XXI. KERÜLETI HÍRHATÁR - Bácsi József (1926 – 2015)

XXI. KERÜLETI HÍRHATÁR
   
 2018.12.10.
 Hétfő
Ma Judit napja van.
Holnap Árpád napja lesz.
   EUR árfolyam
   323,21 Ft
   CHF árfolyam
   286,17 Ft
   
   
   
   
   
   

 

MINDEN HÍR | AKTUÁLIS | SZÍNES | VÉLEMÉNY | RENDŐRSÉGI HÍREK | SPORT | KULTÚRA | TÖBB HÍRHATÁR | HELYBEN VAGYUNK!

    
2015. 02. 03. 20:59     


Bácsi József (1926 – 2015)
Hétfőn érkezett a gyászhír: elhunyt Bácsi József, Csepel Díszpolgára. A csepel.hu oldalon megjelent közlemény szerint az önkormányzat saját halottjának tekinti. Az ’56-os CsM Központi Munkástanács egykori alelnökét 1958-ban tíz évre ítélték. Életére így emlékezett 2006-ban, az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján. Szerkesztőségünk ezzel az írással emlékezik a 89 éves korában elhunyt Bácsi Józsefre.

Engem tíz évre ítéltek!

 

1926-ban születtem, ebben az évben jött fel családom Mezőszilasról, szülőhelyemről Csepelre - én hat hónapos voltam ekkor. Édesapám a Weiss Manfréd Művekben, a Csőgyárban gépészkovácsként a vonópadon, később raktárosként dolgozott. Négyen voltunk testvérek, én vagyok a legidősebb. A József utcában laktunk, közel a Munkásotthonhoz, később a Temetősorra költöztünk, a Tass utcába. Negyedik elemibe jártam, amikor egy Széchenyi utcai ház lett az otthonunk.

 

Gyerekként cserkész voltam, egyházi csapatban. E múlt rányomta bélyegét erkölcsi felfogásomra, magatartásomra, viselkedésemre, a hazához való viszonyomra.

Édesapám már 1945 előtt is kommunistaszimpatizáns volt, így otthon ilyen nevelésben részesültem.

 

Az elemi után polgáriba jártam, de csak a harmadikig jutottam el. A Katona József utcai iskolában fejeztem be a nyolcadik osztályt, majd ipari tanuló lettem. A Gépgyárban voltam esztergályos-inas.

 

1944. december 6-án már Szigetszentmiklóson voltak az oroszok, amikor - 18 évesen - SAS-behívót kaptam. Nem vonultam be: a ház mögötti fáskamra alatti pincében bújtam el. Amikor 1945. január 9-én bejöttek az oroszok, az édesapámmal együtt azonnal elvittek dolgozni. Apám a felrobbantott Gubacsi-hídnál, én a Kvassay-zsilipnél dolgoztam. Két nap múlva elengedtek bennünket.

 

Ekkor jelentkeztem az alakulóban lévő új magyar hadseregbe, a Szalvay-századhoz. Be is vonultam az Üllői útra, a Budapest Őrzászlóaljhoz, onnan Jászfényszarura vittek. Pár hetes kiképzés után Wiener-Neustadt térségébe vittek bennünket: itt a hadtápterület biztosítása volt a feladatunk. Majd Szombathelyre kerültem. Egy baleset miatti betegszabadság után Esztergomba vezényeltek, leszerelni.

 

1945 augusztusában hazajöttem és beléptem a kommunista pártba. Tizenkilenc éves voltam és meg voltam győződve arról, hogy ide munkáshatalom, proletárdiktatúra kell. Vasesztergályosként az Acélmű nemesacélüzemében dolgoztam. 1946 márciusában - feltehetően adminisztrációs tévedés miatt - katonaszökevénynek minősítettek és a pápai katonai bíróság másfél évre ítélt. A párt azonban elintézte, hogy ügyemet töröljék.

 

Csepelen a szociáldemokraták mögött, a kommunisták csak ,,másodhegedűsök” voltak. Az ÁVH azonban már akkor sok besúgót szervezett be a munkások közül. Még a legjobb baráttal is csak óvatosan fogalmazva volt érdemes beszélni, mert gyorsan terjedtek a hírek. Kommunista voltam, de az ütemes tapsolás nem tetszett, kényszerből, de csináltam, mint a többiek.

 

Rajk kivégzése megfélemlítette a népet: az emberek rádöbbentek, hogy nagy gazemberség történt, de mindenki befogta a száját. Rájöttünk, hogy ebben az országban szovjet gyarmatosítás folyik.

1951-ben szaktanárképzőt végeztem és 1955-ig tanítottam az iparitanuló-iskolában. Az egyesült pártban tagjelölt lettem, de miután abbahagytam a tanítást, tagjelöltségem megszűnt (soha nem vettek vissza a pártba).

 

Csepelen az igazi politikai pezsgés akkor kezdődött, amikor 1956-ban híre ment a Petőfi Kör működésének, az ifjúság egyetemi mozgolódásának. Már érezni lehetett, valami lóg a levegőben. Az SZKP XX. Kongresszusa után az emberek felbátorodtak, feléledt kritizáló kedvük. 1956. október 6-án én is részt vettem a Rajk-temetésen. Harmincéves voltam.

 

Október 23-án fokozott figyelemmel követtük az eseményeket. Tudtuk, hogy lesz tüntetés. Bent voltunk a gyárban, de nem dolgoztunk. Műegyetemisták jöttek a gyárba, meséltek arról, mi történik a városban, s próbáltak embereket szervezni a tüntetésre. Sokan el is mentek, teherautókkal, én maradtam. A következő napokban csak egy-két órát töltöttem az Acélműben, egyébként kinn lófráltam a többiekkel, néztem, mi történik.

 

24-én szovjet tankok jöttek a gyárba, s felálltak az erőmű térségében, de csak demonstráltak, s

másnap elhagyták a gyárat.

 

25-én édesapámmal együtt ott voltunk a csepeli pártház előtti tüntetésen. A tömeg kidobálta a bútorokat és a könyveket az utcára, majd halomba rakva elégették őket.

 

26-án reggel munkástanácsot választottak a gyárban. Az ötlet egy régi szocdem munkástól, Beck Antaltól eredt, aki szerszámgépgyári esztergályos volt. A nemesacélmű ebédlőjében jöttünk össze, s egy rövid beszéd után következett a választás. Keresztes bácsit, a lakatosműhely vezetőjét, Vas Lajost és engem is beválasztottak még mások mellett a nemesacélüzem munkástanácsába, melynek azonnal vezetője lettem - népszerűségem oka talán szabadszájúságom lehetett. Delegáltak az Acélmű munkástanácsába. Egy-két nap múlva tagja lettem az Acélmű munkástanácsának, s és én lettem az Acélmű küldötte a később megalakult Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsában.

 

A Központi Munkástanács a vezérigazgatóság tanácstermében alakult meg. A pártvezetők nem jelentek meg, elbújtak. A vezetőség kivétel nélkül nagy tapasztalatú, gyakorlott munkásokból állt, megfontolt, széles látókörű emberek voltak. Az Ideiglenes Munkástanács elnöke Illés Béla, a Csőgyár igazgatója lett, de ő megrettent a feladattól és a felelősségtől, így hamarosan felmentettük.

 

Bennünk már az első napokban megfogalmazódott, hogy olyan politikai rendszerre volna szükség, amelyben munkástanácsok alakulnak a Nagy Imre kormány támogatására, később ezek átalakulhatnának parlamentté.

A munkástanács megkezdte tevékenységét. Állást foglaltunk, hogy azonnal meg kell indítani a munkát. Később a végleges Központi Munkástanács is ezzel a gonddal küzdött. A Nagybudapesti Központi Munkástanács küldöttei ugyanis sztrájkolni akartak, így szembekerültünk egymással.

Arról is döntöttünk, hogy felül kell vizsgálni a gyárban működő MDP-pártszervezeteket, s az oda nem való elemeket el kell távolítani. A gyárban dolgozni kell, a pártok ne ott működjenek. Többpártrendszer mellett foglaltunk állást, követeltük a szovjet csapatok kivonulását, a Varsói Szerződés felbontását, az ország semlegességét. ENSZ-megfigyelőket szerettünk volna hozatni az országba.

 

Nagy Elek a külső kapcsolatokkal foglalkozott, a gyáron belüli ügyeket én intéztem. Szinte mindig a gyárban voltam. Ebben az időben gyilkolták meg Bordás Andrást, aki szerszámgépgyári sztahanovista volt. Épp mentem hazafelé a gyárból, mikor a vonuló szovjet tankok a rendőrséget keresték. Bordás felugrott a tankra, hogy megmutassa az épületet. A tömeg dühödten dobálni kezdte Bordást. A tank elindult, s kénytelen volt leugrani róla. Beszaladt a lakásukba, s elbújt. Később megtalálták a disznóólban a rejtekhelyét és lelőtték a szerencsétlent. Közben a gyár kommunista vezetői a központi légópincébe menekültek: senki sem bántotta őket. Később - a perünkben - azzal vádoltak bennünket, hogy mi gyűjtöttük ott össze őket.

 

A Központi Munkástanács november 2-án határozatot hozott a munka azonnali felvételéről, s eljuttattuk követeléseinket a Nagy Imre-kormányhoz.

 

A Kádár-kormányról nem sokat tudtunk, csak a harcok megszűnte után foglalkoztunk vele. A munkástanácsok nem akarták elismerni Kádár személyét. Úgy foglaltunk állást, hogy a Nagy Imre-kormányt idegen fegyverek segítségével döntötték meg.

 

November végén, amikor megjelentek a Kossuth-címeres plakátok - Éljen a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány! -, bizonyos szimpátia alakult ki irántuk. Úgy gondoltuk, ezzel ők is elismerték a forradalmat, tehát tárgyalni kell velük.

Csepelen tartott legtovább az ellenállás. A szovjet vezetés nemcsak tankokat küldött ide, hanem messze hordó ágyúkkal, távolról lőtték Csepelt. Tanúja voltam annak, amikor egy légelhárító löveggel a csepeli ellenállók telibe találtak egy szovjet repülőt. Csepel északi része sokat szenvedett, romos házak, leszakadt vezetékek, tönkrement villamossínek jelezték az események hatását.

 

A munkástanács próbálta megszervezni a romeltakarítást, a munkát. Közben nézeteltérések alakultak ki az üzemek között a ,,sztrájk vagy munka?” kérdése körül. Ahol szigorú normák voltak, ott nagyobb volt az elégedetlenség, ahol nem teljesítményben dolgoztak az emberek, nyugodtabb volt a hangulat.

 

November 15-e után elindult a munka a gyárban, bár komoly energiagondok is voltak.

November 25-e táján az ideiglenes munkástanácsból megalakult a végleges munkástanács. A választás eredményeként Nagy Elek szerszámgépgyári horizontálesztergályos lett az elnöke - ekkor találkoztam vele először, bár már öt éve a gyárban dolgozott -, az elnökhelyettes én lettem, Kléger István technikus társaságában. Titkárnak Kulcsár László öntödei formakészítőt választották meg.

Zsofinyecz Mihály korábbi vezérigazgató távollétében Illés Bélát neveztük ki a vezérigazgatói posztra. E döntésünket személyesen közöltük Csergő János kohó- és gépipari miniszterrel is.

 

November 30-án a munkástanács - a gazdasági berendezések védelme érdekében - döntött a gyár fegyveres őrségének felállításáról. A december 11-ei tüntetéssel kapcsolatban is komoly vita alakult ki a 23 éves Rácz Sándor vezette Nagybudapesti Központi Munkástanács és Csepel között. A fővárosiak kétnapos sztrájkot akartak, mi a munka mellett álltunk ki. Tudtuk, hogy ha nincs termelés, nem tudunk fizetni az embereknek. Ha a martinkemencét leállítjuk, akkor azt csak egy hét múlva lehet újraindítani, s közben tönkremegy a samott-tégla bélése is.

Meggyőztük a dolgozókat, s Csepel nem csatlakozott a kétnapos sztrájkhoz.

 

December elején - Ráczékat ekkor már galád módon letartóztatták - az ország minden részéből keresték velünk a kapcsolatot a vidéki munkástanácsok. Én sorra jártam a gyárban az üzemeket, foglalkoztam a vidékről érkező élelmiszerek elosztásával, s kiutalásokat írtam, mert - a munkástanács döntése nyomán - a gyárban készült termékeket, alkatrészeket a gyári dolgozók soron kívül, önköltségi áron megvásárolhatták. Később fejemre olvasták, hogy elherdáltam a Csepel Vas- és Fémművek vagyonát.

 

A munkástanács minden erejével arra koncentrált, hogy elkerüljük a kormánnyal való fegyveres összetűzést. Demokratikus szervezetként működtünk: szemünkre is hányták az újpestiek, hogy nem vagyunk elég harciasak. Nem értették meg, hogy ha a gyárban dolgozó 25 ezer ember fegyveres konfliktusba keveredne, az újabb vérontáshoz vezetne.

 

Karácsony előtt Nagy Elek, Beck Antal és én bementünk a SZOT-székházba. Gáspár Sándor fogadott bennünket. Helyeselte a munkástanácsok létrehozását, de azt kérte, hogy alakítsunk ki jó viszonyt a gyári szakszervezetekkel.

A Parlamentben Apró Antallal arról tárgyaltunk, hogy kifogytunk az autógumiból, a gépkocsikat nem tudjuk üzemeltetni. Azonnal rendelt nekünk NDK-s autógumikat.

 

Az MSZMP-t Csepelen Benczekovics Lajos, Kiss Dezső és társaik szervezték meg. Felvették velünk a kapcsolatot, közös platformot szerettek volna elérni. A munkástanács ezt elutasította. Attól kezdve Kiss Dezső ellenünk dolgozott: egyre erősebbek lettek, s egyre kisebb lett a valószínűsége, hogy bármit is közösen csináljunk.

 

December 22-én kísérletet tettünk arra, hogy felvegyük a kapcsolatot a kormánnyal. Kádárral akartunk tárgyalni, de ő ,,nem ért rá”, Apró Antalt pedig mi nem fogadtuk el tárgyalópartnerül. János napján aztán üzentek, mehetünk. A találkozón kifejtettük, hogy nem vagyunk az egypártrendszer hívei és nem helyeseljük a gyári pártbizottságok működését. A demokratikus hatalomgyakorlás alapjának tartjuk a munkástanácsok elismerését. Kétházas parlamentet javasoltunk, amelyben az alsóházat a munkástanácsok adták volna, a felsőházat pedig a párt és az államirányítás.

Kádár hangsúlyozta, hogy a párt megőrzi vezető szerepét. A szakszervezetekéhez hasonló státuszt kínált a munkástanácsoknak. A kétházas parlament - szerinte - nem fért volna bele a proletárdiktatúra kereteibe.

Marosán már ordítozott velünk: ,,A párt egyeduralma megkérdőjelezhetetlen! Miközben itt folyton forradalmat emlegetnek, tudni kell, hogy itt ellenforradalom volt!. Kádár lecsendesítette Marosánt, majd megismételte ajánlatát: ismerjük el a párt vezetőszerepét.

Mi kértük, hogy helyezzék szabadlábra a Nagybudapesti Központi Munkástanács letartóztatott vezetőit. Ezt meg sem hallották. A tárgyalás eredménytelenül végződött.

 

Az ünnepek után, 1957 januárjában megint összeült a munkástanács. Amikor Cotton asszony, a Béke Világtanács titkára ellátogatott Csepelre, én kalauzoltam körbe a gyárban. Beszélgetett az emberekkel, s kiderült, korábban őt félretájékoztatták, a forradalom másként volt, mint ő tudta.

 

Az MSZMP nagyon megerősödött, s egyre inkább gátolta a munkástanács működését a gyárban. Annyira reménytelennek látszott helyzetünk, hogy január 8-án bejelentettük lemondásunkat. Abban a helyzetben nem lehetett mást tenni. Tény, hogy a letartóztatásokkal bennünket is megfélemlítettek. Emberi gyengeségből kezdtünk a magunk sorsával törődni, s gyáván megalkudtunk önmagunkkal. Túl sok kompromisszumot kötöttünk a rendszerrel való összeütközés elkerülésére.

 

Barátaim segítségével elhagyhattam volna az országot, de elutasítottam ezt a lehetőséget. Meg voltam győződve arról, hogy legális, amit teszünk, hiszen a munkástanács egy törvényerejű rendelet alapján működött.

Január 11-én reggel bementem a gyárba. A vezérigazgatóság épülete előtt hatalmas tömeg gyűlt össze lemondásunk hírére. A tömeg benyomult az épületbe, az ajtónál álló rendőrt maguk előtt tolták. A dulakodás közben a rendőr géppisztolya elsült, s a visszapattanó golyó egy motorkerékpár-gyári fiatalembert tarkón talált. Szerencsétlen rögtön elvérzett. A rendőrtől elvették fegyverét és kettétörték, darabjait az épület előtti hirdetőtáblára akasztották. Majd felborított vagonokkal, dömperekkel elbarikádozták az 1-es kaput.

 

Közben teherautókon megérkeztek a pufajkások, s elözönlötték a gyárat. Fél óra alatt szétverték a tömeget a Fő utcán, kiürítették a Templom teret, aztán a gyárat is. Ütötték-verték, akit csak értek. Mindenki menekült, amerre látott.

Másnap hajnalban zörögtek anyósom ajtaján. Jöttek vagy tucatnyian fegyveresek, három Volgával, azt hitték, ott vagyok, de eredménytelenül távoztak. Én közben a szomszédba menekültem. Később átmentem anyámékhoz elköszönni. Nem akartak elengedni, sok időt vesztettem, s már hallottam, hogy jönnek a Volgák. Újra a szomszédba menekültem, s bebújtam a kamrába. A háziak felgyújtották a villanyt, ezt kintről meglátták az üldözők, s azonnal bejöttek. (Utólag tudtam meg, hogy egy ott lakó férfi árult el, azonnal a kamraajtóra mutatott, ott vagyok.)

 

Azt mondták, hogy ,,védőőrizetbe” vesznek, s bevittek a csepeli rendőrkapitányságra. Onnan a Markóba szállítottak: egy zárkába kerültem Nagy Elekkel, Beck Antallal, Tolnai Károllyal és más munkástanácsi vezetőkkel. Már három hete hallgattak ki bennünket, mire feltűnt nekik, hogy ugyanazt mondjuk mindannyian. Akkor jöttek rá, hogy egy zárkában vagyunk.

 

Hárman magunkra vállaltunk mindent, hogy a többiek szabadulhassanak. Nem mentek velünk semmire, így február közepén átvittek bennünket a Gyűjtőbe, később pedig a Fő utcába. Ott hat hónapot voltam magánzárkában, s mindig hajnalban vittek kihallgatásra.

Már csaknem egy éve voltam letartóztatva, amikor visszavittek a Markóba, az ügyészségre, a vádirat összeállítására. Követeltem, hogy vigyenek az ügyészhez. Meg is történt: felvezettek dr. Egressy Andráshoz. Kiabálni kezdtem vele, hogy már egy éve itt tartanak, és semmi fejlemény. Az ügyész kifakadt: ,,Még maga ordibál? Nem látja, hogy azért húzzuk az időt, hogy maguk életben maradjanak?. Igaza volt, s elszégyelltem magam.

 

1958. január végén volt a tárgyalás a Markó utcában. Dr. Mikes Tamás tárgyalta az ügyünket, csaknem egy hónapon át. Csak hárman voltunk vádlottak: Nagy Elek, Beck Antal, meg én. Engem első fokon kilenc, másodfokon tíz évre ítéltek.

 

A Gyűjtőben - mivel elég rossz bőrben voltam - gyógykezelésre küldtek a rabkórházba, majd mikor jobban lettem, ott maradhattam házi munkásnak. Naponta tiszta ruha, külön hálóterem, jó ellátás - szenzációs volt. Már folytak a kivégzések, s egy alkalommal levezényeltek, hogy egy holttestet tegyünk be egy koporsóba. Sikerült úgy helyezkednem, hogy ne érjek hozzá a hullához, de azt láttam, hogy a lábára vörösréz huzalokkal erősítették az azonosító számot tartalmazó fémlapot.

 

1958 tavaszán átvittek engem is a Kisfogházba, ahol a kivégzések folytak. Egy első emeleti zárkában laktam együtt, pont a bitók felett, Obersovszky Gyulával és a kis Rácz Sanyival. Két kivégzés hangjait is hallottam, ahogy az elítélteket vitték utolsó útjukra. Az egyiket nagy dulakodások közepette vonszolták végig a folyosón, miközben a szerencsétlen jajveszékelt. A másik Nagy Imréék kivégzése lehetett, mert ezt hallottam kiabálni: ,,Az ítélet törvénytelen és jogtalan, Kádárék, ezért még felelni fogtok! Ezek lehettek Nagy Imre utolsó szavai.

 

1958. július elején kerültem Vácra. Először, az úgynevezett ,,Lordok Házába. Nagyon vártuk az 1960-as amnesztiát, de csak páran szabadultak. Elkeseredésünkben és felháborodásunkban fellázadtunk. Két napig éhségsztrájkoltunk. Az őrök tehetetlenül rohangáltak. A második napon megerősítették az őrséget, s megjelent a börtönben a Belügyminisztérium bizottsága, Földes László miniszter-helyettes vezetésével. Minden zárkából kihallgattak embereket, felelősöket kerestek. A sztrájk spontán volt, senki sem szervezte.

 

Három-négy nap múlva vagy húsz társammal együtt Sátoraljaújhelyre szállítottak át. Próbáltak bennünket megfélemlíteni, sikertelenül. Fél évig voltam ott, ez sokkal rosszabb hely volt, mint Vác. A régi kübli-rendszer működött, s zárkánként vittek bennünket sétálni, így nem tudtunk kapcsolatot tartani.

 

Tavasszal ismét Vácra kerültem, onnan pedig vissza a Gyűjtőbe. Ott már kaptunk újságot, láttuk, hogy konszolidálódik a helyzet. Nagyon vártuk az amnesztiát.

 

1962 karácsonya előtt megbilincselve vittek ki a válóperes tárgyalásomra, a Csepeli Kerületi Bíróságra. Feleségem akkor is fenntartotta válási szándékát, amikor a válóperes bíró figyelmeztette, lehet, hogy hamarosan szabadulok. Ez már nem nagyon érdekelt, alig vártam, hogy visszaérjek a börtönbe, ahol elmondtam a többieknek: 1963 áprilisában amnesztia lesz. A műhelyvezető megerősítette a dolgot: április 4-én szabadulunk.

 

Március végén hirdették ki hivatalosan a közkegyelmet. 28-án este olvasták fel, hogy másnap szabadulok. Megborotváltak, kiadták a ruhámat, de mielőtt kiengedtek, beszédet tartottak arról, hogy becsüljük meg a munkáséletbe való visszatérés lehetőségét, s odakint bizonyítsuk, hogy rászolgáltunk a kormány jóindulatára. Tízes csoportokban engedtek ki bennünket a börtönből.

 

Gyönyörû szép, meleg vasárnap volt. Kikerültem a kapuban álló újságírókat, felültem a villamosra és hazamentem. Még aznap jelentkeznem kellett a csepeli rendőrkapitányságon, ahol közölték velem, hogy a börtönbeli rossz magaviseletem miatt hat hónapi rendőri felügyelet alá helyeznek. Este tíztől hajnali négyig a lakásomon kellett tartózkodnom, csak az otthonom és a munkahelyem közötti útvonalon közlekedhettem, nyilvános szórakozóhelyet nem látogathattam. Minden vasárnap 11 órakor jelentkeznem kellett a rendőrségen.

 

Szabad voltam, s meglepett az emberek magatartása. Majdnem elsírtam magam, amikor rájöttem, hogy Kádár Jánost úgy emlegetik, mint a nemzet atyját, aki az országot megmentette és felszámolta a fehérterrort. Mindenki jól élt és tvisztet járt.

 

Visszamentem a gyárba dolgozni. Esztergályos státuszt nem adtak az Acélműben, helyette segédmunkás lehettem volna a Vasöntőben, vagy a Martinban. Nem fogadtam el. Átmentem a Motorkerékpárgyárba esztergályosnak, de ott csak három hónapig bírtam, mert állandóan molesztáltak. Aztán a Szolgáltatóüzemhez kerültem, sokat betegeskedtem. Kijöttek rajtam a börtönnyavalyák, majdnem minden évben szanatóriumban voltam.

 

Ötvenöt éves koromban az orvos azt mondta, le fognak százalékolni. A nyugdíjam feltornászása érdekében elmentem a Volánhoz raktárosnak. Ott jobban fizettek. Négy év múlva 25 forintos órabérrel százalékoltak le. 2850 forint volt az első nyugdíjam. Akkor döbbentem rá, hogy az 1956 előtti tizennégy évemet nem számították be.

Senki nem volt velem szolidáris. Az emberek a propaganda hatására mind ,,ellenforradalmat” emlegettek.

 

Semmim sem volt. Édesanyámékhoz mentem lakni, amikor kiengedtek a börtönből. A szomszédban akkor is ott lakott az asszony, akinek a lakásában letartóztattak. Férje otthagyta őt és a gyereket. Négy évig jártunk együtt, majd összeházasodtunk. Az édesapámtól kapott telken három éven át, saját kezünkkel építettük fel a házunkat. Berendeztük, meglett mindenünk.

 

Mikor eljött a rendszerváltás, rehabilitáltak. Nagy tiszteletnek örvendek, Csepel díszpolgára lettem.

 

 

Úgy érzem, amit cselekedtem, ma is megtenném.

 

Bácsi József

 

(Megjelent 2006-ban, a Budapest-Csepel Önkormányzatának ’56-os Emlékbizottságának kiadásában közreadott „Csepeliek ’56-ról” című - Bárány Tibor és dr. Bolla Dezső által szerkesztett - visszaemlékezés kötetben. A szöveg Bácsi József írásos visszaemlékezésének szerkesztett változata.)

 

Bácsi Józsefet a köztársasági elnök 2011 novemberében a Nagy Imre-érdemrenddel tüntette ki.


További hírek

  Észrevétel - 2.
2018. 11. 23. 17:14 21keruleti-hirhatar.hu
  Észrevétel - 1.
2018. 11. 23. 17:08 21keruleti-hirhatar.hu
  Kit érdekel?!
2018. 11. 23. 16:53 21keruleti-hirhatar.hu
  A KÉK – Csepelről, Csepelen (is)
2018. 11. 23. 15:33 21keruleti-hirhatar.hu
  Csepeli véradás
2018. 11. 23. 14:24 21keruleti-hirhatar.hu
  Tanuljon szakmát ingyen!
2018. 11. 21. 14:01 21keruleti-hirhatar.hu
  A lakáspiacról
2018. 11. 09. 23:20 21keruleti-hirhatar.hu
  Önkéntesen, önzetlenül...
2018. 11. 09. 22:19 21keruleti-hirhatar.hu
  Az adománybolt megnyitott
2018. 11. 06. 10:22 21keruleti-hirhatar.hu
  November 5., 11 órától nyitva: adománybolt Csepelen!
2018. 10. 30. 15:06 21keruleti-hirhatar.hu





IMPRESSZUM | MÉDIAAJÁNLAT | SZABÁLYZAT | HÍRLEVÉL

(c)2o15 Hírhatár Lapcsoport