos erőket összpontosított a kerület déli határainak térségébe és északra, a szigetcsúcsra, majd délután megkezdte Csepel elfoglalását. A benyomuló támadó erők a Tanácsház tér környékén ütköztek a legkeményebb ellenállásba. „Makacs ellenállást fejtett ki egy felkelőcsoport Budapest külvárosában, Csepel északi részén. – írta Zsukov szovjet marsall 1956. november 10-én az SZKP Politikai Bizottságának adott jelentésében. – Ebben a térségben három harckocsinkat lőtték ki és gyújtották fel.”

November 11., vasárnap

A szívósan védekező felkelőket a támadók csak hajnalban tudták a harc feladására, menekülésre kényszeríteni. A fegyverek dörgését döbbent csend váltotta fel. A Tanácsház tér és környéke romokban hevert. Az utcákon kiégett páncélosok, elhagyott ágyúk, eldobált fegyverek éktelenkedtek.

A földön halottak: vérbe fagyott civilruhás felkelők, összeégett szovjet tankosok hevertek. A kerületben mindenütt lomhán ácsorogtak a szovjet hadsereg harckocsijai, rohamlövegei, páncélautói. A szovjet városparancsnokság Abramov ezredes vezetésével a rendőrségen helyezkedett el.

November 11-én Csepelen is véget ért a forradalom első, fegyveres szakasza, és megkezdődött a politikai hatalmi harcok korszaka. A küzdelem színtere a lakóterületekről áttevődött a gyárakba, és főként a Csepel Művekben folytatódott.

A fegyveres harcok résztvevői, valamint azok, akik a forradalom alapvető célkitűzéseivel szemben a szocializmus megdöntését kívánták, visszavonulásra, bujkálásra, menekülésre kényszerültek. Akik a szocializmus körülményei között nem mondtak le a nemzeti célok eléréséről – az országban legtovább Csepelen – még pontosan két hónapig küzdhettek a Nagy

Imre-kormány visszatéréséért, a semlegességért, a szovjet csapatok kivonulásáért, a demokratikus jogokért. (Folytatása következik.)

Forrás: Bolla Dezső: Csepel 1956, tények és dokumentumok (2005)