–  Köszönjük, hogy itt vannak – ezzel a gondolattal kezdte Nagy József, a Csepeli Munkásotthon Alapítvány kuratóriumának elnöke beszédét június 24-én, szerdán délután, a Csepeli Munkásotthon előtt rendezett demonstráción.

–  Ezt a megmozdulást azért szerveztük, mert a Magyar Országgyűlésben Németh Szilárd képviselő törvényjavaslatot nyújtott be a civil szervezetek működéséről, illetve bírósági nyilvántartásukról szóló jogszabályok módosítására.

–  A Csepeli Munkásotthon Alapítványt 1990-ben tíz csepeli vállalat hozta létre, melyek nagy többsége az elmúlt 25 éves időszakban jogutód nélkül megszűnt, vagy magánosítás során vesztette el alapítói jogát. A törvény értelmében helyettük az alapítói jogot a Fővárosi Bíróság gyakorolja.

–  A törvénymódosítás lényege, hogy a jövőben ne a bíróság gyakorolja az alapítói jogokat, hanem a helyi önkormányzat 100 százalékos tulajdonában lévő gazdasági társaság. Ez azt jelentené, hogy a Csepeli Munkásotthon Kulturális Központ a kerület önkormányzatának irányítása alá kerülne.

–  A Csepeli Munkásotthon Alapítvány önálló jogi személy, közhasznú civil szervezet! Ezért – elődeinkhez híven – ragaszkodunk a függetlenséghez! Meg kívánjuk őrizni az intézményi autonómiát, és a munkásotthon szellemiségét is.

E bevezető gondolatok után Nagy József felolvasta a Csepeli Munkásotthon Alapítvány „Felhívását”, mellyel a törvényhozókhoz fordulnak, hogy ne tegyék ezt meg egy civil szervezettel.

„Tisztelt Csepeliek!

A szociáldemokraták és a különböző szakszervezetek támogatásából és a csepeli munkások önerejéből épült Csepeli Munkásotthon 95 éve szolgálja a csepelieket! Működésének első évtizedében komoly harcot kellett folytatnia az akkori községi vezetéssel, amely meg akarta szerezni az intézményt. A hosszú évtizedeket megélt, s a nehezebb időszakokat is konokul átvészelt intézményünk az utóbbi években egyre nehezebb körülmények között is őrizte függetlenségét, és az alapítók akaratához híven szolgálta az Önök, a csepeliek kulturális igényeit.

Kultúréletünk fő intézményeként a munkásotthon ma is egyedülálló értéket képvisel. Helyi védettséget élvező szecessziós színháztermünk, koncertjeink, színházi előadásaink, állandó és időszaki kiállításaink, zenei, kézműves és egyéb klubjaink mellett színvonalas mozgásművészeti lehetőségeket is biztosítunk minden korosztálynak. Több kedves tagunk most is megjelent ezen az eseményen. Országos rendezvényeinkkel pedig nagymértékben hozzájárulunk kerületünk jó hírnevének erősödéséhez.

Úgy látszik, a történelem valóban ismétli önmagát. A csepeli önkormányzat 2010 óta hatalmon lévő vezetése próbálja megszerezni az intézmény feletti irányítást. Ezért öt évvel ezelőtt megvonták kulturális központunktól a támogatást, s mindent megtettek működésünk ellehetetlenítéséért! Folyamatosan „offshoroztak”, megsértették az intézmény vezetőit és dolgozóit.

2015. 06. 24.

A Csepeli Munkásotthon ennek ellenére él, dolgozik, a törvényeket és jogszabályokat betartva, kulturális értékeit megőrizve, biztonságosan működik.

Csepel vezetőinek az utóbbi öt évben sem hatalmi szóval, sem fenyegetéssel nem sikerült rátenni kezét a Csepeli Munkásotthonra.

Ám most, minden eddiginél erőszakosabb kísérletet tesznek. Németh Szilárd törvényjavaslatot terjesztett az országgyűlés elé, hogy a Csepeli Munkásotthon alapítói jogait a jövőben ne a bíróság, hanem a helyi önkormányzat gyakorolhassa. Amennyiben ezt a javaslatot az országgyűlés megszavazza, Csepel polgármestere szabad kezet kap a Munkásotthon önállóságának felszámolásában.

Nekünk, csepelieknek, akiknek fontos ennek az intézménynek a függetlensége, egy esélyünk van: a nyilvános tiltakozás.

A Csepeli Munkásotthon mindig is nyitott volt az együttműködésre! Nekünk nincs takargatni valónk! Gazdálkodásunk átlátható, működésünk törvényes. De az otthonunkat nem adjuk!  Mert a munkásotthon a mi kultúránk, a mi hagyományunk, a mi múltunk, a mi életünk! Segítsék a munkásotthon függetlenségének védelmét, álljanak mellénk a jó ügyért!”

A felolvasott felhívást a több száz résztvevő megtapsolta, így fejezték ki egyetértésüket és szolidaritásukat az intézménnyel.

Majd Lengyel Géza tanár úr, a Csepeli Munkásotthon Tamási Lajos Olvasó Munkás Klubjának vezetője lépett a mikrofonhoz, és egy irodalmi művet, Baranyi Ferenc, Kossuth- és József Attila-díjas költőnek versét olvasta fel.

„Baranyi Ferenc: Fejedelmek figyelmébe

Olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja köztük a maga emberét.

Az emberekről általában elmondhatjuk, hogy hálátlanok, ingatagok, színlelők; a veszélytől visszarettennek, harácsolásra hajlamosak.

(Niccolò Machiavelli: A fejedelem)

Méghogy vezetni? Megvezetni kell

a tömeget! Hidd: veszteg úgy marad csak,

ha legelőször azt felejti el,

hogy gondolkodni is illő az agynak.

Ki elhiszi, mit szóvivők hadarnak

(például azt, hogy öt gramm öt kiló),

az a poklot nem érzi kárhozatnak –

a bunkónál nincs jobb alattvaló.

Ki félelmeket okosan kezel:

a trónusára holtig rátapadhat,

a sokaság kezes, ha berezel

s úgy véli, hogy békén hagyják, ha hallgat.

Önnön betört fejére parazsat rak,

hogy bocsássa meg az uralkodó,

mi meg se történt. (Titkolt vágy maradt csak.)

A gyávánál nincs jobb alattvaló.

A tisztesség senkit nem érdekel,

az boldogul, kit sandaság igazgat,

a különbet folyvást gyalázni kell,

keresztvíz rajta csöppnyi sem maradhat.

Itt öklöző győzelmet nem arathat,

csak mélyütéssel – ez nyilvánvaló.

Adj tápot minden aljas indulatnak –

a hitványnál nincs jobb alattvaló.

Herceg, tartós csak úgy lehet hatalmad

(s ezt tudja minden bölcs, minden tahó),

ha földbe döngölöd, kik mást akarnak –

itt meg nem él, ki nem alattvaló.”

Ezt követően Drucker Tibor – aki 1956 és 1964 között igazgatója volt ennek a háznak – kapta meg a szólás lehetőségét.

- Kedves Barátaim!

Nem sok magyar intézmény büszkélkedhet azzal, hogy 95 esztendeje szolgálja a kultúrát, mint ez a Csepeli Munkásotthon. Az sem szokványos persze, hogy ennek a 95 esztendőnek utolsó öt évében kerüljön végveszélybe, szüntelen nemtelen támadások középpontjába.

Akik most itt összegyűltünk, mindannyian ennek az otthonnak a védelmére szövetkezünk, ez köt össze bennünket!

Illyés Gyula írta egykoron, hogy ahol négy-öt ember összehajol, ott egy darab haza van. Itt Ti a munkásotthon függetlenségéért fogtok össze: szolidaritásra, barátságra társultatok, joggal mondhatjuk tehát, hogy itt van a haza!

Ne tévesszen meg benneteket, hogy akik most szemérmetlenül el akarják orozni Tőletek az önállóság jogát, magát a Munkásotthont, ők is magyarul beszélnek! A magyar szó, még nem magyar érzés! A hazafiság köntösében járó szó, még korántsem magyar!

József Attila verse jutott eszembe, amikor azon gondolkodtam, mit is kellene mondani a regnáló polgármesterről. A költő azt írta: „amikor nagyokat ütnek rajtatok, milyen jó lenne nem ütni vissza, se szóval, se tettel!”

Úgy gondolom, hogy minden bizonnyal félrevezették tanácsadói a regnáló polgármestert, aki szerint Németh Szilárd törvényjavaslatára a munkásotthon visszakerül az önkormányzathoz, jogos tulajdonosához!

Barátaim!

Ez a ház a legjobb tudomásom szerint soha nem volt az önkormányzaté! (Taps szakította félbe a beszédet.)

Az ötvenes években – talán néhányan még emlékeznek rá – a háborúval fenyegető Nyugat-Berlin válsága idején, Kennedy, akkori amerikai elnök német földön kiáltotta világgá: „Én is berlini vagyok!” A szolidaritásnak a jelszava lett ez akkor.

Milyen jó lenne, ha nem csupán itt és most, hanem szerte az országban felharsanna a kiáltás: „Kiállunk a munkásotthonért, felemeljük szavunkat a kultúra szabadságáért, mert MI IS CSEPELIEK VAGYUNK!” (Ismét taps!)

Jómagam immár hatvan esztendeje, hogy Csepelre kerültem. A nagygyár martin üzemében dolgoztam, majd hat évig itt voltam Nagy Józsi elődje a Munkásotthonban, igazgatóként, s máig csodálója vagyok Nagy Józsi kultúraszervező munkásságának! (Taps!)

Azóta bárhova is vezetett sorsom, lélekben csepeli maradtam. Ha gondjaim voltak, mindig elzarándokoltam ide, erőt meríteni, igaz emberekkel találkozni. Olyanokkal, mint a múlt munkatársaim, Szabó Karcsi, Gergely Jancsi – akik most már valahonnan az égi öntődéből nézik, mit is teszünk az ő utódaikként. Találkozhattam Gelencsér Jóskával, akivel ketten alkottuk (mert ketten énekeltünk benne) a hajdani Acélmű énekkarát. Kondor Ferenccel, Tóth Mihállyal, aki ennek a háznak az igazgatójából lett Csepel polgármestere, Bolla Dezsővel, a tudós helytörténésszel, és a többiekkel.

Valaha, egy ragyogó tollú újságíró, Bálint György (ő is áldozata lett a ma feltámasztani vágyott Horthy-rendszernek) írta: „Felháborodom, tehát vagyok!”

Elárulom nektek, hogy nem csupán a volt polgármester törvényjavaslata okán háborodtam föl! A munkásotthon elrablásának törvényesített szándéka is feneketlen aljasság ugyan, de ami ezt megelőzte, azt még rémálmomban sem voltak képes elképzelni: a volt polgármester képes volt Radnóti Miklós meggyilkolásának 70. évfordulóján, a róla elnevezett művelődési házban Nyírő József emlékestet rendezni! Ha valaki nem tudná: Nyírő József, az író, a Szálasi-parlament tagja volt. Haláláig kitartott a nyilas és fasiszta elmék mellett, Radnóti gyilkosainak is szellemi éltetője volt.

A Csepeli Munkásotthont – melyet Maróti Géza remekbe készült pannói ékesítenek, s az egyetemes kultúrának mindig zászlóvivője – lezülleszteni, ordas eszmék hirdetőjévé tenni (én úgy érzem) gyalázat!

Ebben a házban valamikor Kodály Zoltán, Ferencsik János, David Ojsztrah koncertezett, Fasang Árpád volt az énekkar vezetője, Berczik Sára nemzetközi hírű mozgásművész volt, Ék Sándor volt a képzőművész-kör vezetője. Budapest-szerte mindenki ismerte őket, sőt nemzetközi hírük volt, mindannyian nagyszerű, igaz emberek voltak.

Mi jön Nyírő után? Wass Albert, még hátra van Szálasi, Kun páter, Prohászka Ottokár, Bajcsy-Zsilinszky Endre trónfosztása…

Ennek a háznak nem ezt a sorsot szánták a téglajegyekből építők! Ez a ház – melynek védelmére most felsorakoztatok – nem egy a csepeli épületek közül. Mondhatnánk jelképnek, vagy akár szimbólumnak is. A közösségi élet, a művelődés, a szórakozás, a jóra-szépre nevelés, a szolidaritás intézménye – ezer és ezer csepelinek adta meg az alkotás örömét. Barátságok szövődtek itt, s életre szóló szerelmek születtek. A gyerekeké volt és ma is az ez a ház, a nyugdíjasoké, a munkás íróké, az olvasóké, a csillagvilág titkait fürkészőké, meg a Vigalmi Gárda színészeié, táncosoké, zenészeké, fotósoké. Meg bizony a rászorulóké, a munkásból munkanélkülivé vált tagjainak, harcra buzdított a reménytelenség ellen, majd’ egy évszázadon át.

Nem első ízben fordul elő galád támadás a ház ellen. 90 esztendeje egyszer már kudarcba fulladt, az akkori főjegyző, dr. Koncz János jogtipró szándéka, ennek a háznak az elrekvirálására.

Bízzunk abban, hogy a múlt most megismétli önmagát!

A hasonlóság persze kísérteties. Igaz, ma már nincs gyár és nincsenek tüntető munkások, de van Csepel, él Csepel népe, és a munkásotthont magáénak valló kerület.

Sokat hivatkoztak az elmúlt időszakban Bibó Istvánra, de sajnos megtagadták, semmibe vették tanításait. Bibó szerint: demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni! Nem félni a másnyelvűektől, a másfajúaktól, az elképzelt veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valósakká, hogy félünk tőlük.

Mi demokratáknak tartjuk magunkat! Nem félünk! Már csak azért sem, mert tudván tudjuk, amit nem képesek elhinni a hatalom pillanatnyi urai, amit kétezer évvel ezelőtt már megírt és versbe foglalt egy római költő, Ovidius: „nulla potetentia longa est”, azaz „egy hatalom sem tart örökké”.

Ne féljünk hát, barátaim! (Taps!) Álljunk ki bátran jogos igazunk védelmében! A tisztesség és a józanész végül is győzhet. Köszönöm szépen! (Hosszú taps!)

(Folytatása következik.)

21. kerületi Hírhatár