| Hatvan éve történt |
|
| 2016-10-25 20:17:08 |
Hatvan éve történt
Az előadó a forradalmat egyetemistaként élte át, majd a későbbiekben helytörténeti kutatásainak eredményét könyv formában is közreadta 2005-ben „Csepel 1956 – Tények és dokumentumok” címmel.
Az előadás vetített illusztrációit Bárány Tibor számítógépes szerkesztése révén láthatta a mintegy harmincfőnyi érdeklődő közönség.
Csepel népességét részben az itt élők alkották, akiknek jelentős része a csepeli gyárakban dolgozott, részben pedig azok, akik máshonnan jártak ide dolgozni (ezek is tízezreket tettek ki). A lakosság összetétele is erősen átmeneti volt (így volt ez tulajdonképpen a Weiss Manfréd gyár alapítása óta). Mindig újabb emberek jelentek meg itt. A negyvenes évek vége és az ötvenes évek eleje az erős iparosítás korszaka volt: nagyon erős volt a feláramlás Csepelre, sokan jelentek meg itt új lakosként, új dolgozóként. A zsúfoltság tovább nőtt. Különösen romlott a helyzet az ötvenes évek beköszönte után, amikor a lakásépítés is leállt (1953-54-ben, amikor gyakorlatilag nem épült új lakás Csepelen), a lakosság száma pedig erősen nőtt. A bevándorlók – a mai korban is sok szó esik róluk – mindig nehezen illeszkednek be, nehezen oldódnak. Csepel képe is bonyolult volt és összetett: nagyon sok rossz helyzetben lévő ember élt itt, s dolgozott a gyárakban. A másik dolog, amely nem hatott kedvezően Csepel színvonalára, az a kialakuló szocialista rendszer káderpolitikája volt: a legjobb munkaerőket rendszerint elvitték magasabb beosztásba (falura, állami gazdaságba, gépállomás-vezetőnek, vagy például a Parlament elnökének: Drahos Lajost azért vitte el Rákosi, hogy ne legyen Csepelen). A jó szakmunkások közül is sokan más, politikai beosztásba kerültek, tehát esett a színvonal. Szakmunkáshiány is volt. A szakmunkás képzés mellett (amely hagyományosan működött Csepelen a MÜM1 keretében, ahol komoly ipari tanuló képzés folyt), zajlott az átképzés is, melyben két-három hónap alatt szakmunkássá minősítettek olyan parasztembereket, akik előtte legfeljebb akkor fogtak vasat a kezükben, amikor kaszáltak…
A Magyar Kommunista Párt megalakulását követően, már egészen 1918-tól, legfontosabb bázisának számított Csepel. Csepel alatt persze a pártvezetés nem a csepeli lakosságot és a községet értette, hanem a gyárat, amelyben mindig dolgozott 20-30 ezer ember, akik mobilizálhatóak voltak. Köztük mindig akadtak olyanok is, akik erősen támogatták a baloldalt, s akadtak nagy számban olyanok is , akik erősen támogatták a jobboldalt. A 20-30 ezer dolgozó összetétele nagyon vegyes volt. A párt a gyárat tartotta legfontosabb bázisának – nem véletlenül nevezték el Rákosiról, s nem véletlenül küldte ide Rákosi saját öccsét! Nem véletlen az sem, hogy Rákosi számos fontos bejelentését éppen Csepelen tette meg, s a közéletből való távozása előtt is megjelent Csepelen (de erről majd később ejtek szót). A gyárban 1956-ban 25 ezer ember dolgozott. Közülük az MDP-nek (az akkori kommunista pártnak) 12 ezer tagja volt! Tehát nyugodtan tekinthetett a pártvezetés erre a gyárra úgy, mint egy erős kommunista bázisra. De azért nem mindenki volt elkötelezett a baloldal mellett, s érezték már 1956-ban, hogy sok minden nem stimmel a gyáron belül is. A gyár egyébként mindig szolgálta az országot (ezért is visszautasítom az olyan nézeteket, hogy a gyárat eltartotta az ország, s ez tette tönkre az országot). A csepeli gyár mindig a nemzet érdekét szolgálta: 1945 után az újjáépítést. Az ötvenes években ugyan kevés jutott fejlesztésre, de abban az időszakban is produkáltak kiváló termékeket a Rákosi Művekben dolgozó emberek. A képen például az RF radiál-fúrógép látható – az idősebbek még emlékeznek rá, milyen kitűnő termék volt, s nyugati exportra is el lehetett adni. Így volt ez a Pannóniával is betörtünk a nyugati piacokra – de azért nem szorítottuk ki a BMW-t. Csepelen a Rákosi Mátyás Művek mellett még jó pár nagyvállalat volt. Hagyományosan jól működő ipartelep volt a Csepeli Papírgyár, a Csepeli Szabadkikötő. Ez utóbbival kapcsolatban egy keserű korabeli viccet idézek fel: amikor romlott az életszínvonal a Rákosi-korszakban, mindig azt mondták a vezetők, hogy ennek az oka az aszály. A csepeliek és az országban is sokan pedig úgy fogalmaztak, hogy nem az aszály, hanem az uszály viszi el az életszínvonalat (mármint a Szovjetúnióba szállított gabona). Továbbá működött Csepelen egy építővállalat is: a 25-ös Építőipari Vállalat.
Itt láthatjuk a Béke teret, az olvasó munkás szobrával, aztán megmutatjuk a Munkásotthont eredeti állapotában is. 1956-ban nyílt meg a volt Langmár kocsma épületében a Rákóczi Étterem, amely a csepeliek egyik kedvenc szórakozóhelye volt, s jó pár – ma már nyugdíjas korú – énekes lépett itt fel akkoriban, köztük például Koós János is. Éjszakába nyúlóan tartott nyitva. A másik kép a gyorsvasút akkori állapotát mutatja. Ezek a kocsik 1956 október 23-án még üzemeltek, mert én is ilyennel jöttem haza, ezek voltak a középajtós kocsik.
1956 értékelését minden ember, minden politikai felfogás másként adja elő, másként fogja föl. Olyat is emlegetnek, hogy 13 nap, amely megrázta a világot. Ez erős túlzás! A magyar foradalomnak nagy hatása volt a világra, a XX. század történetére is, azért nem ez rázta meg igazán a világot. Ennél sokkal jelentősebb események is lejátszódtak 1956-ban. Például a XX. Kongresszus, melynek a hatása Magyarországon is jelentkezett.1956-ban, s végső soron Rákosi bukásához is vezetett, mert még akkor sem fogta föl, hogy változtatni kell, s el kellene tűnnie magától. Így el kellett őt távolítani, s távozni kényszerült… Erre is van egy humoros mondás: „Lovas nemzet vagyunk – Rákosi Vorosilovval jött és Szuszlovval távozott.” Természetesen Szuszlov mondta meg neki, hogy valószínűleg távoznia kell, de nem ő távolította el, hanem végső soron Mikojan. Ez is jelezte, hogy mennyire kiszolgáltatott Magyarország: nem az volt a döntő, hogy az ország első számú vezetője mit dönt, hanem az, hogy a moszkvai Kremlben mit határoznak.
De a rendszer tovább működött. Jellemző, hogy a csepeli szovjet katonai temetőben álló szobrot 1956. áprilisában avatták (Gyenes Tamás szobrát), amit aztán néhány hónap múlva ledöntöttek. (Később újra felállították, majd a rendszerváltás után ismét eltávolították).
Tavasszal már megindult a Petőfi Kör, amelyet csepeliek is látogattak, sőt felszólalója is volt Csepelnek: Nagy Elek szólalt fel egy alkalommal. Az oldódás szolgálatát legerősebben a Magyar Írószövetség, s annak a lapja, az Irodalmi Újság töltötte be, melyet szeretettel olvastak Csepelen is, és magas felárakkal kelt el. Lengyelországban, júliusban voltak a poznani események, amelyek erősen hatottak a magyar közvéleményre is. Felerősödött az a folyamat, amely október 23-ához vezetett. Érdekes módon, a forradalmak nem akkor törnek ki, amikor a legnagyobb az elnyomás, hanem akkor, amikor az elnyomók ereje már csökken, és már nyílik a kapu. Erre egyértelmű példa 1956: ősszel már nem volt olyan erős a terror, mint előtte, s nem volt olyan szélsőséges a hatalom, amelynek csökkent az ereje is. Nyáron már nyilvánosságra hozták a Rajk-ügyet., s a Rajk-temetés volt az, amely olyan lázító erővel hatott, mint 1989. június 16-ai Nagy Imre újratemetése. A két temetés érdekes fordulópont volt. A Rajk-temetésre nem szervezték az embereket, mégis százezrek vettek részt, köztük nagyon sok csepeli is. A csepeli gyár október 5-ig viselte Rákosi Mátyás nevét, akkor levették róla a feliratot.
Ezen a térképen szemléltettük Bárány Tibor barátommal az eseményeket.
23-án éjjel megszervezték a gyári őrséget. Erős kommunista őrség áll fel. Mindig büszkén mondjuk el, hogy az ellenállás utolsó fészke volt Csepel 1956-ban. Arra is büszkén emlékezünk, hogy 1957. január 11-én az utolsó tömegtüntetéssel ért véget tulajdonképpen a magyar forradalom. De érdekes módon büszkék lehettek a csepeli kommunisták is, , mert ők pedig megszervezték a gyár védelmét, s a gyár október 30-áig nem volt megközelíthető! Tehát nem tudtak bemenni, és nem került a forradalmárok kezére. Volt tehát egy másik oldal is, amely létezett és működött.
Az első csepeli harci események 1956. október 24-én, hajnalban kezdődtek el, a Szent Imre téren. Ez a tér volt színtere a csepeli harcoknak, a küzdelemnek. Ekkor már pesten kemény harc folyt, s a belügyminiszter lövetni akart a felkelőkre. Ide kapcsolódik a következő vers:
Tamási Lajos (Csepel posztumusz Díszpolgára):
Piros a vér a pesti utcán
Most jelent meg, s Csepelen is bemutatták Eörsi László könyvét, amely a csepeli harcokról szól. Elég komoly részleteket tartalmaz peranyagokból, vallomásokból arról, hogy kik voltak, kik vettek részt az első küzdelemben. A felkelők fegyvert akartak szerezni, de Csepelen nem volt olyan komoly objektum, amely ellen harcolni indulhattak volna. Először a rendőrségre mentek – ott nem kaptak fegyvert. Akkor átvonultak a Kiegészítő Parancsnokságra, abban a hitben, hogy a Kiegészítő Parancsnokság (amelyik a Szent Imre tér azon sarkán volt, ahol most a buszsofőrök pihennek) saroképületében találnak. Próbáltak oda betörni, de nem sikerült. A Kieg. katonatisztjei védték az épületet, s egész délelőtt folyt a lövöldözés. Eörsi ezt könyvében „ostromnak” nevezi. Persze, ez inkább egy folyamatos elfoglalási kísérlet volt, amit nem tudtak megoldani. Kihívták a tűzoltókat is. Közben haláleset is történt. Én ott voltam a téren, s láttam az elfoglalást, mégsem tudtam róla, hogy aznap tizenegy ember halt meg ott a téren, s ezt – az első – halottat sem láttam, csak később, a kutatások során került a kezembe Reskó Tibor képe.
A küzdelem abból állt, hogy a sarokházból ki-be lövöldöztek a katonatisztek, hogy a felkelők ne tudjanak bemenni. A nézők pedig a pártbizottság ma is meglévő (most funkció nélküli) épülete előtt álltak, s ha arrafelé erősebb lövés-sorozat hallatszott, akkor beszaladtak az utcába, a tanácsház és a pártbizottság épülete közé. Amikor elcsöndesedett a helyzet, újra kimentünk a térre. Budapesten mindenhol ez volt a harcok idején, s az áldozatok jelentős része ezekből a nézőkből származott, akik ott kódorogtak, kiváncsiskodtak. Az terjedt el, hogy ezt a fiatalembert, aki egy hirhedt csepeli családnak a tagja volt, a pártbizottság épületéből lőtték le. Ezt a mai napig nem sikerült kideríteni. Egy ideig azt hittem, nem lőttek ki a pártbizottság épületéből, mert akkor a felkelők megtámadták volna azt az épületet is… Amikor én ott voltam, nem lőtt ki senki, s a felkelők sem támadták meg a pártbizottságot. Később kiderült, mégis kilőtt valaki – ezt Kalamár József unokája mondta el nekünk, hogy valaki felment az emeletre, s kilőtt onnan. Azt hitték, hogy a Kalamár családból lőtt valaki, de az unoka visszaemlékezéséből kiderült: valaki más volt, akit ő nem akart megnevezni! Szerinte Reskó Tibort (aki a Szente család tagja volt – a vejük volt) kézen lőtték, ám a képen az látszik, hogy a vér nem a kezéből, hanem a teste alól folyik. Tehát ő volt az általunk ismert első áldozat, de tizenegy ember halt meg.
Közben a gyárba beküldtek szovjet harckocsikat – felségjel nélkül. Támadás akkor nem érte a gyárat. Akkor két harckocsit kiküldtek a gyárból a Kiegészítő Parancsnokság felszabadítására. Amikor a két harckocsi odaért, kijöttek a katonatisztek. Akkor egy orvlövész hátulról lelőtte az egyik katonatisztet – már harc nélkül. Érdekes módon a kommunista áldozatokkal mind alattomos lövések végeztek. Egyikük sem harcban esett el: vagy hátulról lőtték le őket, vagy védtelenek voltak. Ez nem tartozik a dicső történetek sorába. A katonatisztek egy részét elvitték a harckocsival a rendőrségre. Két-három katonatiszt pedig gyalog jött a tanácsháza felé, őket megtámadták, de aztán közbenjárásunkra utukra engedték őket. Tehát a katonatisztek megúszták ezt. A felkelők egy ideig a rendőrség előtt még megakadályozták a betegek elszállítását. Kijött egy szovjet harckocsi, amelynek lánctalpai közé dugtak egy gerendát. Volt némi atrocitás, de a nap komolyabb harc nélkül fejeződött be. Nem volt ki ellen harcolni, a pártbizottságon pedig nem volt komoly, fegyveres erő. Ezzel véget ért október 24-e nagy eseménysorozata.
A pár puska azt tanúsította, hogy a párt nem rendezkedett be komoly védelemre, hiszen az egész eseménysorozat váratlanul érte az embereket. A pártbizottság épületét kiforgatták, a Lenin- és Sztálin-szobrokat felakasztgatták a tér fáira, kiszórták a káderlapokat, felgyújtották a papírokat. Eközben a gyár sértetlenül állt, a felkelők nem jutottak be oda. A felkelők visszamentek a rendőrség elé, majd elindultak a gyár felé is.
Ebből a korszakból két képet mutatunk: a rendőrség régi épületét (az idősebbek emlékezhetnek rá, hogy a torony tetején volt egy gömb is), s így nézett ki a gyár és környezete 1956-ban, még Rákosi Művek felirattal. Ezen a napon a felkelők elfoglalták a rendőrséget, s megalakult a Nemzetőrség, Buri István vezetésével (később mégis Major Ernőt választották meg vezetőnek). 26-án történt a két politikai gyilkosság is. Az Imre-térnél lelőtték Bordás András Kossuth-díjas esztergályost – tévedésből. Kalamár Józsefet is ezen a napon lőtték le a Királyerdőben: felkelők kísérték gyalogosan a Szent István úton, amikor egy néhány hónapja Csepelen dolgozó fiatalember váratlanul, minden ok nélkül tarkón lőtte (a felkelőknek nem volt szándékában lelőni). Aztán pedig nem hagyták eltemetni. Ő volt a harmadik áldozat. A felkelők átvették a rendőrség épületét, de délről erősítést kapott a baloldal, vagy a kommunista párt: a hódmezővásárhelyi katonai alakulat egyik egysége jött fel, követve a Duna vonalát, Soroksáron és Erzsébeten keresztül – Hodosán őrnagy vezetésével (aki egy rendkívül kegyetlen ember volt). A felvonuló katonai egységet valahol Erzsébet határában ipari tanulókból szerveződött ellenállók (csepeli ipari tanulók is voltak köztük) megtámadták. A fiatalok egy részét a katonák elfogták, s agyonlőtték: vagy ők, vagy az oroszok. Ez a Hodosán egy végtelenül kegyetlen ember volt. Amint a katonák megérkeztek Csepelre, újra visszafoglalták a rendőrséget.
29-ére országosan csökkent a volt Rákosi rendszer híveinek az ellenállása, s így Csepelen is a felkelők visszafoglalták a középületeket, s ettől a naptól kezdve győzött a forradalom Csepelen is.
30-án a gyár védői is feladták a védekezést, mert az őket segítő harckocsikat és fegyvereket elvonták a Killián-laktanyába. Ekkor a gyárban megkezdődött a munkástanácsok megalakulása.
29-én Kiss Dezső (később közlekedési miniszter-helyettes lett, s budapesti pártbizottsági titkár is volt) szervezésében megpróbáltak összehozni egy puccsszerű gyűlést a Tanácsházán, s megválasztani egy Nemzeti Bizottságot a kommunistákból. Ám, amikor szavazásra került a sor, kiderült, hogy kisebbségben vannak, s menekülőre fogták. Miután a kommunisták pánikszerűen elmenekültek, körvonalazódott a Nemzeti Bizottság. Elnöke az az Ivanics István lett, aki 1945 előtt már képviselő volt Csepelen, a szociáldemokraták színeiben. Mértéktartó, rendkívül kedves, okos ember volt, de a szociáldemokrata párt jobbszárnyához tartozott. Nem a szélsőjobbhoz, nem a Peyerékhez, de a jobbszárnyhoz. Így a kommunista hatalomátvétel idején már elvesztette Csepelen a képviselőségét (illetve visszavonatták vele), s utána 1950-ben börtönbe is zárták. Másnapra, október 30-ára nagygyűlést hívtak össze a csepeli sportpályára, ahol hivatalosan is megalakították a Nemzeti Bizottságot. A képen látható Ivanics István elnök, és Bali Vendel alelnök. Mind a ketten fontos szerepet töltöttek be 1945-ben, az akkori Nemzeti bizottságban. Bali Vendel a kisgazdapártot és a kereszténydemokrata érzelműeket képviselte, de komoly érdemei voltak a rendfenntartásban is1945 tavaszán, míg ki nem lépett ebből a bizottságból. Amint látható, a nagygyűlésnek elég sok résztvevője volt. Majdnem kudarcba fulladt: - jellemző a demokráciára – amikor Ivanics elkezdte sorolni a Nemzeti bizottságba javasolt tagokat, akkor többen beugráltak a kerítésen és mást akartak megválasztani. Végül sikerült megválasztani a harmincvalahány tagot.
A Csepeli Újságnak összesen három száma készült el, abból kettő megjelent. A szerkesztője is ült egy pár évet börtönben utána. Érdekes a Nemzeti Bizottság összetétele: egyetlen kommunista sincs benne. Mértéktartó testület volt, ám nem sokáig funkcionált: csak november 4-e reggeléig, aztán az összeomlás után, november 11-étől december elejéig működött. A kerület a Nemzeti Bizottság irányítása alá került. Az üzemekben nem folyt munka, sztrájkoltak a dolgozók. Nehéz megérteni, hogyan tudott életképes ország létrejönni 1957 elején, mert hónapokon át igazi termelőmunka nem folyt sehol.
Eljutottunk november 4-éhez. Ekkorra összeállt a Nemzetőrség, Major Ernő (volt rendőr) vezetésével. Helyettese Buri István volt. A felkelők között rendkívül magas arányban szerepeltek hányatott sorsú és büntetett előéletű emberek. A csepeli 470 felkelőből (kiknek névsora létezik) egyetlen sem tartozott egyik ősi csepeli sváb családhoz sem. Többségük szegény sorsú királyerdei volt, vagy pedig röviddel korábban Csepelre költözött lakos. Ezek a tények. Azt jelzik, hogy az értelmiség itt is szépen a háttérbe vonult, s csak utólag mondta el, mit kellett volna másként csinálni. Hagyták, hogy harcoljanak mások, áldozzák mások az életüket.
A másik egység a csepeli Tagokban – ez Szigetszentmiklós területe volt. A szállásukul szolgáló parancsnoki épület (átépített formában) ma is megtalálható, sinnen nem messze, a kavicsbányák felé helyezkedett el a 9318-as tüzérségi egység. Ennek az egységnek két hajdani katonája jelen van itt a teremben: Algeauer Andor és Csiby András. Ez utóbbi egységet a felkelők november 4-én felkeresték, hogy álljanak át, s csatlakozzanak Csepel védelméhez. A környező védelmi állásokat az oroszok addigra mind elfoglalták, ezt valami okból kifolyólag elfelejtették elfoglalni. Tudni kell, hogy a légvédelmi ágyúk nagyon messzire lőnek, s lövedékeik alkalmasak páncélos járművek megsemmisítésére is. Ilyen lövedék elég nagy tömegben állt rendelkezésre. A katonák nagy része elszéledt, az ágyúk ott maradtak, ezekből hármat hoztak be Csepelre. A Nemzeti Bizottság állásfoglalása: ne harcoljanak! Nincs értelme harcolni a Vörös Hadsereg ellen. Buri mégis úgy döntött, maradnak és harcolni fognak. A katonatisztek közül senki nem vállalt szerepet, csak Kőrösi Sándor – pechjére – s ő irányította a lövészetet. Csatlakozott hozzájuk még egy repülős tiszt, Andi József is. Megszervezték, felépítették a védelmet.
Előző este ment le – Csepelen keresztül – Tökölre tárgyalni az oroszokkal a Maléter Pál - Erdei Ferenc küldöttség, akiket galád módon az oroszok letartóztattak. November 4-én az oroszok be akarták hozni foglyaikat Pestre. Összeállítottak egy konvojt – ez volt a forradalom talán legfurcsább eseménye. Tizenvalahány autó harckocsi kísérettel, szovjet katonákkal, s két teherautó ponyvái alatt 20-30 ávós. A nyitott páncélkocsiban Maléter Pál ült egy szovjet őrnagy, vagy ezredes mellett. A konvoj keresztülhaladt Csepelen, átjött az Imre téren (akkor még Buri sem volt nagyon harcos kedvében, a Kőrösi pedig kiváltképpen nem – azt mondták, hogy amíg az oroszok nem lőnek, ne lőjünk rájuk). A konvoj bátran haladt Budapest felé, majd elfordultak jobbra, a Gubacsi híd felé. A Gubacsi híd túloldalán viszont nem Pest felé fordultak, hanem tévedésből jobbra, Soroksár felé. a Juta-dombnál pedig ott volt a városvédelemre kirendelt őrség. Elkapták őket, szétlőtték a konvojt. A szovjet tiszt is meghalt Maléter mellett, a szovjet katonák egy jelentős része bemenekült a nádasba. Másik részüknek sikerült elmenekülni és a foglyokat tovább szállítani. Így Maléter maradt fogságban.
Csepelen csak délutánra adtak ki tűzparancsot. Az egyik ágyúnál, amely a Szent Imre téren állt Hanyecz Andrásnak volt meghatározó szerepe (őt később a tárgyaláson abnormálisnak minősítették, mégis először majdnem halálra ítélték, de végül börtönt kapott: tizenvalahány évet le is ült belőle). Rendkívül jól tudott célozni – szemmel, mert az ágyúkról a célzó berendezést még 23-a előtt leszerelték és elvitték –, nem volt szellemi képességeinek teljes birtokában, de kitűnően lőtt. A kőkeresztnél lévő ágyút az oroszok kilőtték, mielőtt használni tudták volna. Ezekkel a négykerekű, hosszú csövű ágyúkkal (melyek a páncélosokra a legveszélyesebbek voltak, s 3 kilométerre is ellőttek) Csepel méltán játszott nagy szerepet a védekezésben. Annak ellenére, hogy a legtöbb ágyúkezelő nem értett hozzá, nyolcvan százalékuk civil volt. Igaz, hogy a páncélosok is nagy veszélyt jelentettek az ágyúkra nézve. Erős géppuskájuk volt, amely elől nem volt könnyű elrejtőzni. Ennek ellenére a csepeliek komoly ellenállást tanúsítottak. Az oroszok pedig megrettentek: hat-hét harckocsijukat is kilőtték a csepeliek. Az egyik roncsa a munkásszálló sarkánál volt – ezt Heszberger Gyula honvéd főhadnagy lőtte ki, egy másik páncélossal együtt. Ő véletlenül keveredett az eseményekbe. Bent a városban, a „pesti srácok” géppisztollyal lövöldöztek, meg benzines palackokat dobáltak a harckocsikra. Az oroszok pedig válaszul odafordították a tornyot és belelőttek a páncélos ágyújával az épületbe, ott biztosabb volt a találat… Véresen komoly küzdelem volt ez, melynek során november 7-én Csepelen lelőttek egy repülőgépet – ez volt az oroszok egyetlen légi vesztesége. Kopasz katona volt, aki, szinte véletlenül, eltalálta a repülőgép szárnytövét, s az lezuhant. (A repülőgépen három szovjet tiszt repült – őket később a Szovjetúnió Hőse címmel tüntették ki). Jó cimborám volt, most két éve, hogy meghalt. Az oroszok a Királyerdő felől is támadtak: ott két védekező egység is létrejött. Az egyik vezetője Kovács Sándor volt, szegényt most temettük három hete. Őrá halálos ítéletet hoztak, fél évig várta egy celláben, hogy kivégezzék - később ítéletét börtönre módosították. A szigetcsúcs felőli orosz bejövetelt is igyekeztek megakadályozni a forradalmárok: a Korvin-kereszteződésbe kivontattak egy olajtartályokból álló vasúti szerelvényt. A gyárkapukat is vasúti vagonokkal zárták le. Borzasztó volt az elkeseredés a lakosság körében: az orosz tüzérség félórás időközökkel lőtte Csepelt. Volt olyan nap, hogy 54-en meghaltak, köztük egy hattagú család is (kétéves gyerektől az idős nagymamáig). Egyetlen szétlőtt házban 18-an vesztek oda, a Kiss János altábornagy utca 28-ban.
Andi Jenőék először a Gubacsi híd és a Kvassai híd felrobbantásán gondolkodtak, hogy ne tudjanak bejönni az oroszok Csepelre. Aztán mégis az út felrobbantása mellett döntöttek. A papírgyár bejáratától nem messze ez meg is történt – a vasúti sínek a levegőben lógtak. Ennek következtében Kispesten nem volt napokig víz, mert ott ment át a vízvezeték, s azt is sikerült felrobbantani. Eközben a felkelők Erzsébeten – még november 10-én délután is - békésen mozogtak, oda nem akartak menni az oroszok. Az erzsébetiek, akik a Maléter-féle konvojból zsákmányoltak egy Katyúsát, azt kölcsönadták Csepelnek. A csepeliek lőttek is vele (kőkereszttől), úgy gondolták, hogy a tököli repülőteret, de a repülőtéren nem vették észre, a lövedékek nem ott csapódtak be. Komoly harcok voltak, de a hatalmas orosz túlerő ellen nem győzhettek, annak ellenére, hogy komoly veszteségeket okoztak az oroszoknak. Zsukov november 10-én jelentette az SZKP Központi bizottságának, hogy Csepelen mekkora veszteségeket szenvedtek. Az Eörsi könyvben megtalálható a szovjet áldozatok egy részének is a névsora. Húszan estek el Csepelen a nyilvántartás szerint. Valószínűleg többen, voltak, akiket kezeltek a kórházban is.
A forradalom után nagyon gyorsan próbálták eltakarítani az utcákról a kilőtt harckocsi és egyéb harcjármű-roncsokat.
Tehát Pesten már béke volt (elszórt esti lövöldözéssel), amikor Csepelen még javában folytak a harcok, s nem lehetett hazajönni.
A következő dián a harcok vezetőit mutatjuk, érdekes módon Buriról nincs fénykép. Valamennyien a megtorlások áldozatai lettek.
November 11.ére, szombat estére csöndesedett el Csepel, véget értek a lövöldözések. Ez a felvétel még az oroszok felvonulását ábrázolja, de nem csepelen. Ez pedig az Imre téri hentesüzlet, amely most megint zárva van. A következő kép pedig a Közraktár utcánál, az egyetem sarkánál készült – amikor égtek a tartálykocsik a Kikötő úti kereszteződésben. Az utolsó kép pedig a szétlőtt házban áldozatul esett emberek holtestének pincéből való kiemelését mutatja.
Az anyagi károk mellett súlyos volt az emberveszteség is: Csepelen 102 polgári személy halt meg az ’56-os forradalomban. Ez arányaiban sokkal magasabb az országos átlagnál. 2800 polgári áldozatot tartanak nyilván a forradalom idejéből (ezek nem a kivégzettek). A csepeli elhunytak jegyzékét korábbi könyvemben közzétettem. Sokan a kórházban haltak meg: az orvosok-nővérek is hősi munkát végeztek ezekben a napokban. Még egy szükségkórházat is felállítottak egy egyetemi hallgató vezetésével, meg a Jalcs Jenővel együtt. Kórház működött a Jedlik Gimnáziumban is. Megrázó állapotok, szörnyű helyzet volt Csepelen.
Tulajdonképpen november 11-ére a forradalom fegyveres szakasza véget ért. Véleményem szerint a forradalom 1957 januárjáig tartott, addig, amíg háttérbe nem szorították a Munkástanácsokat. A politikai küzdelem ugyanis november 4-e után áttevődött a gyárakra. A magyar gazdasági életet elsősorban a gyárak befolyásolták. A gyári dolgozók jelentős része országosan sztrájkolt. A sztrájk megbénította az országot, a gazdaságot. Ezzel próbáltak pozíciót tartani azok a munkástanácsok, amelyek ragaszkodtak ahhoz, hogy az oroszok menjenek ki az országból, hogy demokratikus, független Magyarország legyen, hogy semlegesség legyen. A sztrájkolók eredményen tiltakoztak.
Ezért is a (Rácz-féle) Központi Munkástanáccsal nem voltak teljesen szinkronban, mertők a munka mellett álltak, Ráczék pedig a sztrájkot preferálták. Amikor Kádár Ráczékat tárgyalni hívta, s a küldöttséget a Parlament kapujában letartóztatták, majd sokéves börtönre ítélték őket, akkor nőtt meg igazán a Csepeli Munkástanács jelentősége. Budapesten akkorra már nem volt olyan központ, amely összefogta volna a munkástanácsokat – csepelen pedig működött a Munkástanács. Így ide érkeztek a vidéki munkástanácsok küldöttei is, úgyhogy Kádárékkal is ők tárgyaltak. Ez a Munkástanács tárgyalt december 27-én Kádárral és Marosánnal, de nem tudtak megegyezni. Ez után döntöttek úgy, hogy lemondanak, mert nem tudják megfelelően képviselni a forradalom elvárásait és a szabadság-küzdelem céljait.
Közben újjászervezték a kommunisták a magyar pártot, pártcsoportokat hoztak létre, s december közepére már elég erős pártszervezet jött létre itt a kerületben, miközben a munkástanács azért küzdött, hogy a gyárban szűnjenek meg a pártszervezetek. Ezek persze nem szűntek meg, hanem maradtak, egészen a rendszerváltásig. A munkástanácsok szerepe január 11-ével véget ért. Ekkor hatalmas tüntetés volt a csepeli gyárban – ez volt az utolsó tömegtüntetés az országban. Történt akkor egy haláleset is, de H. Nagy Imre halála inkább baleset volt, mint politikai gyilkosság. Az emberek polarizálódtak – ennek illusztrálására elmondok egy történetet. A rendőrkapitány Csilik Gábor volt, aki 1944-ben partizán volt, harcolt a németek-nyilasok ellen. Kirendelték oda, pufajkás karhatalmisták jöttek, hogy a gyári tüntető munkásokat eltereljék, s rá akarták venni a rendőrkapitányt, hogy lövessen bele a munkásokba. Csilik akkor visszarendelte a rendőreit a kapitányságra, így nem volt rendőrsortűz, nem lett tömegszerencsétlenség, annak ellenére, hogy az emberek vettek el géppisztolyt a rendőröktől.. Utána várta, hogy letartóztassák, de nem váltották le.
Ez lett a vége a csepeli eseményeknek. Ami országosan történt, arról az ünnepi időszakban bőven lehet hallani.
Később megszerveződött Csepelen a Tanács, s az új politikai korszak berendezkedett Csepelen. Majd jöttek a számonkérések, amelynek során 12 csepelit végeztek ki, köztük azt a két gyilkost is, akik orvul lőttek Nagyon sokan kerültek börtönbe, s rettenetes anyagi károk voltak. Gazdaságilag is és szellemileg is rendkívül megviselte az egész országot, és benne Csepel lakosságát is a forradalom.
Zárásként pedig hallgassanak meg ismét egy verset.
Buda Ferenc: Pesten esik a hó
Pesten esik a hó
21. kerületi Hírhatár Online - Bárány Tibor
Utoljára frissítve: 2016-10-25 22:14:49 |
Mi történt Csepelen 1956-ban? Erről tartott előadást október 20-án délután a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár csepeli, sétáló utcai fiókjában – a könyvtár és a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület (CSHVE) szervezésében – dr. Bolla Dezső, a CSHVE elnöke. 
2006-ban pedig – Bárány Tiborral közösen – „Csepeliek ’56-ról – Visszaemlékezések, fényképek, dokumentumok, irodalmi- és képzőművészeti alkotások, pályamunkák” címmel szerkesztettek és írtak egy kötetet a témáról.
Csepel arculata egészen más volt 1956-ban – a mai megszokotthoz képest. Ha rápillantunk a térképre, láthatjuk, Csepel akkor már ilyen nagy volt. 1954-ben csatolták Csepelhez ezt az alsó, hárosi részt. Csepel területe 1954 óta ekkora, mint most: 26 négyzetkilométer. Akkoriban mintegy 60 ezer lakosa volt a kerületnek. A lakosság száma azonban nem tükrözte 
A csepeli életviszonyok is eléggé primitívek és egyszerűek voltak.
Az életviszonyok rendkívül szerények voltak. A jobbnak számító fizetések 1000-1200 forint környékén voltak, az rosszabbak még alacsonyabbak. A lakásviszonyok nagyon rosszak voltak. Bár – érdekes módon – 1956-ra ismét megindult a lakásépítés Csepelen. Akkor kezdődött el a csillagtelepi földszintes házak építése, és már volt olyan gyári dolgozó, akinek kiutaltak lakást a csillagtelepi emeletes házakban is. Volt, aki a forradalom (vagy ahogy akkoriban neveztük, a „buli” alatt, vagy más megfogalmazásban „sajnálatos események” alatt, sőt később évtizedeken át „ellenforradalomnak” minősítették hivatalosan e napokat) alatt, illetve azt követően foglaltak el lakást ott is.
Az 1956-os év sok szempontból megrázó eseményeket hozott magával. Földrengéssel indult az év: január 12-én a térségben lejátszódott földrengés Csepelt is megrázta, bár itt nagy károk nem alakultak ki. A romokat mutató kép Dunaharasztiban készült.
A következő megrázó esemény - 1956. februárjában – az SZKP XX. Kongresszusa volt.
Volt egy harmadik megrázó esemény is az évben: a dunai árvíz, márciusban. Ez Csepelt is érintette, illetve a Soroksári Duna-ágat is.a képen a tassi zsilip összeomlott részét látjuk. Ennél azonban sokkal nagyobb károk keletkeztek a magyar Duna-szakasz déli részén.
Csepelen erős volt a Rákosi-kultusz. Rákosi április 6-án jelent meg utoljára Csepelen, a gyárban. Tettek fel neki kellemetlen kérdéseket, amire bevágta az ajtót, és elment. Tehát, már nem zeneszó várta, nem díszfelvonulás, s ebből is érezhette, hogy már a bukás szélén áll…
A helyzet tovább feszült az év során. A lengyelországi események is felkorbácsolták a magyar kedélyeket.
Így jutunk el 1956. október 23-ára. A forradalom kirobbantásában Csepelnek nem volt komoly szerepe. Talán csak annyi, hogy sok csepeli is részt vett a tüntetésen. Elég sokan voltunk Csepelen középiskolások, egyetemisták, akik Pestre jártunk, részt vettünk a Petőfi Kör ülésein, és hallottunk az eseményekről. Sok érdeklődő volt, akik bejártak a Petőfi Kör üléseire, vagy hallgatták a Szabad Európát, vagy valamelyik nyugati rádióadót.
Október 23-ával indulnak az események országosan. Itt Csepelen már délelőtt megjelentek egyetemi hallgatók, de kiutasították őket a gyárból, aztán este újra megjelentek. A leírások szerint gyanús személyek is voltak a gyár körül, de este még komoly esemény nem történt, miközben sok csepeli vett részt a pesti felvonuláson, sőt, teherautókkal is vittek be embereket, illetve gyorsvasúttal is utaztak be oda. Akkoriban még személyautóval nem közlekedtek, mert nem volt senkinek, olyan szegénység volt.
Csepelen is megszólaltak a fegyverek, fölkelő csoport alakult spontán.
Október 25-én megint a rendőrség elé vonultak a felkelők és forradalmárok: fegyvert követeltek. De ekkor még nem kaptak fegyvert. Utána átvonultak a tér túlsó oldalára és elfoglalták a pártbizottság épületét, azzal a jelszóval, hogy ott fegyverek vannak felhalmozva. Bementek, s Karsai Ferenc pártbizottsági titkár-helyettes azt mondta nekik, nincs fegyver az épületben. A Szente család vezetésével a felkelők mégis betörtek és találtak két, vagy három rossz puskát. Kimutatták az ablakon, hogy mégis van fegyver, s elkezdték verni a Karsait, akit nem sokkal ezután kimentettek, és elvitték a rendőrségre. Így ő akkor megúszta – békésen halt meg harminc évvel később, itt Csepelen.
Október 26-a következett.
A listát az akkor megjelenő újság le is közölte, méghozzá a lakcímekkel együtt. 1957-ben könnyű dolga volt a belügynek: a nemzeti bizottság tagjait nem kellett sokat keresgélni, hogy letartóztassák őket.
November 4-e izgalmas és érdekes nap volt. Addig Csepelen komoly katonai egység nem volt. Két légvédelmi egység tanyázott Csepelen. Az egyik a mai Szabadkikötő sporttelep területén, ahol még ma is látható a kilövő-egység köralakú beton párkánya.
Borzasztó állapotok voltak, ezek a képek mutatják is.
Érdekes módon, a Csepeli Munkástanács testülete, amelynek karizmatikus vezetője Nagy Elek volt, és helyettese Bácsi József (ő két éve halt meg, 86 évesen) amellett volt – nem minden gyáregység egyezett meg ebben - , hogy dolgozzon a gyár! Úgy vélték, a sztrájk tönkreteszi az országot. A politikai követelésekről viszont nem mondtak le.
