A három nap alatt huszonketten mondták el gondolataikat a Honismeret Napja alkalmából rendezett konferencia keretében.

Közülük most két elhangzott véleményt teszünk közzé (a továbbiakban még néhány előadás szövegével is megismerkedhetnek az érdeklődők, akik nem lehettek jelen az eseményen).

Professzor Dr. Blazovich László, a házigazda szerepét ellátó Csongrád Megyei Honismereti Egyesület elnöke az első napon, a nyitó előadások és korreferátumok után mondott összegző gondolatokat.

– Elindult egy belső építkezés, amelynek tanúi lehettünk a december 5-ei, a február 6-ai és a jelen összejövetel kapcsán. Úgy gondolom, hogy ez a legfontosabb, amit tehetünk a magyar nyelv, a magyarság megmaradása érdekében. Ha ez a munka tovább folyik, akkor egyáltalán nem szégyenkezhetünk, hanem sokkal többet tehetünk, mint amit az előző időszak megengedett. Ehhez kérem a fáradozásukat, az önzetlen vállalásokat, s akkor – úgy érzem –, hogy a szórvány magyarságban kialakul egy olyan tudat, amely nem engedi, hogy mindenestől beolvadjanak egy más kultúrába.

Mert ne felejtsék el, hogy minket nemcsak más népek, hanem teljes mértékig más kultúrák vesznek körül.

Tehát, ha arra gondolok, hogy Szegedről kilépek, és Röszkét elhagyva az ortodoxia világa köszönget, akkor arra gondolhatunk, hogy egy más világ vesz minket körül. Sajnos, ezt az itteniek, mi sem tudjuk. Ezt onnan tudom, hogy mindig megdöbbennek a hallgatók, amikor ezt a tudomásukra hozom.

Kérem szépen, mi nem egy magyar tenger közepén vagyunk (Szegeden sem), hanem annak a legszélén! Ez nemcsak más népeket jelent, hanem teljes mértékig más kultúrát is! Egy ilyen váltás az a lecsorgó magyarság részéről is a más kultúrába helyezkedést jelent.

Ez mindenképpen veszteség, ha onnan nézem, hogy mi tulajdonképpen a nyugati kultúra részesei vagyunk. Tőlünk pár kilométerre pedig már nem az jelenik meg! Ezt tudomásul kell vennünk.

Ezért – úgy gondolom – hogy mindazok, akik a magyar nyelv, a magyarság fenntartásán fáradoznak, nagyon nagy, és komoly munkát végeznek, ennek érdekében is. Tehát, hogy a mi kultúránkból ne essenek ki emberek tömegestől, hanem csak annyian, amennyien ki kell esniük (ami Magyarországon is eltűnik és kiesik).

Mert nemcsak a szórványban, vagy a tömbmagyarságban tűnnek el emberek, hanem Magyarországról is eltűnnek emberek! Ne felejtsük el, hogy ötszázezren kint dolgoznak, s emellett jelentős népességcsökkenés is tapasztalható.

Vannak kirívó esetek, például Mezőhegyes: a tízezres Mezőhegyesnek ma ötezres a lakossága! És nem egy ilyen község van! Úgy tűnik, ezzel együtt kell élnünk. Ránk szakadt, hirtelen jött, és ebben az árban dolgozunk mi.

Megfelelő tudattal, megfelelő lélekkel, úgy gondolom, kősziklák lehetünk, amelyek az árban nem mozdulnak, hanem megmaradnak, és maradandóak.

A tanácskozás befejező napján, Virágvasárnapon, dr. Kozma József, Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata Kulturális, Oktatási, Idegenforgalmi és Ifjúsági Bizottságának elnöke mondott köszöntő szavakat a konferenciazáró fogadás előtt, a szegedi Városházán, a konferencia résztvevői előtt.

– Kedves Mindenki! Amióta megkerestek – talán fél évvel ezelőtt találkoztunk először – a kérdéssel, hogy Szeged város hogyan tudna részben otthona, sőt, ennél többet jelentően, egy kicsit részese is lenni ennek a mostani konferenciának, azóta még többet gondolkodom azon, hogy mit is jelent nekünk ez a honismereti program?

Mit jelent nekünk, egy olyan városban, amelyik a jelenét (és különösen a jövőjét) a tudásban képzeli el? Egy olyan konferencia és egy olyan mozgalom, amely még a nevében is benne hordozza – bár nem ezzel a szóval, de mégiscsak – a tudást, mint lényeget! Mert, a hon ismerete azt jelenti, hogy ismerjük, tudást szerzünk róla, s ezt a tudást gyarapítani, mélyíteni, szélesíteni kell – és semmiképpen nem hagyni elveszni, amit már megszereztünk, a bennünk értékekké átformálódott tudást és ismeretet!  

Gondolatilag is csatlakozva a mai előadásokhoz: az identitás a mi esetünkben a legsarkalatosabb kérdés!

Mondom ezt egy olyan városban, amelyik méltán büszke (mint ahogyan egész nemzetünk az) történelmi múltjára. Ennek nagyon reprezentatív megjelenései is vannak.

Amikor azt javasoltuk, hogy a záró napon itt legyen záró tanácskozás, akkor arra is kellett és lehetett gondolnunk, hogy a történelmi falak között, méltósággal, a történelemre, s a jelenre és a jövőre is gondoló tanácskozás folyhat.

Egy történész professzor mellett a matematikusnak óvatosabban kell fogalmaznia: a történelemben (kissé leegyszerűsítve) a jó és a rossz következményekkel járó dolgok számbavétele mindig változó lehet.

Erre kiváló, inspiráló példa, maga ez a terem is, amely mostani formájában 1883-ra készült el, az árvíz utáni újjáépítés következményeként. Abból a szemben fent látható páholyból maga Ferencz József tekintett le a helyi közösségre. S amikor a városi nagy intézmények és a helyi eredmények számbavétele után látogatta meg második ízben Szegedet, a nagy árvíz kapcsán, akkor mindenki úgy gondolhatta, hogy a történelemnek és a jövőnek való megmaradásnak is ez egy jelentős pillanata!

De, hát az óta, ebben a teremben különböző festmények kerülhettek a falra – mindig a közösség józan, bár a vitákat nem nélkülöző, de végül is konszenzusra jutó megállapodásának következtében.

Kossuth Lajos, Széchényi István, Deák Ferenc: egy teremben, egy falon! Nemzeti nagyjaink: egymással gyakran nézeteikben, vagy akár más formában is vitában álló nemzeti nagyok, akik hozzátettek a nemzet megmaradásához.

És itt van a másik fordulat: Andrássy Gyula gróf (nekem jobbra, a háttérben), s neki kissé hátat fordítóan Sissy, Erzsébet Királyné, aki természetesen Ferencz József császár felé fordul…

Mennyi gondolatot ébresztenek pusztán ezek a bennünket hallgató és ránk letekintő festmények! Hogy milyen gondolatokat ébresztenek, az mindig a mától függ.

Egy ilyen konferenciának – szerintem – a legfontosabb üzenete, hogy a gondolatok bennünk fogalmazódnak meg, ha kellően nyitott szívvel tudunk figyelni a történelemre, a jelenre és a jövőre!

Még nagyon bennem van egy természeti kép: hiszen honismeret, nyelv és magyarság kérdésében a gyökereinkre szeretnék (és kell is, hogy ezt tegyem) utalni. Igen ám, de nyilvánvaló tény, hogy egy növény is, egy évszázados fa is, hatalmas, fejlődő lombkoronával, és hatalmas, mélyre nyúló gyökérzettel is rendelkezik. Ez a gyökérzet naponta növekszik! A legmélyebbre nyúló részei ma nőnek e gyökérzetnek. A még mélyebbre nyúlóak pedig holnap fognak növekedni…

Szerintem ez a mi felelősségünkről szól! Ha azt akarjuk, hogy mélyen gyökerezzék, időben, térben és mindenképpen, ebben a világban, itt a Kárpát-medencében (tehát nem csak fizikailag, hanem lelkileg is), akkor az a felelősség, hogy hogyan öntözzük, ápoljuk, gondozzuk mindazokat az elemeket, amelyeket a nemzetünk fája jelent, az rajtunk múlik!

Semmit nem szabad elmulasztani! Semmit nem szabad elmulasztani, hiszen legmagasabbra és legmélyebbre a mai elszánt tetteink, dolgaink nevelik nagyra.

A – mai egyik előadásban is említett – háború teremt egy identitást. Professzor úrnak erről nyilván határozott, és tudáson alapuló véleménye van erről. Az én benyomásom az: természetesen a háború célja mindig is adott, egyfajta identitást, autoritást, dominanciát teremteni!

Ha a háborúk – nem csak a múltban (magyarságunkat, Ukrajnában, Kárpátalján élő magyarjainkat most is érintő háború dúl, nem annyira messze, egy szomszédos országban) – célját firtatjuk, s arra kérdésre keresünk választ, hogy az abban résztvevők mit is gondolnak a háború céljairól, több választ is kaphatunk.

Kiderül, hogy az ott lévő ukrán nacionalisták, orosz nacionalisták természetesen azt gondolják, hogy ennek a háborúnak szent, az identitásuknak, a gyökereiknek és jövőjüknek szempontjából nagyon fontos rendeltetése van!

Persze a történelmi hagyományok és a történelmi tudás és tapasztalat, nekünk – úgy lehet – mást mond! Velünk lehet, hogy olyat is kimondat, hogy a kultúra, (amiről itt szó volt) és az építkezés a nemzet identitásának megtartása szempontjából sokkal fontosabb, mert az valódi, és szerves építkezés!

Bár sokak számára a háborúk írják a történelmet, de valójában az igazi építkezés a békés évtizedekben történik.

Nagy kérdés, hogy azok a békés évtizedek, a csendes asszimiláció és elmúlás évtizedei, vagy sikerül a tendenciákat megfordítani?

A számok mindig valamit mutatnak, tendenciákat jeleznek, tükröznek. A számok azért fontosak, mert azokkal nem érdemes vitatkozni! Azok bemetszett és megmért dolgok!

Azokat a tendenciákat kell pontosan feltárni, amelyek e számokban mutatják meg magukat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Itt a konferencia zárásaként, el kell mondanom, hogy a mi felelősségünk a nemzeti identitásunk megtartásában, ennek a fának a megőrzésében, s a jövő generációk számára növelésében, nevelésében – óriási!

De a nemzeti identitás, az önazonosság, azt is megköveteli tőlünk, hogy egymással, egymásra figyelve, ön-azonosak tudjunk lenni!

A határon belül élők, a mostani határon túl élőkkel tudjanak azonosak lenni, s tudják azt, hogy melyek azok a legfontosabb eredmények, amelyekben kétséget kizáróan valamennyien azonosak vagyunk – s ez fordítva is legyen (bár a hallott adatok sokkolóak voltak).

A határon belül élőknek is azonosnak kell lenni magukkal, s nem a megosztottságra, a különbözőségekre, hanem a bennünket összetartó, s a jövő számára megtartó dolgokra kell figyelnünk!

A megosztás soha nem szolgált még előrehaladást!

A magyar történelem erre bőven szolgál példával!

Azt kívánom mindenkinek határon túl és határon innen, hogy hadd legyen Szeged egy tökéletes pontja ennek a folyamatnak, amely város a tudás városa! Mi eltökélten abban látjuk városunknak és ennek a régiónak is jövőjét, hogy a tudást nem engedjük ki a kezünkből!

A tudás, a mi tudásunk. Azok az emberek, akik itt vannak velünk, a környezetünkben, s ide jönnek egy-egy konferenciára, a mi tudásunkat, sajátjukéval együtt gyarapítják. Ha majd e konferencia anyaga nyomtatásban is megjelenik, az is itt marad nekünk és a jövőnek! Megígérem Önöknek: igen, használni fogjuk!

Mert ez a legfontosabb, amit mindannyian tehetünk a honismeretért!

21. kerületi Hírhatár Online