2019. november 20-án, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár csepeli fiókjában tartotta meg előadását a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület.

Ezen a napon Horváth László volt az előadó, a téma pedig – amely a szépszámú érdeklődőt odavonzotta – Csepel híres emberei.

Nagyon nehéz helyzetben van az, aki Csepel híres embereiről akar előadást tartani – kezdte el mondandóját Horváth László közgazdász, amatőr helytörténész -, mert óriási tömeggel találja szemben magát. Ugyanis nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy létezik Magyarországon másik olyan település, amelyik olyan mennyiségben és minőségben adott az ország és a nemzetközi világ részére híres embereket, mint Csepel!

Éppen ezért teljes képet nem is tudok adni, mert arra a rendelkezésemre álló mintegy két óra kevés.

Megpróbálom bemutatni azokat a személyeket, akik cselekedetükkel nemzetközi vagy országos hírnevet tudtak szerezni Csepelnek. Aztán – ha lesz még időnk – olyanokat is, akik a polgárok életére voltak nagy befolyással.

Nagyon nehéz volt a helyzetem azért is, mert mit tesz ilyenkor az ember, amikor válogatni kell? Először megnézi, hány Kossuth-díjas van? Csepelen van, vagy 25 Kossuth-díjas. Ha megnézi az ember a Kossuth-díjasok névsorát, foglalkozását, akkor kiderül, hogy közülük egy, vagy kettő érdemes arra, hogy megemlítsék a nevét. Miután eléggé kétbalkezes vagyok, nagyra becsülöm azokat a kétkezi embereket, akik esztergályosok, szerszámkészítők, stb... De azért ezeket a szakmákat nem tartom olyannak, hogy Kossuth-díjjal kellene folyamatosan elismerni.

A másik szempont az lehet: kik a díszpolgárok? Ha megnézi az ember a díszpolgárokat, kiderül, hogy 1902-től (akkor adta a csepeli képviselő-testület az első díszpolgári címet) egészen 1940-ig összesen nyolc embert találunk, aki megkapta. De ők is olyanok, akiktől a település vezetése valamit várt: főként alispánok, főispánok, megyei főjegyzők szerepelnek a listán.

Összesen kettő olyan ember van, aki ténylegesen Csepelhez köthető. Mit tesz Isten, az egyikük Weiss Manfréd – aki 1915-ben kapott díszpolgári címet -, és Stern Richard igazgató – aki 1916-ban.

(Mellékesen jegyzem meg, hogy Weiss Manfrédnak véletlenül, a 90-es években a csepeli képviselő-testület is adott egy díszpolgári címet, nem tudván azt, hogy egyszer már kapott.)

Weiss Manfréd tehát dupla-díszpolgár: ezt elég kevesen tudják. Akkor, amikor most megkapta azt a díszpolgári címet, még én sem tudtam, hogy ő 1915-ben már egyszer díszpolgár lett.

Tehát ez a szempont sem sokat segített.

Kellett szerezgetni további arra érdemes embereket. Szerencsére, azért vannak bőven olyan egyéniségek, akikről érdemes beszélni.

Elsősorban arra gondoltam, hogy a történelemben is történtek olyan események, ha nem is éppen Csepelen, hanem a környezetében, a szigeten, amelyek nemzetközi hírűek voltak, és érdemes megemlíteni.

Az első: III. Béla királyunk, akiről a szakma azt tartja, hogy Árpád-házi királyaink közül ő volt a legkomolyabb, legnagyobb egyéniség. Én is így vallom, bár nem vagyok történész.

Ő 1172 és 1196 között uralkodott, 24 évig.

Bizáncban nevelkedett, császárnak képezték, aztán megszületett az utód, s őt visszalökték ide királynak. Megszervezte a kancelláriát, megteremtette az írásbeliséget, külföldre küldte a diákokat. Annonymus az ő ideje alatt kezdett el írni, s ebben az időben született a Halotti beszéd is (amely az első összefüggő magyar nyelvemlék). Középhatalommá tette Magyarországot.

Az esemény pedig az volt, hogy Barbarossa Frigyes, a németek egyik legnagyobb császára, (a magyarok csak Rőtszakállúként emlegetik), a Szentföldre vezetett egy keresztes hadjáratot (szám szerint a harmadikat), s útja Magyarországon keresztül vezetett.

Amikor ideért, akkor III. Béla nagyon komolyan vendégül látta, a hadseregét is ellátta. Oly módon, hogy a korabeli nyugati sajtó, elsősorban német nyelvterületen, nagyon komoly teret szentelt ennek a találkozásnak, értékelték a vendéglátást, sokat írtak róla.

Na, most hogy jön ide Csepel?

Hát úgy, hogy a vendéglátás egyik módja az volt, hogy királyunk a Csepel szigetre szervezett a császárnak egy négynapos vadásztúrát. Itt vadásztak négy napig, s ennek is nagyon nagy híre volt Nyugat-Európában. Igaz, hogy akkoriban újság még nem nagyon volt, de az írnokok erről nagyon sokat írtak. Tehát Csepel így kerül bele ebbe a képbe.

Egyébként III. Béla jól helyezkedett, próbált a három nagy hatalom (a pápa, a német császárság és a kelet-római birodalom, azaz Bizánc) között egyensúlyozni. Rőtszakállúval is összeakasztották a bajuszt egy időben, s ezért is volt feltűnő ez a vendéglátás.

Csepelnek nemzetközi híre másodjára a török kiűzésekor, Buda visszafoglalásakor (1686. szeptember 2.) keletkezett. Ennek is nagy híre volt, erős volt a visszhangja, nagyon sokat írtak a várvívásról és a sikerről.

Csepel hogy kapcsolódott bele ebbe?

Az ostromnak két vezére volt: V. Lotharingiai Károly herceg a Habsburg csapatokat és II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem a német birodalmi erőket vezette. Miksa megsértődött, elment haza, s így a déli sereg parancsnoka Bádeni Lajos őrgróf lett.

Ő kitűnő parancsnok volt, egészen a Balkán végéig le tudott menni, fővezér lett, stb.

Egyik alvezére, Batthyány Ádám országbíró, a várvédő pasa háremét és kíséretét, akiket a Csepel szigetre telepítettek, elfogta. Nagy aranyzsákmányra is szert tettek, s ennek is nagy híre volt. Tehát Csepel így került szóba.

(Mellékesen jegyzem meg, hogy más információk szerint ez az esemény a szigeten kívül történt. Én ezt az Ercsi helytörténetben olvastam. De ez minket ne zavarjon.)

Csepel ily módon került bele ismét a történelembe.

Még fontos lenne tudni, kik voltak Csepel bírái, főbírái? Ez igazából nem sokat jelent, mert bár ezek a leggazdagabb, legmódosabb emberei voltak a településnek, nagy befolyásuk nem volt a történelemre. Egyedül talán Petz Ferenc (aki 1873-tól töltötte be e tisztet) volt az, akiről megemlékezik a fáma, mégpedig azért, mert 1876-ban (a gubacsi zárógát 1872-ben elkészült), a dunai áradáskor nagyon okosan mozgósította a település lakosságát, s megóvta a községet attól, hogy elöntse a víz (mint ahogy 1838-ban az megtörtént). Érdemei elismeréséül I. Ferenc József király a koronás ezüst érdemkereszttel tüntette ki.

A Weiss Manfréd ideérkezése előtti időkből mást nem nagyon érdemes tárgyalni.

Csepel igazi múltja akkor kezdődött, amikor Weiss Manfréd, és testvére, Berthold ide telepítették konzervgyáruk egy részlegét, ahol lőporral, illetve annak lőszerekből való eltávolításával foglalkoztak. Ez veszélyes tevékenység volt, ezért jöttek Csepelre.

Ez a cselekedet alapvetően befolyásolta Csepel életét, mert a település fele előbb-utóbb gyár lett, elzárva a települést az éltető forrástól, a Nagy-Dunától.

Ez eleve meghatározta a település további lehetséges terjeszkedésének irányait is: csak a dél-délkeleti lehetőség maradt, s így olyan lett, amilyen lett. (Arról kár beszélni, mi lett volna, ha ez másként alakul?)

Weiss Manfrédról nem akarok túl sokat beszélni (korábban ezt már több alkalommal, többen is megtettük). Lényeg az, hogy zsidó kereskedő családban 1857-ben született Weiss Manfréd. Először Pesten próbálkozott, Ferencvárosban, meg máshol. Aztán így szorultak ide, a csepeli szigetre. A gyár annyira el volt zárva a világtól (mondhatnám, majdnem annyira, mint most – de ez csak részben igaz) és a településtől is, hogy bátrabban lehetett robbanásveszélyes tevékenységet folytatni.

Kialakult a gyár, fejlődött. Weiss Manfréd kitűnő gazda volt, nagyon jó kereskedő, iparos volt és kitűnő kapcsolatokkal is rendelkezett. Ezt el is ismerte a nagyvilág, hiszen 1896-ban, tehát épp a millennium évében nemesi címet kapott. A mi szempontunkból nagyon érdekes az, hogy ez a nemesi előnév a „csepeli” volt. Miután ez öröklődött, s Weiss Manfrédnak elég nagyszámú utódja született, ők mind használták ezt a „csepeli” előnevet.

Amikor például egyik fia, csepeli Weiss Alfonz megtette az első kapavágást a csepeli sporttelep építésénél, akkor az újságban azt írták, hogy báró csepeli Weiss Alfonz első kapavágása. A képen pedig ott görnyedt ő (mert egyébként egy szép, magas ember volt).

Tehát a „csepeli” előnév miatt, meg ammiatt, hogy tudta mindenki: Weiss Manfrédnek a bázisa Csepel, ismét belekerültünk a történelembe.

(Bár neki voltak más telephelyei, főként ingatlanbefektetései. Nem igazán van nagy híre annak például, hogy hol volt vállalatának központja? Ez nem a Nagyiroda volt, ahogy ezt az ember hinné, ott csak munkaügyi és egyéb műszaki ügyeket intéztek. Az igazi központ az a Mária-Valéria utca 17. szám alatt volt – most Apáczai-Csere János utca. Nagyon szép épületben két emeletet vásárolt meg Weiss Manfréd, s ott voltak az irodái. Amikor először oda mentem, még egyetlen erre utaló felirat sem volt ezen a házon. Most már van rajta egy felirat, amely arról tudósítja a közérdemű közönséget, hogy itt halt meg Görgei Artúr tábornok.

De azt már nem közli senki, hogy tulajdonképpen Weiss Manfréd tulajdonolta azt a lakrészt is, ahol Görgei Artúrt vendégül látta – nem kért tőle lakbért - élete utolsó éveiben.

Latinovits Endre (gróf Tisza István miniszterelnök titkára), Görgei egyik veje volt a ház eredeti tulajdonosa, tőle vásárolta meg a két emeletet Weiss Manfréd.

Sajnos, tartozik ezzel a csepeli „köz”, hogy oda egy táblát helyezzen el: itt volt a Weiss Manfréd iroda.

Ezen kívül pedig a Vígszinház melletti nagy, háromszög alakú, hatalmas háztömb az, ahol a kereskedelmi irodák voltak, itt zajlott a kereskedés: Metalloglóbusz, Ferroglóbusz, Agroglóbusz, stb. Tehát maga a vállalat is több helyen terült el. (Bolla Dezsőtől tudom, hogy a Vígszínházban is részesedése volt, illetve az az egész terület az övé volt.) A másik irodája pedig a Deák Ferenc utcában volt.

Weiss Manfrédnak tehát nagyon nagy befolyása volt, nélküle nem lett volna Csepelből az, ami lett.

1916-ban lett főrendiházi tag, s 1918-ban (az utolsók között) kapta meg a bárói címet. Tehát nem azért lett felsőházi tag a parlamentben, mert báró lett, hanem mert teljesítménye miatt kijárt neki tiszteletből a felsőházi tagság.

Egyébként az, hogy valaki megkapta a nemesi címet 1896-ban, s báró lett 1918-ban – ennek 1848 óta csak elméleti jelentősége volt. Csak címek voltak, semmilyen előjog nem társult hozzájuk, mégis voltak, akik nagyon szerették volna a nemességet, vagy a bárói címet...

Weiss Manfrédról talán még annyit mondanék, hogy ő – ahogy a hírek alapján elterjedt – a munkásainak miket épített (összehasonlítva például a Chorinokkal, akik egész komoly, hatalmas munkáslakótelepeket létesítettek): csak 1918 környékén kezdett építkezésekbe, s akkor is a belső telepet csinálta meg az igazgatói részére, nyilván azért, hogy ha sürgősen kellenek, kéznél legyenek. Aztán a középvezetőknek a külső telepet (Posztógyár utca, Petőfi utca, Petőfi tér, Rákóczi út környékén), mindkét telep ma már védett. Ő építtette az úgynevezett „Hatházat” - kényszerből – mert különben nem tudta volna azokat az ózdi munkásokat, középvezetőket, szakembereket ide hozni, akikre szüksége volt. A „Hatház” (nem tudom mennyire ismerős) közül egy elpusztult, egy óvoda, s négy még megmaradt, bár az ötvenes évek elején le akarták bontani, amikor felépültek azok a háromemeletes, nyeregtetős házak a Völgy utca elején. Aztán mégis megmaradtak, s ma is ott állnak, néznek fel a nagy házakra.

Ezt a fajta tevékenységet inkább meghagyta a gyerekeinek, pontosabban szólva a lányainak. A csecsemőotthon, a napközisotthon, a különféle egészségügyi intézmények ügyeit Daisy és Edith lányai intézték.

Aki az aprómunkát végezte – s róla szeretnék most megemlékezni – az igazgató, Stern Richárd volt. Stern Richárd, aki Szekeresként fejezte be, mert magyarosította a nevét, de Csepelen talán csak a vége felé lett Szekeres.

Stern Richárd néven volt ismerős. (Dezsőtől tudom, hogy a Wahl-családnak oldalági rokona volt. Mint tudjuk, Wahl Alice Weiss Manfréd felesége volt.)

Pozsonyban született 1869-ben Stern Richard, aki rettentően érdekes egyéniség volt, és mély nyomokat hagyott a csepeliekben. Kereskedelmi iskolát végzett Pozsonyban, aztán bevonult, és a tengerészethez került. Leszolgálta a három évet és tengerész-őrmesterként szerelt le. Akkor kerülhetett Csepelre.

Erről különféle időpontok vannak: 1892-ben, vagy 1897-ben? Én arra hajlok (tekintve, hogy az 1893-as kezdetnél már itt volt), hogy 1892-ben.

Csepeli Szabó Béla írt egy novellát erről, s ezt én olvastam, s ő is úgy szerepelteti a személyeket, hogy Stern Richárd volt, aki vezette az építkezést, s az első műhelymunka vezetését is ő vállalta magára.

Azért is valószínűbb ez, mert 1895-ben Csepelen házasodott. Hámorszki Ilonát vette el (aki nem zsidó lány volt), s katolikus volt az esküvői szertartás.

Szóval Stern Richárd volt az első munkavezető, egészen 1896-ig, amikor is januárban volt egy tűz a gyárban, a lőszerraktár közelében, s a lőporos hordókat Stern Richárd és felesége, aki akkor hat hónapos terhes volt (azaz már harmadik hónapban lehetett, mikor az esküvő létrejött) helyezte távolabb a tűztől.

Ezért, jutalomból mindjárt igazgatónak nevezte ki Weiss Manfréd. Így 1896-tól Stern Richard igazgató volt.

Néhány dolog, amit tudni kell róla. Régi művezetők és tűzoltók (mert igazgatóként egyből megalapította a gyári tűzoltó-egyesületet) visszaemlékezései nyomán idézem fel.

A tűzoltó egyesület egyébként nagyon fontos lehetett, mert állandó robbanás-veszély volt, s mindig tűzveszély is. Az egyesület az első világháború alatt mintegy 400 főből állt, aztán lecsökkent 100 főre. Lényeg az, hogy nagy testület volt, komoly munkát jelentett. Ő egyébként nemzetközi díjazásban is részesült ezért a tűzoltó munkáért, klönböző érdemrendeket, elismeréseket kapott. Őt is elismerték: lovagi címet kapott, a Ferencz József Lovagrend tagja lett, királyi tanácsosi címet is kapott.

Tevékenységéről.

Hetvenedik évfordulóján, az új helyén, Magyaróváron (majd beszélek még róla) óriási ünnepséget rendeztek, s akkor azt mondták, hogy nyers modorú, de a legkiválóbb szívű igazgató volt. Valóban, tudott bánni a melósokkal.

Azt csinálta, hogy bejött munkaidő előtt, s versenyeztette a dolgozókat, ki ér be előbb? Az első helyezett 5 Koronát, a második helyezett 3 Koronát, a harmadik pedig 2 Koronát kapott, így aztán özönlöttek a munkások, hogy ott legyenek a gyárban. Feltételezem, hogy nyelvezete is olyan lehetett, hogy a munkásokkal jól megértette magát. Nagyon szerették Stern Richárdot.

Amit mindenképpen el akarok mondani: 1909-ben érdekes dolgok történtek. Idekeveredett az akkoriban a legelsők között nevet szerzett labdarúgó szakember, Fehéry Ákos, aki erzsébeti lakos volt, de itt kapott munkát. Vagy ő győzte meg Stern Richárdot, vagy egymást győzögették, nem tudom, de a lényeg az, hogy létrehoztak egy sportklubot. Ennek elnöke Stern Richárd lett, szakmai vezetője pedig Fehéry Ákos.

1909-ben létrehoztak egy futball-csapatot. Idehozták a jó futballistákat: nagyon nem kellett erőlködni, jól fizetett a gyár, s olyan játékosok jöttek ide, akik valahol, más klubokban futballoztak. Nem akarom részletezni, mert a futballról itt már nagyon sokat meséltem, de annyit azért hadd mondjak el, hogy 1909-ben már nem tudtak elindulni a bajnokságban, mert későn engedélyezték a klubot.

1910-ben már igen, viszont olyan erős lett a csapat, hogy az előkészületi mérkőzéseken mindenkit halálra vertek. Csináltak egy futballpályát a Duna-parton, uszoda is volt hozzá, atlétikai pálya is – nemzetközi atlétikai versenyt is akartak rendezni. Hitelesítették is a pályákat, tehát komoly komplexum keletkezett itt. De nem fogadta be egyetlen osztály sem a csepelieket. A III. osztályba sorolták volna, de azok meg tiltakoztak: komolytalan lesz a bajnokság, mert olyan erős a csapat! Az I. és a II. osztály pedig azért tiltakozott, hogy a csapat küzdjön meg azért, hogy az I., vagy a II. osztályba kerülhessen.

Így aztán inkább „lenyelték” a B.A.K. nevű Budapesti Atlétikai Klubot, s elindultak az I. osztályban. A klub neve B.A.K. maradt, de a hosszabb neve Budapest-Csepel Atlétikai Klub lett.

Kitűnő csapat lett, az első évben a negyedik helyen végeztek: sok minden sújtotta a csapatot, sérülés, halál, bevonultatás (akkor zajlottak a balkáni háborúk előkészületei).

1911 tavaszán megnyerték az akkor legismertebb, Bécsben megrendezett Práter Kupát.

Ez is egy érdekesség Stern személyiségéhez: a döntőben nem akart kiállni, mert pihentebb volt az ellenfél, a Wiener SC. Az elődöntőt megnyerte a Csepel a Wiener AC ellen. Fogadtak Károly Jenővel, a csapatkapitánnyal, aki egyébként az ificsapat edzője is volt (s velük megnyerte az ifi-bajnokságot).

Károly Jenő volt a magyar labdarúgás első nemzetközi klasszisa – ha valaki nem tudná. Schlosser és a többiek csak ő utána érkeztek. 1926-ban Torinóban halt meg, amikor a Juventus (az ő elnöksége alatt) először nyert bajnokságot. Ott temették el.

Akkor, amikor 1912-ben ez a sportklub megszűnt csepeli lenni, s maradt B.A.K., akkor ezek a futballisták itt maradtak Csepelen, dolgozni.

Károly Jenő például 1919. januárjában föl lett szólítva (másokkal egyetemben), mert állítólag rosszul bánt a munkásokkal, hogy kérjen bocsánatot. A Csepeli Proletár azt írta, hogy a bocsánatkérés a Népszavában megtörtént, ott kértek bocsánatot a dolgozóktól. Szóval 1918-1919-ben Károly Jenő még itt dolgozott. Neve volt, Csepelen mindenki tudta, hogy Károly Jenő 25-szörös válogatott volt (ennél több válogatott mérkőzés nem is volt ezen idő alatt).

Fehéry Ákos, aki szervezője volt a CSTK-nak, s 1912-ben is az ő vezetésével alakították meg. Itt maradt, magyar szövetségi kapitány is volt 1918-1919-ben. Ő még épített egy pályát a II-es dokk után, Újfalu, vagy Jaj-telep közelében, amit használtak 1924-ig, aztán a kikötő lenyelte azt a területet.

Hogy a futballt lezárjam, azért szűnt meg, mert a WM-gyár lenyelte a futballpályát. 1913-1914-ben megszűnt a futballpálya. Akkor jöttek létre az Acélművek.

1909 és 1912 között 2.000-ről 6.000-re nőtt a gyári munkáslétszám. Nagy volt a fejlődés, amely helyet is igényelt.

Stern Richárd. 1913-ban elvált, majd újra nősült. A második felesége egy gyári művezető lánya volt, szintén keresztény, mint az első felesége.

1916-ban Stern Richard fogta a kalapját és itthagyta a csepeli gyárat.

Önként bevobult a világháborúba, harcolni. Hogy erre mi késztette, csak feltételezni lehet. Lehet, hogy sokat piszkálták a melósok, hogy ne nagyon dumáljon, hanem menjen a frontra, ha már annyira akarja hajtani őket. Lényeg az, hogy elment.

Újból matróz lett. Ezalatt a két év alatt kapott másodosztályú Signum Laudis ezüst és bronz érmet, hadnagyy lett, és így szerelt le.

Amikor jött a kommün Csepelen, akkor is komoly részt vállalt. Mondtam, hogy nem fogok politikáról beszélni, de kénytelen vagyok, hogy egy jellemet valahogy leírjak.

Ezek a munkások itt biztosan nagyon elégedetlenek voltak a háborúval, a körülményekkel, az élelmiszerhiánnyal – de a frontra azért nem akartak menni: azért jöttek ide Csepelre dolgozni, hogy ne kelljen háborúzni. Mert ez hadiüzem volt, innen általában nem vitték be az embereket.

Amikor ezeket besorozták a vöröshadseregbe, nem voltak képzett katonák, nem tudták, mi az a katonaság.

Akkor a kiképzésükben Stern Richárd részt vett, hogy megtudják, mi az hogy háború, s szokták a csapatmozgást. Én legalábbis így látom.

A lényeg az, hogy amikor 1920-ban a magyaróvári Hirtenfeld Tölténygyár a Magyar Állam kezére került, akkor 1921 január elsejétől (erre több időpontot is találtam, de ezt tartom legvlószínűbbnek) lett ő igazgatója a Magyaróvári Vadásztölténygyárnak.

Onnantól kezdve szabadon gazdálkodhatott, s olyan dolgokat hozott létre, hogy nagyon fölfejlődött a gyár (bár ez igazából attól függ, mekkora a kereslet a termékek iránt). Óvodát, munkáskaszinót, ami csak létezik, mindenféle intézményt. A munkáslakásokat felújította, újakat épített. Szóval szociális létesítményekkel rendesen ellátta a gyárat. Nagyon népszerű volt.

70 éves korában, 1939-ben egy ünnepélyt rendeztek. A Hubertus nevű footballcsapatot hozta létre 1930-ban, amely lépegetett fölfelé, elég komoly klub lett. Nemcsak sporttal foglalkozott, hanem énekkarral, szinjátszókkal, mindenféle szabadidős tevékenység szervezésével is. Nagyon népszerű volt. Többezer munkás vonult fel, éljen a 70 éves igazgató táblákkal. Megjelent az égvilágon mindenki, aki csak számít: tábornokok, bankigazgatók, mindenki hozta az ajándékot.

Megjelent a Weiss-család is: Weiss Jenőék egy arany cigarettatárcát adtak számára. (Akkor már a zsidó-törvények megvoltak, s Magyaróvár – és Moson is - erős német lakosságú tellepülés volt.) Így kell ezt értékelni. Nagyon népszerű volt.

Pár hónap múlva nyugdíjba vonult, és két év múlva meghalt.

Az utóéletéről annyit, hogy Mosonmagyaróváron utólag Díszpolgár lett, utcát neveztek el róla 2007-ben (pedig életének csak második, kisebbik felét töltötte ott).

Csepeli tevékenysége – úgy tűnik – nyom nélkül maradt. Pedig a település, a mai kerület talán legrégebbi épülete, az ő hajdani lakóháza, megmaradt! 1911-ben vette a mostani Ady Endre út 62. számú épületet, és egészen addig, ameddig Csepelen volt, itt lakott.

Magyaróvárra költözése miatt eladta a községnek. Csepel község ott alakította ki a polgárok első kultúrházát: egy 400 személyes helyiséget épített a lakáshoz, s avatásakor óriási felhajtás volt, lovasbandérium felvonulása, Prohászka püspök megjelenése. Egészen 1927-ig, a nagy kultúrház felépítéséig ez volt a csepeli polgári kultúrház.

1930-ban az OTI, az Országos Társadalombiztosítási Intézet vette meg az épületet, s attól kezdve az volt az OTI (újabb nevén SZTK), egészen 1948-ig. Holott közben a település vagy tíz kilométer hosszúságúra nőtt, s mindenkinek a Pesti útra, később Horthy útra kellett bandukolnia.

Ez az épület most megvan. Volt ott az égvilágon mindenki: Kislakásépítő Szövetkezet, MHSZ, stb. Legutóbb a Vöröskereszt hajléktalan-szállója használta, jelenleg üresen áll.

Elég ramatyul néz ki, megnéztem. Építészetileg nem egy kiemelkedő alkotás, de a maga idejében komoly polgári ház volt Csepelen.

Szóval, egy emléktáblát azért megérdemelne a ház, addig, amíg le nem bontják, mert úgy látom, nagy erre a készülődés... Itt volt az OTI, itt volt a kultúrház, itt lakott Stern Richárd. Nem ártana erről megemlékezni.

A háború előtti időszakban ez a két személyiség volt meghatározó a község életében.

A két háború közötti időszakban, amely Csepel igazi aranykora volt, akkor fejlődött, nőtt ki az, ami.

Jellemzésképpen (bár erről más írások születtek, s más kép él), 1943-ban (pontatlan a lakosságszámítás, mert nem volt népszámlálás, csak 1941. januárjában, akkor 47 ezres volt a lakosságszám, amely évi 5 ezerrel nőtt) 60 ezer fölé növekedett a lakók száma. Voltak 65 ezres hírek is, de az én számításaim szerint 61 ezer környékén lehetett a település létszáma.

Ezt a nagyságot legközelebb majd csak az 1960-as évek közepén érte el a csepeliek létszáma. Azt követően Csepel lakóinak száma már csak azért növekedett, mert felépültek a tízemeletes házak, s azokba idetelepítették az embereket. Onnan csökkent le a lakosság a mostani létszámra.

Tehát, ez a két háború közötti időszak, amelynek három meghatározó egyénisége: a gyárban Korbuly Károly, a településen dr. Koncz János jegyző és Robl János kanonok.

Korbuly Károly örmény családban született, s már nagyapja is műszaki dolgokkal foglalkozott (nem tudni miért, mert az örmények inkább a kereskedelemben jeleskedtek).

Korbuly Károly édesapja, József, már díjat nyert a Világkiállításon, egy találmányával.

Korbuly Károly kitűnővel végezte a Műegyetemet. A Ganznál kezdett el dolgozni, s ott került kapcsolatba Kandó Kálmánnal és a vasúttal. Amikor Kandó Kálmán kiment Olaszországba, hogy az ottani vasúti hálózatot vonattal lássa el, akkor magával vitte Korbuly Károlyt is, mert ismerte, és tudta róla, micsoda zseniális elme.

1908-ban már saját autója volt, ami egészen ritka volt. Állandóan buherálta az autókat, kitűnő műszaki ember volt.

Olaszországban is nagyon jól megélt. 1915-ben, amikor az olaszok úgy gondolták, hogy mégsem tartják be a szerződéseket, hanem a Központi Hatalmak ellen fordulnak inkább, akkor Korbulyt lefogták. Betegsége miatt 1916-ban engedték el Szardínia szigetéről, ahol addig raboskodott.

Weiss Manfréd abban a pillanatban lecsapott rá! Ahogy Magyarországra érkezett, napokon belül szerződtette, műszaki vezetőnek.

Attól kezdve Korbuly Károly kulcsfigura volt. Olyannyira, hogy 1919. januárjában, amikor a kommün előszele már erősen lengedezett, ki akarták tiltani a gyárból – Dessauer Ármin igazgatóval együtt. Weiss Manfréd annyira ragaszkodott hozzá, hogy erről az elképzelésükről végül is lemondtak: maradhatott a központi irodában, s egy hónapig még irányíthatta a műszaki dolgokat, de utána már tényleg nem jöhetett a gyárba. (Dessauer Ármint pedig szabadságoltatták.)

Annyira fontos volt Korbuly Károly, hogy még Böhm hadügyminiszterhez is elmentek a Weiss-fiúk, Alfonz és Jenő, s kérték, a termelés matt maradhasson helyén Korbuly.

Korbuly Károly a település életében nagy szerepet nem játszott, annak ellenére, hogy itt lakott. Méghozzá a gyár területén lakott: ott épített egy nagy villát magának, amelyben 1945-ben lakásokat alakítottak ki. Ez egy 24 szobás villa volt, teniszpályával, ami télen korcsolyapálya volt. Bent lakott a gyárban, állandóan azzal foglalkozott, amivel kellett.

Ha azt mondják, hogy Weiss Manfréd beindította a civil-gyártást (a nem hadiipari termékek gyártását), akkor ez tulajdonképpen Korbulynak köszönhető. Ennek műszaki feltételeit ő dolgoztatta ki.

Virilista képviselője volt ugyan a képviselő-testületnek: a legnagyobb adót ő fizette.

Nem tudom, mennyire ismert a virilista képviselő? Azt jelenti, hogy minden évben kiragasztották a községháza falára a húsz legnagyobb adófizető listáját (ezeket meg lehetett fellebbezni, de nem szokták). Ez a húsz fő képviselő lett.

Én nem olvastak, hallottam arról, hogy Korbuly Károly egyszer is részt vett volna a képviselő-testület ülésén. Hozzászólni biztosan nem szólt hozzá!

Vezérigazgató volt, ő vitte a gyárat.

1944. július 24-én halt meg, azév tavaszán már leváltották (most úgy mondják, hogy nem volt németbarát, azért váltották le – de az is lehet, hogy egészségi állapota is megromlott addigra).

A legnagyobb bombatámadás 1944. július 27-én érte a települést és a gyárat. Akkor jött a hír, hogy meghalt az öreg Korbuly, és akkor mondták a meklósok: itt a vég, meghalt Korbuly és település is súlyos károkat szenvedett a bombázásban Megsérült a templom, leomlott a kultúrház, a polgári iskola.

Öccse 20 évvel fiatalabb volt, kitűnő gépgyártó mérnök, találmányai voltak.

Korbuly Károly részben azért volt a legnagyobb adófizető, mert 1937-ben egy csőgyári szabadalmáért hatalmas összeget, 350 ezer Pengőt kapott. Világszerte elrejedt szabadalom lett.

Korbuly János később Kossuth-díjas lett – de ez már egy másik terület.

Fia, aki együtt is volt öccsével, Jánossal, a repülőgép-gyártás legnagyobb mestere lett. Ő vezette itt a gyárban a repülőgép-gyártást és később Szigetszentmiklós-Szilágyi telepen (később, 1930-tól Horthy-liget, 1940-től Horthy István Liget, 1946-tól ismét Szilágyi-telep lett, s utána alakult ki a szigethalom név) a kitelepített, önállóvá váló üzemet.

(Egyébként Szilágyi Lajosról sem ártana megemlékezni: ő volt az, aki az engedélyt adta a Weiss Manfréd gyár megalapításához. Szigetszentmiklóson utca van róla elnevezve, s Csepelen is volt róla utca elnevezve – a mai Vasas utca. Komoly főszolgabíró volt, a ráckevei járásé.)

A község életét meghatározó egyén pedig dr. Koncz János volt. Tartottam már róla itt előadást, most nem akarom részletezni nagyon. Erdélyi, a történelmi Erdély közepéről került ide: főjegyző volt Dicsőszentmártonban és alpolgármester. 1917-ben került Csepelre, kisebb zökkenőkkel, mert volt a kommün... De akkor is vezető szerepet vitt a település életében. Csak júliusban váltották le, s sorozták be a Vörös Hadseregbe, ahova már nem vonult be.

Fehéry Ákos viszont sajnos fogságba esett, a csepeli vöröskatonák mintegy felével együtt és olyan beteg lett, hogy meg is halt nagyon rövid időn belül. Tiszteletére nemzetközi meccset játszottak.

Dr. Koncz János 1922-től lett a Magyar Falusi Jegyzők Egyesületének elnöke, és 1944. végéig, a németek általi letartóztatásáig (egy hónappal később a kommunsták kiűzték) maradt ő Csepel jegyzője, s a jegyzőszövetség elnöke. Akkor a jegyzőszövetség is megszűnt, nem létezett tovább.

Tehát ez az ember.

Csak a legfontosabbakat, melyek Csepel hírét érintik.

1935. januárjában egy arcképet készítettek róla, amelyet nyilván kitettek valahova.

1938-ban egy ünnepi hetet rendeztek Csepelen, a falu újjátelepítésének 100. évfordulója alkalmából. Akkor jegyzőkönyvbe rögzítették Koncz Jánosnak a település érdekében kifejtett tevékenységét. Ilyen – tudomásom szerint – sem előtte, sem utána nem volt.

Az ünnepi hét végére egy egész alakos festményt készített róla egy képzőművészeti főiskolai tanár, Burián László, zsakettben, Signum Laudissal (a legmagasabb polgári kitüntetéssel), a hadi kitüntetéseivel. Ez is kikerült a képviselői ülésterembe – hogy mi lett vele, nem tudom. Sajnos fényképem sincs róla.

Képzeljük el, hogy ez a jegyzőszövetség minden évben tartott egy közgyűlést, körülbelül 3500 fő tagja volt a szövetségnek. Összeültek megyénként, megválasztották a küldötteket, idejöttek 300-valahányan a fővárosba. Általában vagy a régi országházban (most a Bródy Sándor utcában, az Olasz Kultúrintézet), vagy a fővárosi új-, vagy a régi városházán, mindig valami előkelő helyen ültek össze. Minden egyes alkalommal a Koncz szónokolt, (kitűnő előadó volt, olyan szóképeket használt, amit senki más, az én tudomásom szerint), beszédfelépítése cicerói volt, eleje, közepe, vége volt. A beszédét mindig tapsviharral fejezte be. Ilyen egyéniség volt. Erre az eseményre meg volt hívva a belügyminiszter, legalább nyolc-tíz országgyűlési képviselő, vagy az államtitkár. Ha valami döntés született a Képviselőházban, azt a jegyzőszövetség megtárgyalta, küldöttség ment a miniszterekhez, s tolmácsolta a jegyzők álláspontját. Minden egyes alkalommal úgy konferálták fel, hogy dr. Koncz János, a csepeli főjegyző. Mindenki tudta.

Olyan ügyes volt, hogy a jegyzőszövetség árvaház-szervezetének vezetője Brugl József országgyűlési képviselő fölszólalásában mindig ismertette, ha Koncz Jánosnak megjelent egy új könyve. Ha megtámadták valahol, akkor megvédte.

Szóval, tudta mindenki, hogy Csepelnek van egy olyan főjegyzője, aki VALAKI!

A hírnév az így terjed, s így lehet egy településnek igazából rangot adni. Mindegy az, hogy most hogy ítéljük meg politikailag. Akkori viszonyok között nemzeti volt, irredenta volt, mint mindenki, legalábbis az ország túlnyomó többsége – ő is. Ráadásul a szűkebb pátriáját elveszítette, úgyhogy ezek mindig mély sebet ejtettek.

Robl János címzetes kanonok volt, aki itt Csepelen szinte minden egyesületben vezető szerepet játszott. Igyekezett a keze nyomát mindenhová lerakni. Újságokat szerkesztett, stb. Tehát egy komoly egyéniség volt.

Kemény ember volt. Tartottam róla szintén előadást, tehát nem akarok nagyon sokat mondani.

Ő 5 évet kapott, háborús uszítás miatt.

Én vettem a fáradságot, s elolvastam a Csepeli Őrszem néhány számát, és az uszítás abból állt, hogy buzdította a katonákat: rendesen harcoljanak, ha már háború van. Időnként konczal is összeakasztották a bajuszt, ugyanakkor együtt kártyáztak négyesben, a Mária utcában: Róbl, Koncz, meg a két Steiner (Steiner Vilmos dr, meg Steiner Rudolf, aki fővárosi tanító volt).

A hatalom mindig valamilyen összeütközéshez vezet, akárhogy nézzük, de ezzel együtt ki tudtak jönni egymással.

Háborúban – s itt nem akarok politizálni – nem lehet háborúellenes álláspontot elfoglalni. Ezt büntetik, statárium van, nem lehet. Nem lehet úgy háborúzni: óh, meggondoltam magam, nincs kedvem katonának menni, meg egyébként is... Minden állam ilyenkor statáriumot hirdet, s olyan rendszabályokat alkalmaz, hogy a demokráciát is felfüggesztik. Az Őrszem ilyen közegben született. Egyébként nagyon tárgyilagos, adatokkal kellő módon ellátott újság volt.

Öt év. Ő tulajdonképpen mártír, mert amikor befejezte az öt évet, akkor halt meg, nyilván a börtönkörülmények hatására.

Nem akarok politizálni, de van nekünk mártír papunk, aki nagyon sokat tett Csepelért, s akár el lehetne róla nevezni közterületeket. Tehát nem kellene idegen tollakat előrángatni...

Dr. Bolla Dezső ehhez kapcsolódva közbevetőleg megjegyezte: tényleg ne politizáljunk, de mindkét jobboldali vezető személyiséget kiátkozták 1945 után, miután tettek elég sokat a munkásmozgalom jó ága ellen is. Ennek ellenére mindketten az 1945-ös fordulatban szerepet töltöttek be. Egyedüliként az országban Koncz János megtagadta a kiürítést, amiért elvitték a nyilasok és fogva tartották, Pápai Máriával (aki 20 évig volt a titkárnője) együtt. Robl kanonok pedig csepel megmentése érdekében – Kalamár Józseffel együtt – küldöttség élén ment templomi zászlókkal az oroszok elé, fogadni őket, könyörögni nekik, jól bánjanak a csepeliekkel. Meg is bánhatta, mert az órája – állítólag – az ölelés közben eltűnt. Ezt a Zachár Laci bácsi mondta.

Ez nagy valószínűség szerint igaz – folytatta Horváth László -, mert apám is hasonlóan járt, haverja óráját vették el az orosz katonák. Szivesen lecsatolta karjáról és átadta, mert bújkált, s ennyivel megúszta...

Szóval, nagyon röviden ezekről a személyekről ennyit lehet mondani.

Én még felírtam néhány száz embert, akinek itt nagyon komoly szerepe volt, de hát én erre már nem szánok időt, úgysem tudnék mindenkiről beszélni.

Annyit talán még, hogy az előzőkhöz tartozott Chorin Ferenc is.

Chorin Ferenc nagyon érdekes egyéniség, mert 1945 előtt Magyarországon az elit az egykori főnemesi és középnemesi réteg, amely a közigazgatás és a politika ügyét vitte, többnyire nagy hozzáértéssel. Tetszik-nemtetszik, a politikai is egy tudomány.

A gazdasági élet pedig a német, és zsidó eredetű magyarság terepe volt.

A nagyon gazdag emberek részben a földbirtokosok, részben pedig a gyáros réteg voltak. Nem akarok nagyon belemenni, mert az hosszú lenne. Ezek nagy része szeretett volna beilleszkedni valamilyen módon ebbe a közegbe. Itt volt a vagyona!

Szerettek volna politikusok is lenni (ide tartozott Kornfeld Móric, az idősebb és ifjabb Chorin is), de nem nagyon engedték őket! Nagyon kevesen kerültek oda politikusként. (1867 és 1945 között a miniszterelnökök túlnyomó többsége gróf volt.)

Idősebbik Chorin Ferenc az igen: 1877-ben országgyűlési képviselő lett, s csaknem egészen az első világháborúig az is maradt. Sikerrel hangsúlyozta magyarságát. Országgyűlési képviselő lett, sőt később felsőházi tag is – s akkor keresztelkedett ki. Gyerekeit azonban nem keresztelte ki 1903-ban, mert az ifjabb Chorin Ferenc majd csak saját jogán, 1919-ben keresztelkedett ki.

Lényeg az: ezek mindent megtettek azért, hogy egy normális, konzervatív, tárgyilagos irodalom, újságírás, tudományos élet alakuljon ki.

A Magyar Szemle, amely a két háború között a meghatározó tudományos munka volt, 2-3 ezer példányban készült, és mindenhova eljutott, ahova kellett (összehasonlításként: a Nyugat összesen 60-70 példányban készült). Benne voltak a legkitünőbb történészek (Mályusz Elemér, Szegfű Gyula), s nagy irodalmárok, Herczeg Ferenc irófejedelemtől kezdve Gerevich Aladár, Szerb Antal, stb. Ez egy nagyon nívós társaság volt, verseket, történelmi és irodalmi műveket írtak – egyébként Koncz János is része volt ennek a csapatnak, s írt is az egyik számban, még 1927-ben. A felügyelőbizottságban, szerkesztő bizottságban mindig benne volt ifjabb Chorin Ferenc és Kornfeld Móric is, akik egyébként a Magyar Nemzetet is megalapították, amelynek vezetője Pethő Sándor lett. Igyekeztek egy nyugat-európai orientáltságú életet bevinni, s ehhez (ez a nagyon érdekes) Chorin haláláig ragaszkodott. Még akkor is, amikor már nem állt érdekében, azaz kikerült Amerikába. Odakint társadalmi elnöke lett a Nemzeti Bizottmánynak, s ott Magyarország jogaiért emelt szót, pénzelte a hozzá fordulókat, és támogatta portugáliai száműzetésében Horthy Miklóst (amikor már a 80 éves ex-kormányzótól nem várhatott semmit). Horthy támogatására létrehoztak egy alapítványt, amelynek alapítói, a két utolsó amerikai nagykövet, Montgomery és Pell. Ebbe lehetett pénzt adni, s így tartották fent Horthyt Estorilban. Az egyik legnagyobb támogató Chorin Ferenc volt.

Ahogy temetésén elhangzott 1964-ben, hegedűvel a Magyar Himnuszt játszották, most is hamvaik hazahozatala utáni temetésükkor.

Annak idején, amikor átadták az SS-nek a vagyonukat, 1944. májusában, levelet írt Horthy Miklósnak, hogy megmagyarázza, miért cselekedtek így.

Ez egy jellem volt, s nemcsak ő. Ennyit Chorinról.

Megígértem, hogy szociáldemokratára is sort kerítek: Ivanics István.

Nehéz úgy cselekedni egy településen, ha ellenzékben van valaki. Az ellenzék bírálni tud, de cselekedni az tud, aki éppen hatalomban van. A szociáldemokrácia elég erős volt Csepelen, egyre csökkenő mértékben a két háború között, de mindig jelentős tényező volt.

Akadt is olyan ember, aki tudott cselekedni Csepelért, ez pedig Cékl János volt. Cékl János tulajdonképpeni vezetője volt a csepeli szociáldemokráciának, aki helyi ügyekkel szeretett foglalkozni, többek között a footballal. Ő volt a CSTK elnöke 1930-tól kezdve, s az abból kiváló profi klubnak, a Csepeli Football Clubnak is ő lett a vezetője. Addig, amíg WMTK nem lett a CSTK-ból, azaz, amíg a gyár le nem nyelte 1938. decemberében, addig ő volt ennek a vezetője.

Egyébként pedig képviselő-testületi tag, esküdt, (az esküdteknek már pénz is járt, a képviselőknek akkor még nem adtak pénzt). Ő volt az egyetlen szociáldemokrata esküdt a csepeli képviselő-testületben. OTI felügyelőbizottsági tag volt, azért is járt pénz.

Amikor WMTK lett a CSTK-ból és WMSC a Csepeli FC-ből, akkor az Ivanics volt az, aki 3 ezer pengőre taksálta azt, amit fizetett a klub Céklnek. Ugyanis annyira szerették a footballt, hogy amikor a pályát létrehozták, akkor a vagyonukkal feleltek érte, tehát az volt a biztosíték. Ezért aztán kárpótolták őket.

Ez a Cékl János, tizenvalahány évig volt képviselő, megbecsült ember, bár nem volt túl előnyös a kinézete (nagy hasa volt és kis hitler-bajusza, de ez semmit nem jelent).

A másik szociáldemokrata (én az 1945 utáni dolgokról nem szívesen beszélek, szeretném távol tartani magam a politikától, s ez tényleg annyira közel van, és mindenkit érint), Ivanics István, akiről mindenképpen szót kell ejteni.

Nemcsak azért, mert futballista volt, s elsőosztályú meccset is játszott a 33 (Harihárom) Fc-ben. Aztán sérülés miatt abbahagyta és egy futball-dinasztiát hozott létre: az egyik fia is futballozott a Csepel tartalékcsapatában, unokái pedig játszottak az NB I-es csepeli csapatban. Tehát ilyen téren is tehetsége volt.

Ő 1945-ben országgyűlési képviselő lett, az üzemi bizottság vezetője. S azért, mert ilyen csodálatos karriert ért el, több éves börtönnel büntették, hogy nagyon rövidre zárjam a sort.

Aztán 1956-ban megint előbukkant és újból szerzett magának rossz pontokat.

Az 1990 utáni képviselő-testület első Díszpolgára lett.

Egyébként apja is régi csepeli. Ha jól emlékszem a Levente utca 34. szám alatt lakott, és rendőr őrmester, vagy törzsőrmester volt. (A Levente utca a Szent István útba olvadt bele, amikor létre jött a királyerdei Szent István út, akkor ezt a Levente utcát, amely a mostani sporttelepig terjedt, beolvasztották a Szent István útba.)

Ivanics Istvánról ennél többet nem akartam mondani. Mindenképpen megérdemli azt, hogy megemlékezzünk róla.

Nagyon sok mindenkiről szerettem volna még beszélni. Tanárokról, Bender Saroltáról, aki 40 évig volt itt az első iskola igazgatója, s még életében utcát neveztek el róla, majd még életében el is vették tőle. Sírját a temetőben gondozzuk. Ott van félig szemben Zámbó Jimmy sírjával.

Szóval annyi időnk már nincs, hogy például Csurgay Árpádról, vagy Csete Balázsról beszéljek. Felírtam egy csomó nevet, de sajnos ők már nem kerülhetnek sorra ma.

Milyen érdekes az, hogy Csepel hogyan kerül időnként a figyelem központjába. Én nem szerettem Zámbó Jimmyt, aki egyébként Imrének volt keresztelve. De, akkor büszke voltam, amikor temették, s a temetését a televízió közvetítette, s láttam, hogy még viszonylag normális kinézetű csepeli területeken keresztül vezetik a menetet.

Egy másik érdekesség. Látogatáson voltam fent Norvégiában (vagy 8 éve) Trondheimben, s ott összeakadtam egy Nyíregyháza környékéről érkezett házaspárral. Kérdezték honnan jöttem, mondtam, hogy én csepeli vagyok. ÓÓÓÓ, Zámbó Jimmy – volt a reakció! Tehát, ott, Norvégiában egy magyar arról tudta, hogy Csepel mi, hogy Zámbó Jimmy ott élt és ott van eltemetve. Egyébként elég nagy pénzzel támogatta a Rákóczi téri templom építését is.

Így is lehet egy helységnek hírnevet szerezni, mint ahogy Jimmy tette.

Úgy terveztem, hogy eddig beszélek, de ha bírják még figyelemmel, türelemmel, van még néhány ember, akiről szólnék.

Tanárokról szerettem volna beszélni, s csak neveket mondok: Bender Sarolta, Háray Gyula, Török Jenő, Gönczi János, idősebbik és ifjabbik Varga, Vermes, Hegyi Balázs, Molnár, Glatz Ferenc.

A Varga Jánosokról is nagyon szívesen beszélnék.

A Petőfi iskola első igazgatója Varga János volt. Aradon született, az aradi tanítóképzőt végezte, úgy került ide a Rákóczi iskolába, illetve akkor még községi iskola volt. Amikor 1929-ben megnyílt a Petőfi iskola, meg a régi Kossuth Lajos utcai (ma Csete Balázs utca) iskola, ő lett az első igazgató a Petőfiben. Olyan híre volt a Varga Jánosnak, hogy a diákok is rajongtak érte. Én személyesen nem ismertem őt, csak a fiát, aki szintén annak az iskolának lett az igazgatója. Ő is egészen nagy egyéniség volt. Most megint kénytelen vagyok a politika mezejére átcsúszni. Nyilvánvalóan Varga János ugyanaz volt, mint az apja, meg az összes többi tanár: nemzeti, keresztény, konzervatív, stb. Az új rend a tanárok többségét elfogadta, beilleszkedtek az új rendbe. Az ifjabb Varga János 1950-től tanács vb tag volt, 20 éven keresztül, 1970-ig. Egyébként a tanács vb-ben jó nevű orvosok, tanárok voltak, meg egy-két funkcionárius, akik vezették, de az is jelezte, hogy nincs nagy hatóereje ennek, hogy elfogadták ezeket az embereket.

Hogy csak egy jellemzőt mondjak Varga Jánosról. Az én apám soha nem ment szülői értekezletre, mindig a hat elemis édesanyámat küldte, ő szorongott ott. Apám, aki iskolázatlan valaki volt, nagy ívben kerülte az iskolát, de minden ünnepségen ott volt! Én, az ünnepi beszédeket – ha egy mód van rá – alvással büntetem, vagy nem hallgatom végig, elmegyek. Apám végighallgatta. Mindig kérdeztem tőle: apám miért jársz oda? Azt mondta: azért, mert a Varga igazgató olyan okosakat beszél, olyanokat mond, amiért érdemes az ünnepségre elmenni. Ilyen volt.

Dr. Bolla Dezső közbevetőleg megjegyezte: az öreg Varga, amikor rendetlen volt a gyerek, azt mondta a harmincas években – Bolseviki? Gyere csak ide! És három nagy pofont adott! Az ifjabb Varga Jánossal pedig együtt vizsgáztattam, s amikor már piszkosul unta a vizsgát, (a falon lógott egy Magyarország térkép) azt mondta a vizsgázónak, ha a térképen meg tudja mutatni, melyik Magyarország, akkor átengedem. A gyerek odament, rámutatott, Varga azt mondta: ötös! Az ifjabb Varga párttag volt, és itt lakott Dunaharasztiban, nyugdíjasként is. Kimentek hozzá párttagdíjért, s mondták neki, fizesse be, azt válaszolta, már nem politizálok... Remek humora volt!

Varga János hatalmas egyéniség volt – folytatta Horváth László -, nemcsak azért, mert ő nevezett ki engem iskolaelsőnek. Nem véletlen egyébként, hogy az az iskola, annak az osztályai a mai napig tartják az osztálytalálkozókat! A mi általános iskolai fiúosztályunk megtartotta a 40. és az 50. éves osztálytalálkozót is! De tartják a velünk egykorú lányok is. Tudok egy két évvel fiatalabb korosztályt, a Mocsári Petiék, akik szintén tartják. S elképzelhető, hogy mások is. Olyan közösségi szellemet tudott kialakítani abban az iskolában, ami párját ritkítja szerintem. Ők a nemzetközi hírünket nem erősítették, de ennyivel tartoztunk nekik. Elnézést kérek.

Vermes Miklós, ma már utcanév- és iskolanév tulajdonos, Kossuth-díjas. Ő is nagy egyéniség volt. Engem nem tanított, ennek ellenére a sírjánál én tartottam meg az ünnepi beszédet, nem tudom hány évvel ezelőtt, az Óbudai Temetőben. Minden reggel egy bőrönddel érkezett az iskolába. A bőröndben volt egy alma, meg a fogkeféje. Ezzel közlekedett állandóan. Ha este csavargott valaki a piac környékén és felnézett az épületre, egy ablakban mindig égett a villany: az volt a Vermes tanár úr szobája.

Beszélhetnék akár Hegyi Balázsról is, vagy a Molnár Kopóról, aki a rendet tartotta az iskolában. Említhetném a Török Jenőt, a polgári iskola igazgatóját, vagy a Háray Gyulát, az első igazgatót (ott laktak a Katona József utcában) és két lányát is.

Palotás, Hargitai, ők is jónevűek. A Palotásról: ő volt a gyári leventék parancsnoka (volt külön a községnek is levente-szervezete, meg a gyárnak is). Nagyon kemény tornatanár is volt, ahogy hallottam. Sőt! Nemzetközi kajak-versenyt is elneveztek róla! Ez a verseny kb. tíz évig élt.

Orvosok: Rév Miklós – ő volt az, aki a Weiss Manfréd gyárnak az első orvosa volt. Az ő intézmény rendszer-tervei szerint épült fel a kórház. Utána lett a község orvosa, vezető orvos. Egyébként volt országos híre is, mert a Pesterzsébet és Környéke Orvosszövetségnek volt az elnöke. Ezredorvos is volt. Sajnos, viszonylag korán, 54 éves korában halt meg. Sírja a csepeli temetőben a fő úton található. A második orvosa volt a településnek, az első a Parócz doktor volt, szintén érdemdús orvos volt.

Lehetne még sorolni, mert kórházunk van: Sárdi doktor, aki Díszpolgár lett szintén (vagy Csepelért Díjas?). Utána fogok nézni. Lényeg, hogy Sárdi dr. nagyon népszerű orvos volt. 1945-ben, amikor internálták (mert tisztifőorvos is volt, rendőrorvos volt, s a MOVE egyik vezetője – elsősorban a labdarúgásé), egészen rövid időn belül kiszabadította a köz, annyira népszerű volt. (Ő sem Sárdinak született, magyarosította nevét, s a focisták névmagyarosítását is ő intézte.)

Steiner Vilmos dr.-ról is hosszan lehetne beszélni.

Aztán itt vannak a sportolók. Egy Gerevich Aladár, aki magyarként a legnagyobb eredményt érte el mindenki között, mert annyi olimpiai aranya volt, s majdnem két évtizeden keresztül állt a csúcson. Az egyetlen olimpiai aranyát csepeliként érte el.

Aztán sorolhatnám még: Balczó András, Németh Ferenc, Fáklya Béla (nemrégiben temettük), Kőbán Rita, Jávor Pál, Keszthelyi Mihály, Marosvári Béla. Nem szívesen mondom a focistákat, mert elfogultsággal vádolnak meg még a végén...

Művészek. Akik innen elszármaztak, csak azok jelentenek nevet: Zsurzs Éva, Suka Sándor, Kovács József (a hajdani táncdalfesztivál-kedvenc, operettsztár és operett-társulat tulajdonos – sajnos már ő sem él). A mostaniak közül Nyertes Zsuzsa (Niederkirchner-rokon).

Rost Andrea (aki talán a legnevesebb valamennyiük közül, nemzetközi hírű operaénekes), ő itt érettségizett a Jedlikben, itt lakott a gimnázium mögötti lakótelepen. Nem nagyon propagálja, de amikor hívták, megjelent Csepelen.

Nádasdy Géza, a csepeli csárdás szerzője, író, nótaszerző (egyesületünk tagja volt ő is). Nem ismertem személyesen, de jó nevű volt, nem tudom hány aranyérmet, művészeti díjakat nyert a rádióban is. Regénye is megjelent.

A Csepeli Munkásotthon színjátszói sokan voltak, fel sem lehet őket sorolni.

A vízügyesek, akik nem csepeliek voltak, de Csepelért cselekedtek.

Zsák Hugó (róla utca van elnevezve), őhozzá fűződik az árvízvédelmi töltés 70 kilométer szélességben való megtervezése a Nagy-Duna mellett, s a kivitelezést is irányította.

Kvassay Jenő (ismerjük a zsilipet és a hidat is, amelyek nevét viselik)

Dégen Imre... Az én kutatásaim szerint ő egy beépített ember volt, mert 1932-ben végzett Bécsben mérnökként. 1933-ban szerződött ide Csepelre a mérnöki hivatalba, s egészen 1945-ig senki nem tudta róla, hogy ő kommunista. (Bolla Dezső: Megalakították a kommunista pártot Csepelen, s a Rákosi-klikk felszámolta ezt az alapszervezetet, s visszavonták az ő pártkönyvét is.)Aztán 1945-ben jött a szovjet hadsereg, s mindjárt vitte a minisztériumba. Ebből én arra következtetek, hogy ő egy beépített ember. Vízügyi államtitkár lett...

(Bolla Dezső: Megalakították a kommunista pártot Csepelen, majd a Rákosi-klikk felszámolta ezt az alapszervezetet, s visszavonták az ő pártkönyvét is. Utána pedig Gerő bekérte. Ő parcellázta a Királyerdőt.)

Ezt nem ismerem el, ugyanis megvan az, hogy ki tervezte meg, s kiadták a munkát bérbe. Azt egy építési iroda csinálta, megvan róla a dokumentum. -egy darabig nálam volt, aztán odaadtam a gyűjteménynek, ott megvan, rajta a pecsét. Az akkora munka volt, hogy azt egy ember nem végezhette. 1934-ben kezdődött a parcellázás, Dégen 33-ban érkezett, csak egy éve volt erre, a terveknek el kellett készülni, bizonyára nem neki adták oda.

Nem szívesen fárasztom a társaságot ilyen vitákkal, majd ezt elintézzük. Tulajdonképpen a történészi munka is ebből áll, hogy vitatkozunk, összevetjük kutatásaink eredményeit. Sok különböző információ van...

Jovánovics György, Kossuth-díjas szobrász (az irodalomszervező Jovánovics Miklós fia), a Katona iskolába járt. Ő készítette a 301-es parcella emlékművét.

Két hasonló nevű család volt. Az egyik a Jováncsovics, a másik pedig a Jovánovics, mindkettő híres.

A Jováncsovics családé volt a hajdani Apolló-mozi, ami később Rákóczi mozi néven lett ismert. Nikolettivel együtt birtokolták, s az működtette, aki a Táncsics mozit alapította, Csík József.

Mehetnénk millió és egy irányba. Lehetne sorra venni a gyárigazgatókat, vagy a kikötő igazgatóit. Bornemissza Félixet, aki komoly személyiség volt, s a (félig csepeli) szabadkikötő vezetője volt. Komoly zsidómentő munkát is végzett, egy egész szerelvény embert mentett meg a koncentrációs táborba való szállítástól. A politikában is komoly szerepe volt, mert együtt rabolták el Ifjabb Horthyval, akit szőnyegbe csavartak, őt nem, őt csak úgy elvitték az Eskü térről. Mindkettő koncentrációs táborba került. Ő túlélte, hazakerült, letartóztatták és az ÁVO megkínozta. Az életét segédmunkásként fejezte be...

(Bolla Dezső: Kisfia itt maradt árván. Azóta felnőtt és egy jó vadászíró lett belőle. Szeretnénk is vele készíteni egy riportot. Ma már 80 éves.)

Igen, eltelt az idő.

Kit hagytam még ki? Rév Miklós, Szélig Jakab.

Szélig Jakab nagyon híres ember volt, ő volt a római katolikus iskolának az igazgatója 40 évig. Ugyanakkor ő volt az elnöke a Csepeli Takarékpénztárnak, a Polgári Körnek, a Háztulajdonosok Egyesületének. Ez volt a legnagyobb és legfontosabb egyesület Csepelen, ugyanis a helybéli polgárok jövedelme túlnyomó részt a házaik bérbe adásából származott. Az 1930-as évek végén 1150 tagja volt az egyesületnek! S közülük a közgyűlésre eljött 850!!! És elfért 850 ember, mert a Kultúrházban volt akkora hely. El lehet képzelni, mekkora volt. Összehasonlításként: a Csepeli Munkásotthon színházterme 500 fő körüli befogadó képességű. Szélig Jakab képviselő is volt.

Unokája (vagy dédunokája?) most a hokis válogatottnál ténykedik (ő is volt válogatott): Szélig Viktor. Apja ide járt a Jedlikbe.

Schaffer József. Az utolsó választott főbírója volt Csepelnek, 1936 és 1939 között, majd 1943 és 1944 között. Sorsáról nem tudok, hogy mi lett vele? Nyilván internálták, vagy fene tudja...

Dobi József, az első – nem kebelbeli – főbíró, 1940 és 1943 között. Mert addig volt Schaffer, Versitz, Niederkirchner, stb. illetve, nem egészen, mert az a Hauschild (és akkor ezekről is még egy szót, s akkor befejezem) Lipót 1918-ban néhány hónapig volt bíró. Ő ugyan a neve alapján sváb, de nem helyi, mert Szegeden született, s volt az ország minden pontján. Ő művezető volt tizenvalahány évig a gyárban. Az őszirózsás forradalom után abbahagyta a bíróságot, a kommünben pedig már teljesen mellőzték. Arról nevezetes még egyébként, hogy a családja (Hauschild L. Géza és Hauschlid Emil is) mérnökök voltak a gyárban, komoly műszaki munkát végeztek.

Én akkor itt megállok, s várom a kérdéseket.

Ha nincs, akkor köszönöm szépen, hogy ennyi ideig tűrték, hogy beszéljek.

Szinte zárszóként dr. Bolla Dezső még elmondta, hogy tartottak rendet a községben és a gyárban.

Mi, akik a bencésekhez jártunk, tudjuk, hogy tartottak rendet a bencés gimnáziumban a tanárok: pofonokkal.

A verés akkoriban nagyon nagy divat volt.

Weiss Manfrédról elmondtál sok szépet, igaz is mind. De Weiss Manfréd egy rendkívül türelmetlen ember volt – otthon, a családjával is. Csak a feleségével nem kiabált. Előfordult, hogy otthon is összetörte a széket. Nem ritkán (Stern Richárddal együtt), ha nem tetszett valami a melósok részéről: felpofozták őket! Menet közben a gyárban, gyárlátogatás idején is. Ez bele tartozott a kor történetébe.

Még mi is abban nőttünk föl, hogy otthon ott lógott a szíj, majdnem minden családnál, s az iskolában mindennapos volt a körmös, a tenyeres vonalzóval, a pajeszhúzás, a fülcsavarás...

Amikor modernizálódott a környezet a szocializmusban, a családi élet és a kultúra, akkor már a villanyvasaló zsinórját használták erre a célra.

Ettől most már messze vagyunk, mert az olyan tanár, aki pofoz, vagy ver, nem léphet be az iskolába... (Ezelőtt 40-50-80 évvel általános „divat” volt.)

Nagyon szépen köszönjük Horváth Lászlónak az előadást, nagy élvezettel hallgattuk – zárta a rendezvényt dr. Bolla Dezső.

Az előadás szövegét lejegyezte: Bárány Tibor

A helyszínen készült felvételek Bárány Tibor fotói

A többi illusztráció forrása: internet