Dr. Bolla Dezső – Csepel Díszpolgára –, helytörténész, s Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület elnöke „Csepel 1956” címmel 2003-ban jelentette meg (a szerző saját kiadása) hiánypótló művét. A 28 oldalas, képekkel és dokumentumokkal kiegészített dolgozat második, immár díszesebb, színes borítós kiadását 2005-ben vehették kézhez az olvasók 85 oldalon (Kiadta Budapest-Csepel Önkormányzatának 56-os  Emlékbizottsága), ennek címe: „Csepel 1956, Tények és dokumentumok” volt.

„A hősök, az áldozatok és a szenvedők emlékére.” Dr. Bolla Dezső ezzel az ajánló mondattal vezette be tanulságos művét (a Csepel Újság 2006-ban folytatásokban közölte – a szerkesztő megjegyzése), melyet érdemes elolvasni újra és újra az idősebbeknek és a fiatalabbaknak is. Megtudhatjuk, felidézhetjük, mire is emlékezünk, mi csepeliek, október 23-án…

Az előző részben az előzményekkel ismerkedhettünk meg, ezúttal az október 23-tól 30-ig terjedő időszakról lesz szó.

FEGYVERES HARCOK

A forradalom első szakasza (1956. október 23.–1956. november 11.)

Október 23., kedd

A csepeli gyárban a reggeli műszak megszokottan kezdődött. Délelőtt az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatóinak küldöttsége jelent meg a Csepeli Vas- és Fémművek pártbizottságán.

A gyári munkásifjúsággal kívánták felvenni a kapcsolatot az összefogás és a közös fellépés érdekében. A pártbizottság titkára, Rudas Ernő nem engedélyezte az egyetemistáknak a munkásfiatalokkal való találkozást. Kijelentette: a két ifjúsági rétegnek nincs köze egymáshoz, a pártbizottság Csepelen ura a helyzetnek. Ez után a küldöttséget kiutasította a gyárból. A délutáni műszakra érkezők már értesültek a tüntetés betiltásáról, majd engedélyezéséről. Olvashatták az Irodalmi Újság október 23-i különkiadását, mely a magyar írók 7 pontos kiáltványát tartalmazta.

A nap további eseményei igazolták a felhívás első mondatát: „Történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk”. A nagy megbecsülésnek örvendő írók a Szovjetunióval való viszony rendezését, az ország gazdasági helyzetének javítását, a Rákosi-klikk eltávolítását, Nagy Imrének az ország vezetésébe való visszatérését, szabad választásokat követeltek, s azt, hogy az üzemeket

a munkások és szakemberek vezessék.

A pesti egyetemi ifjúság kora délután Petőfi Sándor Március 15. téri szobrától a Kossuth Lajos utcán és a Kiskörúton át feltartóztathatatlanul vonult a Bem tér felé. A Duna túlsó partján a hömpölygő vízzel szemben a budai rakpart macskakövein vonultak a Műszaki Egyetem hallgatói.

Közben a gyárakban, irodákban Csepelen is véget ért a munka, a hazatérők közül tízezrek csatlakoztak a tüntetőkhöz. Azután a két ágban vonuló áradat a Bem téren egyesült és kitöltötte a teret. A tüntetők erejüket megsokszorozva a Parlament felé indultak. A közös ének egyre hangosabb, az önmagukat bátorító jelszavak egyre keményebbek, határozottabbak és céltudatosabbak lettek. Ott, valahol a Bem és a Kossuth tér között tört ki a forradalom. A munkásmozgalom hagyományait kihasználó, bűnös eszközökkel kialakított rendszer néhány óra alatt összeomlott, elemeire hullott. Gerő Ernő, Rákosi hű társa rádióbeszédében a nép ellenségeinek nevezte a felvonulókat.

A csepeli gyárakba az esti órákban jutott el a pesti események híre. A munkások csoportokba verődve taglalták a történteket. Este kilenc óra körül ötvenfős, főként diákokból álló csoport jelent meg a gyárban. Az erőmű dolgozóit a munka beszüntetésére szólították fel. Azt mondták, a Rádiónál lövik az ávósok a magyart, ennek megakadályozására a dolgozók vonuljanak Pestre. Amikor a közben odaérkezett gyári vezetők felszólították a fiatalokat a távozásra, dulakodás kezdődött. A vezetőket csak néhány munkás támogatta, a többség távolról szemlélte a fiatalok távozásával végződő összetűzést. Éjjel tizenegy óra körül a garázsnál fiatalok autót követeltek, őket szintén eltávolították. Az MHSZ lőtéri fegyverraktárát tizenegy óra körül feltörték, az ott talált gyakorlófegyvereket és lőszereket elvitték. Éjfél körül a Művek rendészeti osztályvezetője megdöbbenve állapította meg, hogy az őrséget már lefegyverezték.

Október 24., szerda

Ebben az időben a Papírgyárat is elérték a felkelők, a kaput betörték és miután a követelt munkabeszüntetést nem tudták elérni, távoztak.

A CSM-ben a főportás elrendelte a kapuk fokozott őrzését, ennek ellenére egyre több idegen – köztük fegyveres civil – tűnt fel a gyár területén. Az üzemek vezetőit munkabeszüntetésre szólították fel. Az éjszaka folyamán kevés vezető, de annál több kommunista jelentkezett a gyár védelmére, akiket a fegyverek hiánya miatt vasrudakkal, gumicsövekkel láttak el. A gyár vezérigazgatója és helyettesei a pártközponttól, a Kohó- és Gépipari Minisztériumtól és a Honvédelmi Minisztériumtól kértek segítséget.

A kora hajnali órákban felkelők újabb csoportja akart a papírgyárba betörni, őket a rendőrök néhány riasztólövéssel elűzték. Onnan a szomszédos Csepeli Nyomdába mentek, miután a gépeken nem tudtak röplapokat előállítani, a papírkészlet egy részével távoztak. Korán reggel egy felkelői csoport a rendőrségen fegyvereket követelt. A rendőrök a követelést visszautasították, ekkor a tér túlsó oldalán lévő Csepeli Katonai Kiegészítő Parancsnokság elé

vonultak. Miután a fegyverek átadását a szolgálatot teljesítő tíz katonatiszt megtagadta, és a felkelőknek az épületbe való behatolását is megakadályozták, eldördültek az első lövések.

Ezzel 1956. október 24-én reggel kitört a fegyveres harc Csepelen. A forradalmárok a Tanácsház tér (a mai Szent Imre tér) bokrai közül és az út másik oldalán lévő telek fehér téglafala mögül lőtték a nehezen védhető földszintes saroképületet. A messze hangzó fegyverropogás egyre több érdeklődőt vonzott a térre. Több százan a pártbizottság és a tanács épülete elől figyelték a váltakozó erejű küzdelmet. Amikor a tűzharc megélénkült, az emberek behúzódtak a két középület közötti utcába, ha csendesedett, visszamentek a térre. Közülük került ki az első áldozat, Reskó Tibor, a közismert Szente család tagja. A küzdelem elhúzódott, a felkelők nem tudták elfoglalni a parancsnokságot. Először tűzoltóautó segítségével vízzel próbálták az épületet elárasztani. Amikor egy tűzoltót és egy felkelőt a védők megsebesítettek és a szivattyút szétlőtték, a tűzoltók elmenekültek. A fegyveresek megkísérelték az épület felgyújtását, a „Kieg” épülete lángra kapott…

A Csepel Művekbe a környéken lakó dolgozók nagy része bement dolgozni. Az emberek nyugalmát tizenegy órakor hét, a gyártelepen végigszáguldó szovjet harckocsi zavarta meg. A munkások felháborodva kérdezték: ”Mit keresnek ezek itt?”. A páncélosok egy része az erőműnél helyezkedett el, kettő a Tanácsház téren összegyűlt tömeg szétoszlatására és a harcoló katonatisztek kimentésére indult. A felségjel nélkül érkező tankokról a felkelők azt hitték, hogy az ő támogatásukra érkeztek, ezért újult erővel lőtték a parancsnokságot. Mikor a harckocsik az épület elé értek, a lövöldözés megszakadt. A tisztek elhagyták a parancsnokságot, és felszálltak a harci járművekre, az épületből utolsónak kilépő Daru Lajos századost halálos lövés érte. Ekkor a lövöldözés újra fellángolt. Az épület előtti tank helyét változtatva, tornyát fenyegetően forgatva sebesüléseket okozott. A sebesülteket és a tiszteket a rendőrségre szállították.

A feldühödött tömeg követte a tankokat, a négy sebesült elszállítására a rendőrség elé érkező mentőt eltolták az épület elől. Csak megkésve, személykocsival tudták a sérülteket kórházba vinni. A tömeg feloszlatására a rendőrség elé újabb harckocsik vonultak. A tüntetők a lánctalpak közé drótkötelet, gerendákat raktak, a park felől lövések is eldördültek. A tömeg végül feloszlott. A csepeli gyárban megbénult a termelés.

A rádió közzétette: Nagy Imre az új miniszterelnök, Gerő Ernő az MDP első titkára maradt. Elrendelték a rögtönítélő bíráskodást, a statáriumot. Az esti adásban Kádár János ellenforradalomnak nyilvánította az eseményeket.

Október 25., csütörtök

Reggel a CSM dolgozóinak megelégedésére az orosz harckocsik elhagyták a gyárat. A vezetők többszöri kérelme ellenére a Honvédelmi Minisztériumtól nem kaptak fegyvert. A kerület délelőtt csendes volt. A nyugalmat kihasználva a rendőrök elkezdték az előző napi harci események fegyveres résztvevőinek letartóztatását. A fogdába hat felkelőt szállítottak be, szabadon maradt társaik nagyszámú érdeklődő kíséretében a kiszabadításukra indultak.

Az épület előtt rövidesen ezrek gyűltek össze, követelték a lefogottak szabadon bocsátását. A rendőrség vezetői az épület elfoglalásától félve kiengedték a foglyokat. A tömeg először a CSM 1-es kapujához, majd a kerületi pártbizottság elé vonult. Fegyvert követeltek, és miután a munkatársaktól azt a választ kapták, hogy nincs, behatoltak az épületbe. A hangulat igazán akkor mérgesedett el, amikor néhány puskát találtak. A berendezést összezúzták, az iratokat, könyveket az utcára szórták, meggyújtották, a ház előtti fákra Lenin, Sztálin mellszobrait akasztották. A lincseléstől a pártbizottság egyik titkárát, Karsai Ferencet a rendőröknek sikerült megmenteni.

A felkelők egy része a CSM-ből szerzett dömpereken és az utánuk kötött pótkocsikon Pestre indult. Egy-két napig a Boráros téri és a Tompa utcai felkelők sorait erősítették.

A párt élén Gerőt Kádár váltotta fel, Kádár és Nagy Imre elítélte a fegyveres felkelést.

A CSM-be este hét órakor Váradi Gyula vezérőrnagy parancsnoksága alatt két teherautónyi fegyvert szállítottak a gyári őrség részére. A rövidesen megkezdett járőrözés során húsz-huszonöt fegyveres felkelőt fogtak el a gyár területén és zártak be a légoltalmi pincébe. Mintegy 250 géppisztolyt szétosztottak a gyár védelmére jelentkezett kommunisták között. A harckocsik éjszaka elhagyták a Művek területét.

A gyárak irányítását országszerte a munkástanácsok vették át. Ezen a napon létrejött a királyerdei felkelők csoportja, tagjai előbb a Szent István út 232-es szám alatti iskolát, majd a Bagi Ilona Kultúrotthont is birtokukba vették.

Október 26., péntek

Az elkövetkező nap délutánján hetven-nyolcvan felkelő Szente Károly és Buri István vezetésével 2-3 ezres tömeg jelenlétében elfoglalta a rendőrséget. Az ott talált fegyverek kiosztását követően megalakították a nemzetőrséget, melynek vezetője Buri István lett.

A kombinát 18 gyáregysége közül először a Szerszámgépgyárban választották meg az ideiglenes munkástanácsot. Elnöke később Nagy Elek esztergályos lett. Nagy Elek 1952-ig a Honvédelmi Minisztérium ellenőrzési osztályát vezette, azt követően vállalt fizikai munkát Csepelen. Részt vett a Petőfi Kör ülésein, egy nagy hatású hozzászólására sokan felfigyeltek.

A délutáni órákban a református templom közelében – a munkatársai körében is elismert – Bordás András Kossuth-díjas esztergályost félreértésből agyonlőtték, az ezekre a napokra jellemző körülmények között, ugyanis a Kalamár családhoz tartozó ÁVH-s tisztnek nézték. „Ismét egy gyilkosság. Egyre több halott és újabb áldozatok” – írta akkor Bali Vendel.

A Királyerdőben az a hír terjedt el, hogy a Szent István úti 170-es iskolában – melynek a pincéjében a légoltalmi központ volt – nagy mennyiségű fegyvert és lőszert tárolnak. A Bagi Ilona Kultúrotthonban tartózkodó felkelőcsoport este hét óra körül az iskola felé indult. A felkelőket az ügyeletes légoltalmi százados fogadta. Először azt a tájékoztatást adta, hogy a pincében nincs fegyver, és ott nem tartózkodik senki. Azután a rászegezett fegyverek és az életveszélyes fenyegetések hatására bevallotta: a pincében tartózkodik Kalamár József tanácselnök. A felkelők a pincéből az utcára kísérték a tanácselnököt, és a nézelődők előtt vitatkoztak a sorsáról. Egyesek az azonnali kivégzését, mások a rendőrségre való bekísérését javasolták. Akkor ért oda, kezében géppisztollyal Besenyődi József, aki ezen a napon lett tagja a Nemzetőrségnek. Megsajnálta a számára idegen idős embert, határozott hangon kijelentette, hogy ő bekíséri a rendőrségre. A felkelők beleegyeztek. Az újsütetű nemzetőr és a tanácselnök elindult a rendőrség felé.

Pár száz métert haladtak, amikor a felkelők utolérték őket – mondván, ők is arra tartanak. Mintegy kétszáz méter megtétele után, a Szent István út 153. számú üres telek előtt Kalamár Józsefet Bodi József közelről tarkón lőtte. Kalamár az útburkolatra zuhant. Holttestét a bekerítetlen telekre vonszolták, meggyalázták, napokig nem hagyták elhantolni.

A gyilkosságtól megrettent, jó szándékú Besenyődi sokkos állapotban menekült el a helyszínről. Másnap leadta géppisztolyát a rendőrségen, kilépett a nemzetőrségből, és a forradalom leveréséig otthon tartózkodott. Később – a megtorlások idején – a népbíróság az egyszerű munkásembert hosszú vizsgálati fogság után bűnösnek minősítette a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvétel bűntettében, és egy év börtönre ítélte.

A kerület lakosságának nagy része elítélte az ellenállást nem tanúsító, védtelen emberek kivégzését.

Október 27., szombat

A CSM vezetői azt szerették volna elérni, hogy a gyári fegyveresek a rendőrökkel és a nemzetőrökkel együtt ügyeljenek a közrendre. Ennek megbeszélésére Buri István nemzetőrparancsnok háromtagú küldöttséget menesztett a gyárba. A küldöttséget délelőtt 10 órakor türelmetlen felkelők és a többezres tömeg az 1. sz. kapuig követte. A megbeszélések alatt a kint rekedtek a gyári őrséget szidalmazták.

A hangulat egyre forrósodott. A nemzetőrségi küldöttség egyik tagja kiment az emberek lecsillapítására, azonban őt is lehurrogták. A porta épületébe betört néhány felkelőt az őrség nagy nehezen eltávolította. A tömeg távozott, majd két órakor nagyobb számú fegyveres megtámadta a gyári őrséget.

Az őrség megerősítésére odaérkezett Kupper Béla százados. Amikor a kapu előtt fegyvertelenül a tüntetőkhöz kívánt szólni, lelőtték. Heves tűzharc keletkezett. A felkelők még a sebesült százados elszállítására kiérkező mentőt is lőtték. A mentősök csak hosszú idő múlva tudták a sebesültet kórházba szállítani, ahol az odaérkezést követően rövidesen meghalt.

A gyár védői fegyverekkel és kézigránátokkal védekeztek. Segítségkérésükre késő délután Pallós Ferenc őrnagy négy harckocsival, a hozzájuk útközben csatlakozó negyven rendőrruhába öltözött ÁVH-s tiszttel, és a közben Csepelre érkezett kiskunhalasi gépkocsizó gyalogsággal egyesülve elűzte a támadókat. Pallós őrnagy átvette a gyár katonai parancsnokságát és a kidolgozott tervnek megfelelően alakították ki az ipartelep őrzését. Éjjel rövid tűzharc után elfoglalták a rendőrséget és ellenőrizték a többi középületet. Mintegy hetven felkelőt elfogtak, akiket a gyári légópincébe zártak, korábban rabul ejtett társaik mellé. Megkezdték kihallgatásukat, egy részüket szabadon bocsátották. A rendőrök egy része visszatért a kapitányság épületébe, de fegyverek hiányában nem képeztek számottevő erőt.

Nagy Imre új nemzeti kormányt alakított. A csepeli Czottner Sándor továbbra is a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium élén maradt.

Október 28., vasárnap

Az elmúlt napok eseményeit a párt és a kormány immár demokratikus mozgalom kibontakozásaként értékelte. Nagy Imre bejelentette az ÁVH felszámolását, tűzszünet és amnesztia elrendelését, a Kossuth-címer bevezetését, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását, a statárium visszavonását. A szovjet csapatok kivonására és béremelésre tett ígéretet.

A megbukott rendszer bűnös országos vezetői: Gerő Ernő, Hegedűs András, Piros László és mások Csepelen keresztül értek a tököli repülőtérre, ahonnan Moszkvába repültek. A korábbi Horthyligeti Dunai Repülőgyár tököli berepülő repülőterét 1944-től a szovjet légierő megszállta és fejlesztette. A lökhajtásos gépek számára kialakított és meghosszabbított leszállópálya fél évszázada több kilométeres kerülőre kényszeríti az arra utazókat. A katonai felhasználás mellett a repülőteret rendszeresen használták nem hivatalos küldöttségek is. A csepeli utcán még a békésebb időben is többször haladtak át magas rangú katonákat vagy politikusokat a reptérre vagy onnan a főváros központjába szállító ZISZ vagy ZIM márkájú lefüggönyözött személyautók.

A tököli repülőtér, mint a magyarországi szovjet haderő Budapesthez legközelebbi leszállóhelye különleges szerepet töltött be a forradalom ideje alatt. Ide érkeztek Hruscsov megbízottjai: Szuszlov és Mikoján szovjet pártvezetők, Szerov, a KGB vezetője, és Kulikov marsall. Mivel Moszkva és Tököl között légi híd létesült, percenként lőszert, könnyű- és nehézfegyvereket, katonákat szállító repülőgépek értek földet a repülőtér széles betonján. A nagyméretű légitámaszpont ezekben a napokban a feloszlatott ÁVH üldözött tisztjeit szintén befogadta, a forradalom leverésére szerveződő szovjet erőknek és azok hazai támogatóinak legfontosabb magyarországi központjává vált.

A CSM kommunista vezetői sikertelen kísérletet tettek a napokkal azelőtt megbénult gyári termelés beindítására. Összehívták a gyárak gazdasági vezetőit, azt akarták elérni, hogy saját embereik kerüljenek be a sorban alakuló munkástanácsokba. Csepel Ideiglenes Munkástanácsa elnevezéssel – nem tudva Kádár János és Nagy Imre közben megváltozott álláspontjáról – röplapot adtak ki.

„A Magyar Néphadsereg munkás és paraszt katonái – írták a felhívásban – valamint a népi rendőrség alakulatai megszállták Csepelt és megkezdték a kerületben még működő fegyveres csoportok és fegyverrel rendelkező egyének felszámolását. Kérjük a becsületes csepeli lakosokat, hogy támogassák a kormánycsapatok e nehéz és jelentőségteljes munkáját. Ahol még van, legkésőbb 1956. X. 28-ig, vagyis vasárnap reggel 9 óráig szolgáltassák be fegyvereiket. Azon vagyunk, hogy a tisztogatás során a becsületes lakosokat és az esetleg megtévedt embereket ne érje bántódás.”

A felhívás természetesen nem járt eredménnyel. Ezekben a napokban a kerületben már elviselhetetlen állapotok uralkodtak. Megszűnt a közigazgatás. Elfogytak az élelmiszerkészletek, az emberek várták a végkifejletet.

Október 29., hétfő

A CSM-ből a katonák egy részét és négy harckocsit berendeltek a felkelőkkel már szövetségre

lépett Maléter Pál ezredes parancsnoksága alatt álló Kilián laktanyába. Ugyanezen nap hajnalán a királyerdei felkelők parancsnokának, Sorn Károlynak és Buri Istvánnak a vezetésével a nemzetőrök újra elfoglalták a rendőrséget.

A kerületi kommunista pártvezetők a CSM-ben gyűltek össze, saját jelöltjeikből akarták a közügyeket irányító kerületi Nemzeti Bizottságot létrehozni. Délután kettőkor, a Tanácsházán tartották meg a választási gyűlést. Kiss Dezső, a kerületi MDP pártbizottság első titkára a korábbi gyakorlatnak megfelelően kommunista többségű bizottságot próbált elfogadtatni. Akkor derült ki, hogy a politikai ellenfelek többségben vannak a teremben.

A kialakult ellenséges hangulatban a kommunisták menekülni kényszerültek. A gyűlésen közfelkiáltással negyven jelöltet állítottak. Az elnöki posztra a börtönből néhány hónapja szabadult, köztiszteletnek örvendő Ivanics Istvánt jelölték, alelnöknek Bali Vendelt, a katolikus iskola egykori igazgató-tanítóját.

Ezzel – ha rövid időre is – visszatért két olyan közéleti személyiség, akik a közigazgatásban Csepelért 1945-48 között sokat fáradoztak. A jelölőlistára felkerültek továbbá betiltott pártok tagjai, polgári értelmiségiek, orvosok, mérnökök, pedagógusok, kiskereskedők és kisiparosok, felkelők és munkások. Egy kommunistát sem jelöltek.

Október 30., kedd

A választási gyűlést a sportpályán többezres tömeg jelenlétében tartották meg. Az ünnepélyes

keretek között megnyitott gyűlés majdnem botrányba fulladt, amikor Ivanics István ismertette a jelöltek névsorát. A választók egy része a lelátókról a pályára rontott, és megpróbálta érvényesíteni ellenvéleményét, módosító javaslatát.

A Nemzeti Bizottság (NB) november elsején kiadott lapja, a Csepel újság ismertette a megválasztott tagok névsorát. A rövidesen bekövetkező számonkérés során a lap szerkesztői megkönnyítették a belügyesek munkáját azzal, hogy a bizottsági tagok lakcímét is közölték a lapban.

A nagygyűlés résztvevői 12 pontból álló követelést fogadtak el, melynek legfontosabb része a szovjet csapatok kivonására és a demokratikus kibontakozásra vonatkozott. Továbbá követelték Mindszenty József hercegprímás szabadon bocsátását és a gyári pártszervezetek megszüntetését.

A választás után a Nemzeti Bizottság tagjai birtokba vették a korábbi Tanácsházát, és megválasztották a tisztségviselőket, valamint a 13 tagú elnökséget. Az elnök Ivanics István, az alelnök Bali Vendel lett. A közigazgatás vezetésére Szalai Károly jegyző kapott megbízást. Leváltották a tanácsi osztályvezetőket. A nemzetőrség parancsnokául Major Ernő gyári munkást választották, aki 1941 és 1950 között a rendőrségnél szolgált őrmesteri rangban, helyettese Buri István lett. A Csepel újság szerkesztésével Babik Zoltánt bízták meg.

Az NB Ivanics elnök vezetésével küldöttséget menesztett a gyár kommunista vezetőihez, akiknek a helyzete óráról órára tovább romlott. A nap folyamán minden gyáregységben megválasztották az ideiglenes munkástanácsokat, melyek a kommunistákból álló gyári őrség felszámolását, fegyvereiknek a munkástanácsok által kialakított őrségnek történő átadását és a hitelüket vesztett vezetők eltávolítását követelték. Az NB öttagú küldöttsége kérte a gyárban még fogva tartott, harmincöt fegyveres felkelő szabadon bocsátását. A kiszolgáltatott helyzetben lévő gyári vezetők elengedték a felkelőket.

A gyári kommunista őrség fegyvereit hátrahagyva felbomlott. A feloszlást gyorsította Nagy Imre délutáni rádióbeszéde, melyben bejelentette a többpártrendszer visszaállítását, és elismerte a Nemzeti Bizottságokat. Intő példaként szolgált számukra a Budapesti Pártbizottság aznapi ostroma, melyet a forradalom tisztaságán foltot ejtő lincselés követett. A forradalmárok közé sodródott elaljasult elemek az elfogott védőket – köztük a tényleges katonai szolgálatot az államvédelmi hatóságnál teljesítő Albert Györgyöt, egy huszonegy éves

fiatal csepeli munkást – kegyetlenül legyilkolták.

A déli órákban a gyár őrzését támogató katonaságot Maléter ezredes berendelte a Kilián laktanyába. A katonai különítmény a kora esti órákban a szétesett gyári őrség fegyvereinek nagy részét magához véve elhagyta Csepelt. Ezt követően a gyár korábbi vezetői is távozásra kényszerültek.

A csepeli NB küldöttségét a késő éjszakai órákban fogadta Nagy Imre. A miniszterelnök meghallgatta a küldöttség Csepelről adott tájékoztatóját és a 12 pontban megfogalmazott követelést. Nagy Imre elmondta, hogy a szovjet katonai beavatkozást Gerő Ernő és Hegedűs András kezdeményezték, őt akaratának keresztülvitelében hosszú ideig korlátozták.

Addigra a „Vörös Csepelről” mesterségesen kialakított kép helyrehozhatatlanul szertefoszlott.

A helyi forradalmi erők a kommunista vezetőket menekülésre, bujkálásra kényszerítették, az országban kialakult közhangulat, valamint legfeljebb nyolcvan-száz csepeli fegyveres felkelő és esetenként a forradalmárokkal szimpatizáló néhány száz tüntető távolította el őket a hatalomból. A kerület lakosságának nagy része visszahúzódott otthonába – napi megélhetési gondok foglalták le őket –, és nem gyakorolt hatást az események alakulására.

Az államhatalmi szervek közül a tanács egy-két nap alatt működésképtelenné vált, a rendőrség ereje is rövid idő alatt felmorzsolódott. Az MDP tagjai közül csak a kommunisták egy része próbálkozott ellenállással, közben emberek ezrei nyilvánították ki a pártból való kilépési szándékukat.

A gyárakban sztrájkoltak, a munkások többsége támogatta az ideiglenes munkástanácsokat, melyek vezetőségének egyharmadát a korábbi MDP-tagok alkották.

A Csepel Művek a munkástanácsok, a kerület a Nemzeti Bizottság irányítása alá került. (Folytatása következik.)

Forrás: Bolla Dezső: Csepel 1956, Tények és dokumentumok (2005)