Szentmártoni János 1975-ben született Budapesten. A fiatal József Attila- és Gérecz Attila-díjas költő alapító tagja volt a Stádium Fiatal Írók Körének, több verseskötete jelent meg, esszéket, kritikákat is publikál. Jelenleg első regényén dolgozik.

A 90-es években a Csepel újság munkatársaként, 1997-ben a Jelenlét társszerkesztőjeként is dolgozott. 2000 őszétől 10 éven át a Magyar Napló folyóirat és kiadó szerkesztője volt. Jelenleg is Csepelen él. 2010 novemberében a Magyar Írószövetség elnökének választották.

– Mi minden történt Önnel eddig?

– Tizenhét éves koromban jelentek meg első verseim a Stádium c. folyóiratban. Kárpáti Kamil karolt föl a 90-es évek elején, mint annyi fiatal tehetséget azelőtt, és azóta is. A Stádium Fiatal Írók Körében indultam antológiákban, majd ott jelent meg első önálló kötetem is, az Útszéles magány 1995-ben, amelyre Gérecz Attila-díjat kaptam. Tavaly májusban jelent meg válogatott kötetem, a Ballada hétköznapi díszletekkel, a két kötet között pedig napvilágot látott még négy verses- és egy tanulmánykötetem. Nem csupán költőként, de szerkesztőként is viszonylag korán indultam a pályán, 25 évesen kerültem a Magyar Naplóhoz, ahol kibontakozhattam, széles kapcsolatrendszerre és számos szakmai barátságra tehettem szert. Már a Stádiumban is megbíztak szervezői képességeimben, ilyen jellegű tevékenységem is tovább épült a későbbiekben, oly mértékben, hogy idővel a Magyar Írószövetség Költői Szakosztályának elnökségébe is bekerültem, mellette voltam a Könyves Szövetség elnöke és a pesterzsébeti Új Átlók Művészeti Társaság titkára, valamint több szakmai alapítvány kurátora. Tavaly novembere óta pedig a legrangosabb irodalmi szervezetnek, a Magyar Írószövetségnek az elnökeként szolgálhatom a kortárs irodalom és kultúra ügyét, amely nem csupán nagy megtiszteltetés, de nagy kihívás is egyben.

– Fontos-e az Ön számára, hogy csepeli?

– Igen, mindig is az volt. Itt születtem, itt nőttem fel, minden fontos emlékem ide kötődik, és Pesterzsébethez. Itt alapítottam családot, itt váltam el, itt nevelem a lányomat, itt írok, biciklizem… Mindemellett szeretném Csepel arculatát a magam szerény kulturális eszközeivel megújítani, és hírül vinni az értékeit, hogy a rossz beidegződések és előítéletek lekopjanak végre a kerületről.

– Költészet Napján két fontos bejelentése hangzott el a Jedlik Ányos Gimnáziumban, ahová Jókai Anna Kossuth-díjas írónkat és Rózsássy Barbara költőtársát, a gimnázium egykori diákját is meghívta. Melyek voltak ezek, és milyen szerepe lesz a megvalósításukban Csepelnek?

– Budapest-programomnak két fontos eleméről beszéltem, a Rendhagyó Irodalomórákról és a Tehetségkutató Klubhálózatról. Mindkettőt valamennyi budapesti kerületben ki szeretném építeni, később pedig vidéki városokban is. Csepeli lévén, úgy gondoltam, hogy stílusos volna mindezt a saját kerületemben elindítani. Ehhez fogom kérni az önkormányzat és a polgármester úr támogatását.

– Mit tart az Írószövetség legfontosabb feladatainak, melyeket elnökként szeretne megvalósítani?

– A kommunikációs megújulást, a progresszívabb fellépést és képviseletet, a hatékonyabb közönségszervezést. Számos vonalon elindultunk már, csak kevés a segítség, mivel a hadra fogható írótársakat nem tudom egyelőre megfizetni. Ezért kissé lassabban haladnak a dolgok, de bízom abban, ha az ország kimászik a gazdasági válságból, nagyobb erőket tud a kultúrára összpontosítani, miközben vezetői folyamatosan észben tartják azt a hihetetlenül egyszerű és letagadhatatlan tényt, hogy a kultúra stratégiai ágazat, s ha hosszú távú fölemelkedésben gondolkodnak, akkor a kultúrát az oktatás és az egészségügy mellett tartják számon, és akként is kezelik, s nem holmi luxusként.  

– Milyen a kapcsolata a számítógéppel, az internettel, s milyen szerepet játszhat a digitális világ a ma és holnap irodalmában?

– Szépprózát és tanulmányt számítógépen írok, mert ahhoz kell a manuális sebesség. Verset csak papírra kézzel, mert az egy jóval intimebb és magányosabb küzdelem. A digitális világ markánsan átformálta az emberi gondolkodást, és még fogja is. De nem tűnik el a könyv sem, csak luxuscikké válik, mint akkor, amikor föltalálták. Az univerzum is pulzál, miért működne másként az emberi elme, vagy a maga köré teremtett tárgyi világ. Most a „szétfele-tartás” állapotában élünk sajnos, rohamléptékben távolodunk egymástól. Az iram kiéheztet és elmagányosít minket. Ez előbb-utóbb megszüli önnön gyógyszerét majd, és az öngyógyítás, az újraközeledés folyamatában nélkülözhetetlen elem lesz a művészet. Idő kell, hogy erre rádöbbenjen a világ, de rá fog. Nem a mi életünkben, de dolgozni kell rajta. Különben végleg elmerülünk a semmiben. Képletesen szólva, a költészet pedig (vagyis a bennünk rejlő valódi érték) túlél majd mindent, hogy újra meg lehessen kapaszkodni benne egy emberibb világ építésekor. Valahogy úgy, ahogy Orbán Ottó írta: „Most kezdődik minden, nincs semmi veszve, / Lobog a cingár láng a világvégi fagyban.”

Az interjút Bárány Tibor készítette.