Dr. Bolla Dezső – Csepel Díszpolgára –, helytörténész, s Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület elnöke „Csepel 1956” címmel 2003-ban jelentette meg (a szerző saját kiadása) hiánypótló művét. A 28 oldalas, képekkel és dokumentumokkal kiegészített dolgozat második, immár díszesebb, színes borítós kiadását 2005-ben vehették kézhez az olvasók 85 oldalon (Kiadta Budapest-Csepel Önkormányzatának 56-os  Emlékbizottsága), ennek címe: „Csepel 1956, Tények és dokumentumok” volt.

„A hősök, az áldozatok és a szenvedők emlékére.” Dr. Bolla Dezső ezzel az ajánló mondattal vezette be tanulságos művét (a Csepel Újság 2006-ban folytatásokban közölte – a szerkesztő megjegyzése), melyet érdemes elolvasni újra és újra az idősebbeknek és a fiatalabbaknak is. Megtudhatjuk, felidézhetjük, mire is emlékezünk, mi csepeliek, október 23-án…

1. ELŐZMÉNYEK

1956 őszén forradalom volt Magyarországon.

Forradalom volt, mely megroppantotta az egypárti diktatúra alapjait. Szabadságharc volt, melyet egy kis nép folytatott egy világbirodalom ellen. S ha győzött is a túlerő, a rajta ejtett sebek soha nem gyógyultak be. Fénye a leverést követő több évtizedes rágalomhadjárat ellenére nem halványult. 1956 a magyar nemzet 1989-ben kibontakozott megújulásának alapjául szolgált.

Története ma már hazánk dicső sorsfordulói, hősei múltunk nagyszerű személyiségei közé számítanak. Csepelnek akkor is – mint a magyar történelem során annyiszor – megpróbáltatásokkal terhes szerep jutott.

Előbb az októberi események előzményeit taglaljuk, majd a hősök és áldozatok emléke előtt tisztelegve a forradalom legfontosabb eseményeit tekintjük át, két szakaszra tagolva.

A magyar kormány – feladva az ország el nem kötelezettségét –1940 őszén csatlakozott a német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez, szembefordult az európai demokráciákkal, szövetséget kötött a nemzetiszocialista-fasiszta államokkal. Majd azzal, hogy 1941. június 27-én a hitleri Németország oldalán belépett a Szovjetunió elleni háborúba, az ország sorsa megpecsételődött.

Csepel ebben az időszakban a magyar hadiipari termelés központja volt, a Weiss Manfréd Művek (WM) alkalmazotti létszáma 1943-ban meghaladta a 35 ezer főt. A háború 1944-ben érte el a községet. A német megszállás után tavasztól őszig egyre visszatérő, lakóterületet, gyártelepeket is romboló bombázások sújtották.

Súlyos emberi és anyagi áldozatok árán 1945. január 9-én hajnalban – miután a német csapatok elhagyták a községet – Csepel felszabadult.

A szovjet Vörös Hadsereg délelőtt szállta meg a lakóterületet és a gyárakat. A települést és a WM gyárat több hónapon át egymás mellé rendelt szovjet katonai parancsnokságok felügyelték. A község a szociáldemokratákból, kommunistákból és a polgárság képviselőiből megalakult Nemzeti Bizottság irányítása alá került. Nehéz körülmények között, de a lakosság áldozatkészségének köszönhetően kezdetét vehette a romeltakarítás, az újjáépítés és községfejlesztés: 1946-ban felépült a szülőotthon majd a szakorvosi rendelő, amit iskolák, lakónegyedek és a gyorsvasút kiépítése követett.

A csepeli gyártelepek kiemelkedő szerepet töltöttek be az ország újjáépítésében, megrendeléseik jelentős részét képezték a jóvátételi szállítások.

Annak ellenére, hogy 1945–46-ban a csepeliek többsége a szociáldemokrata pártot támogatta,

a Magyar Kommunista Párt sztálinista országos vezetői a helyi gazdag munkásmozgalmi hagyományokat kisajátítva erőltették a „Vörös Csepel”- mítoszt. Rákosi Mátyás számos, az országot érintő döntésnél a csepeli kommunistákra támaszkodott, Csepel dolgozóira hivatkozott. Öccsét neveztette ki a WM gyár vezérigazgatójává, majd a gyár elnevezését Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekre (RM) változtatták. A csepeli nagyüzemeket államosították, vagy szovjet–magyar vegyesvállalatok kezelésébe kerültek.

1948-ban a két munkáspárt erőszakos egyesítésével felszámolták a magyar, és azon belül a nagy múltú csepeli munkásmozgalmat. Csepel 1949-re kizárólagos kommunista vezetés alá került. A demokratikus pártokat feloszlatták. A képzett szakembereket és az elhivatott vezetőket háttérbe szorították, áthelyezték, leváltották, elbocsátották, egy részüket internálták, bebörtönözték.

A törvénysértések és az emberek megfélemlítése már 1945-ben megkezdődött Csepelen is, a német származásúak kényszermunkára vitelével, internálásokkal. 1946-ban Demény Pál és csepeli harcostársai bebörtönzésével, meghurcolásával, 1948 után a jobboldalinak bélyegzett szociáldemokraták elbocsátásával, Ivanics István és mások elítélésével folytatódott. Még a régi kommunistákat, 1919-es vöröskatonákat is mellőzték.

A Margit körúti fegyházban 1950. február 4-én kivégezték Magasházy Ödönt, a WM gyár főmérnökét, akit államellenes összeesküvés és kémkedés hamis vádja alapján ítéltek halálra. 1951-ben letartóztattak huszonegy összeesküvéssel gyanúsított csepeli fiatalt, közülük kilencet fegyveres összeesküvéssel vádoltak meg és ítéltek el 1952-ben. A főmérnök fiát, Magasházy Ádámot és Sallay Ernőt halálra, a többi vádlottat 10-12 év közötti börtönre ítélték.

A két húszéves fiatalt 1952 júniusában kivégezték.

A gyanakvás, a bizalmatlanság és a megfélemlítés megmérgezte az emberi kapcsolatokat. Milliók hitét, önérzetét sértette a rendszer vallásellenessége, a hívő emberek megalázása, háttérbe szorítása. Mindezek ellenére a csepeli templomokat sokan látogatták és ezrek vettek részt a körmeneteken. Miközben biztosították a korábban a közép- és felsőfokú oktatásból kirekesztett munkás-paraszt származású fiatalok továbbtanulását, nehezítették vagy megakadályozták az értelmiségi és polgári származásúak középiskolai és egyetemi felvételét.

Az ifjúság lelkesedését megtörte a hirdetett és tanított marxista-leninista eszmerendszer felismerhető ellentmondása és a megvalósítását célzó erőszakos, türelmetlen politikai gyakorlat.

Csepelről több ezer megbízhatónak minősített „munkáskádert” emeltek ki. Sokan kaptak különböző állami, gazdasági, politikai vagy pártmegbízatást. A magántulajdonban lévő kisüzemeket, üzleteket, bérlakásokat államosították. A polgárság képviselőit eltávolították a helyi vezető testületekből és kirekesztették a közéletből.

A korabeli legnagyobb magyar nagyközséget, Csepelt 1949 szeptemberében megyei várossá minősítették, majd 1950. január 1-jén a lakosság megkérdezése nélkül Budapesthez csatolták. Csepel a főváros XXI. kerülete lett.

A helyi, hiányos képzettségű kommunista vezetők erejét lekötötte az örökölt, közben kialakult

és támadt gondok, feszültségek áthidalása, a Csepelre kiosztott szerepnek, követelményeknek

való megfelelés idegtépő kényszere.

Az 1950-es évek elejére a sztálini orosz–szovjet rendszerrel együtt annak Rákosi nevével fémjelzett szolgai, erőszakkal kialakított magyar változata szintén súlyos válságtüneteket produkált, melyek Csepelen is jelentkeztek.

A túlfeszített iparfejlesztés miatt bekövetkezett népességnövekedést a lakásépítések üteme képtelen volt követni. Miközben megtorpant a kerület fejlődése és egyre bizonytalanabb lett az ellátás, csökkentek a jövedelmek.

Az agg és kérlelhetetlen diktátornak, Sztálinnak 1953. március 5-én bekövetkezett halála után a szovjet vezetők által kezdeményezett változások következtében 1953 júliusában Nagy Imre alakíthatott kormányt.

A kegyetlen terror ellenére a normarendezések, bérelvonások idején a Rákosi Művekben 1953-ban és 1956 elején is voltak tiltakozó munkabeszüntetések.

Nagy Imrének a magyarországi szocializmus emberségessé tételére, a gazdaság fellendítésére tett kísérlete Rákosi és elvbarátai gáncsoskodása miatt erejét vesztette. A gazdasági nehézségek kiküszöbölésére nem alakult ki megvalósítható program. A sztálinista központi vezetőség Nagy Imre hazaszeretetét más népekkel szembeni gyűlöletkeltésnek, az önkény elleni fellépését árulásnak minősítette. A közszeretetnek örvendő miniszterelnököt hazug rágalmakkal vádolták, és 1955 áprilisában leváltották.

A hatalmat visszaszerző, súlyos bűnökkel terhelt Rákosi-klikk képtelen volt a válság megoldására. 1955 májusának elején a Német Szövetségi Köztársaság önrendelkezési jogot nyert, belépett az Egyesület Államokat, Kanadát és a nyugat-európai tőkés országokat tömörítő katonai szövetségbe, a NATO-ba. Megalakult a fejlett tőkésállamokat tömörítő Nyugat-Európai Unió.

A kommunista kelet- és közép-európai államok válaszul – szovjet vezetéssel – katonai szövetségre léptek az 1955. május 14-én megkötött Varsói Szerződés keretében. A hazánkat hosszú évtizedekig terhelő szerződést az újonnan választott miniszterelnök, Hegedűs András és a csepeli munkásból lett varsói nagykövet, Drahos Lajos írta alá.

Május 15-én a második világháborúban győztes hatalmak által megkötött osztrák államszerződés következtében a megszálló szovjet hadsereg Ausztria elhagyására kényszerült.

Addig a Vörös Hadsereg egységei az ausztriai megszálló hadsereg utánpótlásvonalának biztosítására hivatkozva tartózkodtak Magyarországon. Ezt követően a Varsói Szerződés biztosította a jogalapot a szovjet hadsereg hazánkban ideiglenesnek mondott, további harminchat évig tartó állomásozására.

A nemzetközi helyzet – átmeneti romlása után – 1955 nyarán enyhült. A pártvezetés sikertelen gazdaságpolitikáját már nem indokolhatta a kedvezőtlen külpolitikai állapotokkal. A rendszer népszerűsítése érdekében fokozták a meggyőzésre irányuló propagandamunkát. A

legjobb agitátorokat kitüntették. Az emberek kiábrándultságát csak fokozta a hangzatos szólamokkal folytatott vég nélküli győzködés. Újrarendezték a normákat, a dolgozóktól kisebb bérért nagyobb teljesítményt követeltek, tovább erőltették a munkaversenyeket. A növekvő feszültséget népünnepélyekkel, kisebb-nagyobb elismerésekkel, szociális, kulturális juttatásokkal próbálták oldani.

Királyerdőben a kimerült kohászok pihentetésére éjjeli szanatóriumot létesítettek. Az Állomás

utcában a fiatalságnak átadták a régi Leventeotthonból kialakított Ifjúság Házát. A RM-ben a termékek minőségének javítása céljából üzembe helyezték a precíziós öntödét és az országban először kialakított izotóplaboratóriumot.

Az RM-ben az 1955-ös terveket teljesítették, legalábbis papíron, a kohászat túlteljesített, csak a Golyóscsapágygyár maradt le a célkitűzésektől. Miközben a termelés sok tekintetben akadozott, a kiábrándultság egyre inkább elégedetlenségbe csapott át. A párttagság csökkent.

A Rákosi Művek pártvégrehajtó bizottsága 1956 januárjának elején így értékelte a Csepelen kialakult állapotokat:.

„Néhány napja, hogy befejeződött az 1955-ös esztendő, melynek eredményei bizonyítják, hogy Csepel dolgozói szilárdan állnak pártunk mögött, hogy magukévá tették pártunk határozatait, hisznek a pártban… Az 1956. évi feladataink nagyobb erőfeszítést követelnek, … hogy egy év múlva ismét elmondhassuk, hogy Csepel hű maradt régi hírnevéhez.”

Pedig e derűlátásra semmi nem szolgáltatott okot. Az ország gazdasági életében uralkodó bizonytalanságot jellemezte a Fogaskerék 1956. január 7-én megjelent cikkének bevezetője:

„1956-ban beléptünk a második ötéves terv első esztendejébe. A terv adatai csak pár hónap múlva lesznek ismeretesek.”

A társadalmi és gazdasági életben jelentkező bajok elmélyülését még tovább fokozták az év elején egymást követve lesújtó, vészjósló természeti csapások. Január 12-én reggel nagy erejű földrengés okozott riadalmat. A földrengés középpontja Csepeltől néhány kilométerre, Dunaharaszti, Taksony és Németújfalu térségében volt. A kerület lakóházaiban és a gyárakban szerencsére nem keletkeztek súlyosabb károk, de a vidékről a gyárakba járó dolgozók ezreit sújtotta a földrengés. Csak az RM dolgozó közül 2800 ember szenvedett kárt. A károsultakat a gyárak építőanyaggal, a dolgozók rohammunkával és pénzadományokkal támogatták. A bajokat tovább fokozta a február elején beköszöntő szokatlanul nagy hideg és havazás. A gyárakban szigorú energiatakarékossági intézkedéseket hoztak. Az iskolákban meghosszabbították a minden évben szokásos téli szünetet. A gyerekek kezdeti örömét a rosszul fűtött lakások hidege azonban lehűtötte.

Március elején a Nagy-Duna vízszintje rohamosan emelkedett, megerősítették a gátakat, járőrszolgálatot létesítettek. Felkészültek a védelemre. Az árvíz ott, ahol nem várták, a Soroksári-Duna-ág zsilipekkel szabályozott, jórészt árvízvédelmi gátakkal nem védett területén következett be 1956. március 8-án.

A Kis-Dunát délről lezáró Tassi zsilip a földrengés miatt megroppant, vasbeton szerkezetét a Duna magas vízállása miatt megnövekedett óriási nyomás átszakította. A folyásiránnyal ellentétesen bezúduló víz néhány óra alatt elöntötte a Ráckevei-Duna-ág addig zsilippel védett árterét. A csepeli kajaktelepet öt óra alatt elborította a két és fél méteres jeges ár, a Királyerdőt szegélyező Hollandi úton méteres víz állt. A csepeli Vasas Sportegyesület kajaktelepének felszereléseit, köztük a melbourne-i olimpiára épülő sporthajókat az egyesület kajakosai, kenusai mentették ki a jeges vízből.

A Szovjetunió Kommunista Pártja az 1956 februárjában megtartott XX. Kongresszuson megjelölte a kibontakozás módját, és azzal, hogy elítélte a múlt súlyos bűneit, utat nyitott a békésebb együttélés felé. A kongresszus a hazai közvéleményre is erős hatást gyakorolt. Ha nem is volt remélhető, hogy Sztálin utódai szakítanak a hagyományos nagyhatalmi törekvésekkel, mégis várható volt, hogy csökken hazánk kiszolgáltatottsága, és az MDP vezetői követik orosz barátaikat.

A szovjet példákat addig szolgai módon másoló magyar kommunisták ekkor azonban szakítottak évtizedes hagyományaikkal, nem vonták le a megfelelő következtetéseket, nem távolították el a párt bűnös vezetőit. Saját hibás politikájuk igazolására a kongresszus ajánlásait próbálták felhasználni. A változások iránti remény hamar szertefoszlott.

Az RM-ben április 4-e tiszteletére felszabadulási műszakot hirdettek. Ki gondolhatta április 3-án, amikor a csepeli szovjet katonai temetőben „az örök hála” jelképeként felavatták Gyenes Tamás szovjet katonát ábrázoló szobrát, hogy az óriás bronzalak csak néhány hónapig áll magas talapzatán.

„Nagyszerű eredményekkel fejeződött be a gyárban a felszabadulási verseny”, mintha minden rendben folyna, még mindig nagy sikerekről írtak a Fogaskerék 1956. április 7-i számának első oldalain. Ezen a napon jött utoljára Csepelre Rákosi Mátyás, a nevét már egyre nehezebben elviselő Vas- és Fémművek dolgozóinak körébe. Már nem fogadta pattogó indulókkal a fúvószenekar, tiszteletére nem lobogózták fel az épületeket. A pártaktíván elmaradtak a szertartásos, felállva szolgáltatott, ütemes, kemény vastaps és a szűnni nem akaró „éljen Rákosi, éljen a párt” kiáltások. A szolgalelkű felszólalók után egyre többen bírálták a párt politikáját, szóba kerültek az elkövetett hibák után a bűnök is. A magyar nép - dicsőítéshez szokott - vezérét személyre szóló bírálatok érték. Végül, amikor az igazi csepeli hagyományokhoz méltó módon egy vasgyári munkás lemondásra szólította fel a pártvezért, Rákosi köszönés nélkül hagyta el egykori dicsőségének színhelyét. Erről a látogatásról egy sor sem jelent meg a Fogaskerékben.

1956 elején az RM 25 ezer alkalmazottjának közel a fele, 12.001 fő volt tagja a Magyar Dolgozók Pártjának. A sokezres párttagság küldöttei április 15-én tartottak a gyárban pártértekezletet. A gyűlést – tanulva az egy héttel előbbi kudarcból –, gondosan előkészítették. Az összejövetelen elhangzott pártbizottsági beszámoló a gyár helyzetének hagyományosan hamis elemzésére korlátozódott. Megállapították, hogy az „RM kollektívája igen jó munkát végzett.”

A még nagyobb eredmények elérését a „jobboldali elhajlás” akadályozta. A Rákosiról elnevezett gyár vezérhű irányítói szemforgató módon a személyi kultusz elleni harcra szólították fel a párt tagjait. A párt taglétszámának csökkenését nem a párt politikájától való elfordulással, hanem a szervezésért felelős osztályvezető hosszú ideig tartó hiányával magyarázták.

Miközben a gyár munkásainak 1955 végén 1296 forintos átlagbére csak szűkös megélhetésre volt elég, amikor az emberek tűrőképessége napról-napra csökkent, akkor a helyi pártvezetők arról szónokoltak, hogy mit vár el Csepel dolgozóitól „joggal a párt és a kormány”.

Megkezdték az újabb ötéves terv előkészítését, az elképzelésekről erőltetett vitákat rendeztek.

Végre május 10-ére elkészültek az RM ötéves tervének irányelvei. A régi beidegződésnek megfelelően a termelés nagymértékű mennyiségi növelését tervezték. Az addig is túlterhelt gyár össztermelését több mint 30%-kal kívánták emelni, ezen belül a szerszámgépgyártás megduplázását tervezték. Mindezt elsősorban a dolgozók teljesítményének további növelésével, a jórészt elavult termelő-berendezések fokozottabb kihasználásával szerették volna elérni. Tovább halasztották a művek átfogó korszerűsítését. Ugyanilyen szellemben, a válságot tovább súlyosbítva próbálták átmenteni a roskadozó rendszert a többi helyi nagyüzem vezetői is.

A kerület lakosságának többségét alkotó csepeli nagyüzemi munkavállalók döntő része továbbra is becsülettel dolgozott. A súlyos gondok mellett eredmények is születtek. Az RM-ben kifejlesztett és előállított szerszámgépek és berendezések a fejlett tőkés országokban is piacra találtak. A gyárban előállított Pannónia TLT 250 motorkerékpárok kitűnően szerepeltek a finnországi, belgiumi, francia és németországi moto-cross versenyeken. A Balaton-parton megnyílt a gyári dolgozók újabb üdülője, épült a műszaki klub, megkezdte munkáját a művek Pannónia Külkereskedelmi Vállalata.

Csepelen is élénk érdeklődést váltottak ki 1956 tavaszától a DISZ Petőfi Körének szókimondó

vitái, az Irodalmi Újság cikkei. A Petőfi Kör halaszhatatlan változásokat követelő üléseinek voltak csepeli résztvevői és felszólalói is.

A párt központi vezetősége 1956. július 18-ai ülésén szovjet utasításra, a valós indokokat elleplezve, megromlott egészségi állapotára hivatkozva leváltotta Rákosi Mátyást. Helyére a bűnös politikáért szintén felelős Gerő Ernő került. A kiadott célkitűzések között szerepelt az ország lakosságát sújtó terhek csökkentése és az életszínvonal emelése. A határozatok megvalósítását a következő hónapokban nem szorgalmazták. Nem hajtottak végre általános béremelést, nem szüntették meg a parasztságot kizsaroló begyűjtést.

Az ülést követően a csepeli pártaktíva augusztus 3-án táviratban biztosította a Központi Vezetőséget arról, hogy „a jelenben is, a jövőben is mindig számíthat Vörös Csepel kommunistáinak, dolgozóinak támogatására”. A gyáróriás kapuján továbbra is ott díszelgett Rákosi dicstelen neve, akit ekkor már a Szovjetunióba, kenyéradó gazdájához száműztek.

Csepelre vörös zászlót küldött a minisztertanács fizetésemelés helyett az Acélmű és a Kerékpárgyár dolgozóinak.

1956 nyarán – az elkeseredett hangulattal nem törődve– újabb munkaversenyt rendeztek, ezúttal az alkotmány tiszteletére. Augusztus 20-án átvehette élete utolsó kitüntetését a türelmetlensége és kérlelhetetlensége miatt még a kommunisták által is gyakran bírált Kalamár József tanácselnök. Egy régi kocsmából kialakított bírósági épületben szeptemberben még egy évi javítónevelő munkával sújtottak egy tiltott határátlépést megkísérlő fiatalt.

Szeptemberben a csepeli olvasókat a helyi lap tájékoztatta a Petőfi Kör őszi programjáról. A kör üléseit és az Irodalmi Újságban megjelent követeléseiket a gyári dolgozók és a lakosság élénk figyelemmel kísérte. Az újság egyes számai tíz-hússzoros áron keltek el. A szórakozni vágyó emberek az újonnan megnyílt elegáns Rákóczi étteremben egy-egy órára oldhatták a növekvő feszültséget.

Ebben az időben boldog emberek is akadtak a csepeliek között, azok, akik az Erdősor utcai földszintes házak új lakói lehettek, vagy a Csillagtelepen épült emeletes házakban kaptak lakást.

Október elején a Minisztertanács végre Csepel Vas- és Fémművekre (CSM) változtatta a gyár nevét. Október 6-án zajlott le Rajk László és társainak megrázó újratemetése. A temetésen való részvételt nem szervezte senki, mégis százezres tömeg – köztük sok csepeli búcsúztatta a

koholt per áldozatait. Az újságok naponta adtak hírt újabb áldozatok temetéséről. A közvéleményben az elkeseredést harag és a gyilkosok iránti gyűlölet váltotta fel, s ezt már Nagy Imre október 13-án a pártba történt visszavétele sem enyhítette.

Október közepén a kibővített pártbizottsági ülésen Kalamár József a növekvő jobboldali veszélyt elemezte. Az Acélműben megtartott Ifjúsági Parlament résztvevői a magyar uránbányászat kérdései, a Rajk-ügy, Nagy Imre jövőbeli szerepe, Rákosi tartózkodási helye iránt érdeklődtek.

Az országban a Petőfi Kör mintájára sorban alakultak a vitakörök. Csepelen október 18-án alakult a József Attila Kör. Első ülését október 24-ére tervezték „A néppel tűzön-vízen át” címmel, az irodalom időszerű kérdéseiről, neves irodalmárok részvételével. A bevezető megtartására a Rákosi-rezsim elleni küzdelemben kitűnt Háy Gyula írót hívták meg.

Az október 23-át megelőző napokban a feszültség óráról órára növekedett. A csepeli munkásság körében is fokozódott az elégedetlenség. A gyárban tartott aktívaülésen Kiss Károly politikai bizottsági tag ezekkel a szavakkal nyugtatgatta a forrongások miatt aggódó felszólalókat: „Egy esetleges ellenforradalmi lázadást 30 perc alatt leverünk”.

A forradalom kitörésének előestéjén a Közgazdaságtudományi Egyetem Széchenyi Körén a lengyel nép melletti másnapra tervezett tüntetésen való részvételről folyt a vita az egyetem maradi professzoraival. A forró hangulatú összejövetelen szót kért a lázongó egyetemi ifjúság lecsillapítására kiküldött csepeli DISZ-vezető. Ostoba, tudatlanságot eláruló, pártszólamoktól hemzsegő beszéde olajat öntött a tűzre. Másnap kora délután az egyetemi ifjúság Budapest utcáin már a Bem-szobor felé vonult. (Folytatása következik.)

Forrás: Bolla Dezső: Csepel 1956, tények és dokumentumok (2005)