Az egész napos rendezvény megnyitó beszédét Kövér László, az Országgyűlés elnöke, a rendezvény fővédnöke mondta.

„– A konferenciánk időpontja is erősítheti a történészi ihletet, hiszen éppen a kiegyezés létrejöttének 150. évfordulója okán szerveztük azt meg, bízva abban, hogy az idő múlása segítheti az értékeléshez szükséges történelmi távlat kialakulását.

1989-ben, a francia forradalom 200. évfordulóján a kínai történészek a kellő történelmi távlat hiányára hivatkozva hárították el az értékelést, de ez ne bátortalanítsa el a mai konferencia résztvevőit, mert nekünk, magyaroknak és közép-európaiaknak a kiegyezés kora a saját történelmünknek számít, amelyben egy másfél évszázad talán már elegendő a történelmi lényeglátás kialakulására. Az elmúlt másfél évszázadban a kiegyezés heves ostorozása és elkötelezett apológiája egyaránt megfogalmazódott a magyar politikai gondolkodásban és történetírásban, időnként intellektuálisan kifejezetten izgalmas vitákat eredményezve.

Egy történészi konferencia nyitányaként azonban nem volna sem helyes, sem udvarias, ha politikusként megfellebbezhetetlennek gondolt történelmi mérleget vonnék a konferenciánk tárgyáról.

Ezt azért sem teszem, mert meggyőződésem, hogy nekünk, politikusoknak a kiegyezés vitáját nem eldöntenünk kell, hanem tanulnunk kell belőle. A kiegyezés és a ráépülő politikai rendszer, illetve gyakorlat számomra nem követendő vagy elvetendő példa, hanem tanulmányozandó, annak megállapítása céljából, hogy az előttünk álló időben a magyar, a közép-európai és az európai érdekek érvényesítése és védelme során milyen pozitív és negatív tanulságokat tudunk hasznosítani a kiegyezés történelmi hagyatékából.

Ezért engedjék meg, hogy témánk kapcsán itt és most csak három olyan szempontot emeljek ki, amelyen keresztül a kiegyezés vizsgálata talán nemcsak a múlt megértésé­ben, hanem a jövő alakításában is segíthet mindannyiunkat, magyar, közép-európai és európai történészeket és politikusokat egyaránt.

Az egyik ilyen szempont a szuverenitás megosztásának a modellje, a másik a társadalmi és kulturális modernizáció hatása a nemzeti identitásra, a harmadik pedig a geopolitikai tényezők szerepe az államvezetésben, a politikai tervezésben.

Ezen szempontok véleményem szerint nemcsak a kiegyezéssel létrejött Osztrák–Magyar Monarchia sorsát illetően bírtak jelentőséggel a XIX. század második felében és a XX. század elején, de a jövőnk alakítása tekintetében hasonlóan fontosak lehetnek az Európai Unió, benne a magyarok és közép-európaiak számára a XXI. században is.

A kiegyezés korának szuverenitásmegosztási modellje kapcsán elevenítsük fel egy pillanatra, hogy a számok tükrében mi is volt az Osztrák–Magyar Monarchia.

Területileg a korabeli Európában Oroszország után a második legnagyobb ország, lakosságszám szerint pedig – Oroszország és Németország után – a harmadik. 1910-ben a Monarchia egy soknemzetiségű ország volt, anyanyelvük szerint polgárainak 25 százaléka volt német, 17 százaléka magyar, 13 százaléka cseh, 10 százaléka szerb és horvát, 9 százaléka lengyel, 8 százaléka ukrán, 7 százaléka román, 4 százaléka szlovák, 3 százaléka szlovén, 2 százaléka olasz, a többi pedig egyéb nemzetiséghez tartozott.

Osztrák és magyar viszonylatban az 1867-es kiegyezéssel kialakított szuverenitásmegosztás technikáját nagyjából ismerjük: az uralkodó által megtestesített perszonálunió mellett a közös hadügy, külügy és – ezen területek finanszírozására vonatkozóan – a közös pénzügyek jelentették a korlátozott reáluniót. Ennek a modellnek a magyar bírálói szerint mindez egy olyan hazugságon alapult, amelyben a Habsburgok azt hazudták maguknak, hogy ők még egy birodalom dinasztiája, míg a magyarok azt hazudták maguknak, hogy már van egy önálló államuk.

A modell védelmezői viszont arra helyezik a hangsúlyt, hogy ezen szuverenitásmegosztás eredményeképpen a Habsburgok a XX. század elejéig meg tudták őrizni a Monarchia politikai súlyát Európában, míg a magyarok ezáltal tudták politikai­lag birtokolni a Kárpát-medencei történelmi területeiket.

Izgalmas történészi feladat az ok-okozati összefüggések boncolgatása – különösen, ha valami újat szeretnénk leírni a Monarchia bukásáról. Politikusként annak megállapítására szorítkoznék, hogy egy soknemzetiségű országban (mint az Osztrák–Magyar Monarchia volt egykor), vagy egy tagállamok alkotta, soknemzetiségű szövetségben, (mint az Európai Unió napjainkban) akkor van esély a szuverenitás megosztásának hosszú távon működőképes modelljének kialakítására, ha az rugalmas módon biztosítani képes az egyes nemzeti közösségek – gyakran nem csupán eltérő, de egyenesen konfliktusos – politikai, gazdasági vagy kulturális érdekeinek optimális összehangolását, akár kölcsönös és nehéz kompromisszumok árán is.

Ellenkező esetben a nemzeti érdekek nem centripetális, hanem centrifugális erővé válnak, és szétfeszítik a közös politikai képződményt.

A történészi szakma szabályai megengedik, sőt elő is írják a történészek differenciált értékelését, a politika eredményközpontú szemléletmódja azonban azt mondatja velünk, hogy a szuverenitás megosztásának a kiegyezéssel létrejött osztrák–magyar modellje történelmi szempontból nem volt eredményes. Nemcsak a Monarchia szempontjából, hanem magyar szempontból sem.

Nem önmagában azért, mert a Monarchia az ismert módon szétesett, hanem legfőképpen azért, mert a Monarchia szétesésekor a magyarság nem rendelkezett az önvédelem politikai és fizikai képességével. A következő esztendőkben lesz a centenáriuma azon éveknek – 1918-19-20-nak –, amelyekben maga a történelem mutatta meg ennek tragikus valóságát.

Az első világháborúban hatszázezer magyar katona életével fizető magyarságnak 1918-ban még több mint egymillió katonája tér haza a frontokról, de Magyarországnak 1919-ben mégsem volt fizikai önvédelmi ereje megakadályozni az állami főhatalmat körülbelül ezer terroristával, több mint három hónapra magához ragadó bolsevik bűnbanda államcsínyét.

Magyarországnak nem volt politikai ereje sem arra, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések megkötésekor érdemben védeni tudja a legitim érdekeit.

Történelmi tény, hogy a Monarchia többi nemzetisége által a dualizmus öt évtizede alatt kedvezményezettnek vélt és ezért irigyelt magyarság a Monarchia szétesésekor a legerőtlenebbnek bizonyult. Fontos történészi feladat annak feltárása, hogy ennek az erőtlenségnek mi volt a kiváltója?

Ezt a kérdést most a levegőben hagyva tegyünk fel néhány másik, aktuálisabb kérdést! Vajon a Monarchia mint a szuverenitás megosztásán alapuló soknemzetiségű államalakulat szétesésében nem játszott-e szerepet a bécsi birodalmi központ multikulturális gyökérzetű, de nemzetietlen bürokrata, katonai és gazdasági elitjének racionalista gőgje, központosító dühe és az érzelmektől fűtött nemzeti törekvések iránti teljes értetlensége és érzéketlensége? Vajon csak a politikai elfogultság láttatja velünk az analógiát a valahai bécsi udvar és az egyre inkább birodalmi ambíciókat és allűröket mutató brüsszeli bürokrácia viselkedése között? Akik a XXI. században lebecsülik az emberek identitásukhoz, s ezen keresztül meghatározott közösségeikhez való ragaszkodásának erejét, vagy éppen ettől az erőtől tartva meg akarják fosztani a ma Európájának emberét az identitásától, vajon látják-e ennek a törekvésnek minden lehetséges negatív következményét?

Az előbbiekkel összefüggő s hasonlóan fontos kérdés az is, hogy miként viszonyul a gazdasági és társadalmi modernizáció a nemzeti identitáshoz. A kiegyezéssel létrehozott Osztrák–Magyar Monarchia egy nagy közép-európai modernizációs kísérlet is volt, miként korunk legnagyobb európai modernizációs kísérlete az Európai Unió.

Magyarország számára a kiegyezés az európai átlag fölötti, tartós nemzeti össztermék-növekedést hozott; az analfabetizmus az 1869-es 65 százalékos szintről 1910-re 33 százalékra csökkent; Budapest növekedési üteme a korszakban csak Berlinéhez hasonlítható Európában, de nemcsak Magyarország fővárosában, hanem országszerte korábban soha nem tapasztalt gyors gazdasági fejlődés zajlott, amelynek épített öröksége a mai napig meghatározza a Kárpát-medencei települések arculatát.

Érdekfeszítő kérdés, hogy az ilyen léptékű gazdasági és kulturális modernizációnak mi a hatása: erősíti vagy gyengíti a nemzeti identitást, avagy kinek erősíti és kinek gyengíti a nemzeti identitását? Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia népei esetében a választ elsősorban az adott nemzetek képviselői hivatottak megadni.

Magyar szempontból megállapíthatjuk, hogy az elmúlt másfél évszázadban a kiegyezés kapcsán zajlott viták legindulatosabb része éppen arról szólt, hogy a dualizmus erősítette vagy gyengítette a magyar nemzeti önazonosságot? A pártolók szerint a kiegyezés segítette a magyar nemzetépítést, és ezáltal a magyar identitás erősítését is, a bírálók szerint a kiegyezés évtizedeiben elveszett a magyarban a magyar, vagy ahogy 1914 januárjában a Szétszóródás előtt című versében Ady Endre költőnk megfogalmazta: „s elveszünk, mert elvesztettük magunkat”.

Szintén az önök, azaz a történészek nem könnyű feladata megállapítani a kiegyezéskori modernizáció hatásait a nemzeti identitásokra, nekünk – magyar és közép-európai politikusoknak – pedig az volna a feladatunk, hogy segítsük az Európai Uniót abban, hogy a jelenkori európai modernizáció ne felszámolja, hanem erősítse az európai nemzeti identitásokat, mert a kontinensünk civilizációs múltja miatt nincs, nem lehet európai teljesítmény nemzeti teljesítőképesség nélkül. Az európai versenyképességet megalapozó nemzeti teljesítmények pedig nem jöhetnek létre szilárd és józan nemzeti azonosságtudat nélkül.

Végezetül, tisztelt konferencia, engedjenek meg még egy felvetést a mai tanácskozáshoz: az államvezetés, a politikai tervezés és a geopolitikai változások viszonyára gondolok. Az osztrák–magyar kiegyezésre egy százesztendős geopolitikai paradigma felezőidejében került sor.

Ez a paradigma 1814–15-ben a bécsi kongresszussal jött létre, és az európai nagyhatalmak vitáktól és fegyveres konfliktusoktól sem mentes, de mindvégig fennálló alapvető erőegyensúlyán alapult. A magyarság szabadságharca 1848–49-ben, és más XIX. századi közép-európai nemzeti törekvések is ennek az európai geopolitikai paradigmának lettek az áldozatai. A kiegyezés korában ezt a paradigmát mindenki örökkévalónak tekintette.

A Habsburgok is és a magyarok is stratégiai értelemben, az államvezetés és politikai tervezés tekintetében mindent egy lapra tettek fel, vagyis az 1814-es bécsi kongresszus által megszabott európai rend és egyensúly örökkévalónak gondolt szabályára építettek.

Ma már tudjuk, hogy a történelem nemcsak napjainkban, hanem a kiegyezés korabeli Európában sem ért véget, azaz tudjuk, hogy az 1867-ben éppen ötvenkét esztendős európai geopolitikai paradigma újabb ötven esztendő múlva, azaz 1917. április 6-án szertefoszlott azáltal, hogy egy Európán kívüli erő, az Amerikai Egyesült Államok belépett az első világháborúba.

Önök, a hadtörténet és a politikatörténet ismerői tudják a legjobban, hogy ezen geopolitikai paradigmaváltás nélkül az első világháború története, Európa, benne Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia sorsa alapvetően másként alakult volna. A kiegyezéskori osztrák és magyar politikai elitnek nem az róható fel, hogy nem látták ötven esztendővel előre az európai geopolitikai helyzet megváltozását, hanem az, hogy örökkévalónak vélve a saját koruk geopolitikai paradigmáját, nem is számoltak a változás lehetőségével.

Nekünk, mai magyar, közép-európai és európai politikusoknak ezt a hibát nem lenne szabad megismételnünk, és ebben Önök, mint történészek sokat segíthetnek nekünk.”

A konferencián Ifj. Bertényi Iván (a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgató-helyettese), Lothar Höbelt (Universität Wien), Zeljko Holjevac (Sveucilista u Zagrebu), Dobszay Tamás (Eötvös Loránd Tudományegyetem), Hermann Róbert (Magyar Történelmi Társulat), Ligeti Dávid (Veritas Intézet), Cieger András (Magyar Tudományos Akadémia), Kedves Gyula (Országgyűlési Múzeum) és Nagy Mariann (Károli Gáspár Református Egyetem) tartottak előadást.

A program országházi sétával zárult.

Az Országházban készült fotóink galériáját megtekintheti itt.

21. kerületi Hírhatár Online

Forrás: magyaridok.hu

Fotók: Bárány Tibor