A Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület idei első közgyűlésén – ahol a résztvevők elfogadták az erre az évre szóló egyesületi programot – dr. Bolla Dezső, az egyesület elnöke tartott tájékoztató, ismeretterjesztő előadást 2017 jeles csepeli évfordulóiról.

 

Az idei legfontosabb évforduló Csepel újjászületésének 300. évfordulója.

Tudjuk azt, hogy az ország három részre szakadásának következtében az alföld döntő része – és Csepel is – tartósan török fennhatóság alá került. (E török fennhatóság határa állandóan mozgott északra-keletre-nyugatra.) Nem voltak sokkal jobb helyzetben a nyugat-magyarországiak sem.

2017. 02. 19.A török miatt lényegében elnéptelenedett a Csepel-sziget, amelyen 18 település volt a török előtt. Talán három maradt meg közülük, amelyek még úgy-ahogy életképesek maradtak, de azok is elszegényedve, összetörve, leépülve.

Miután visszafoglalták Budát 1686-ban, a sziget Heisler Donát birtokába került.

/Donat Johann Heißler von Heitersheim gróf, németül: Donat(us) Johann(es) Graf Heißler von Heitersheim (1648 – Szeged, 1696. szeptember 1.) német lovag, dragonyos kapitány, majd német-római császári hadvezér, báró (Freiherr) majd gróf. A Habsburg Birodalom szolgálatában harcolt Bécs felmentésében, tábornokként, majd tábornagyként részt vett az ezt követő magyarországi törökellenes hadjáratokban, a Thököly-felkelés elleni erdélyi harcokban. Az 1696-os hetényi csatában halálos sebet kapott. Neve többféle írásformában előfordul Donat(us) Johann(es) Heißler / Heissler / Heisler)./

Nem akárki volt ám Ő: akkora személyiség volt, hogy Rákóczi Ferenc édesanyjáért cserélték ki, mert ő osztrák létére erdélyi hadifogságba került. Tehát Rákóczi édesanyjával, Zrínyi Ilonával cserélték ki, s még ráfizettek komoly összeget az osztrákok a cserére.

Heisler Donát feleségétől vette meg a mi Savoyaink a birtokot, s kezdte meg benépesíteni az elhagyott területeket.

A betelepítés megvalósítása akadozott, mert jöttek a kuruc idők, a Thököly-féle harcok, aztán jött a Rákóczi-féle szabadságharc. Ez időszak alatt pedig nem szívesen jöttek ide betelepülők.

 

Az is érdekes, hogy miért és kik jöttek ide?

Kamarai határozat volt rá, hogy be kell telepíteni a területet, be kell népesíteni az elhagyott községeket és falukat, mezővárosokat, így Csepelt is.

A sziget három településén megindult a betelepülés még a Rákóczi-szabadságharc előtt, köztük Szigetújfalun, de aztán a folyamat elakadt, s Csepelre nem került sor, csak a szabadságharc összeomlása, 1711 után, éppen 1712-ben folytatódott. A betelepítés Savoyai érdekét szolgálta.  

 

A betelepülők két forrásból származtak. Az egyik csoport a délvidékről származó szlávoktól indult. De ez nem az a híres, Csernojevitz Arzén-féle betelepülés volt, melynek eredmény lett Szentendre, és a Duna mellett egy csomó görög-katolikus templom.

/Csernojevics Arzén (Több féleképpen ismert neve: III. Arsenije Čarnojević, Csarnojevics Arszenije, Arsenius; (született Cetinje-Bajice, 1633 körül – meghalt Bécs, 1706. október 27.) – ipeki (ma Peja) pátriárka, majd szentendrei (krusedoli  metropolita./

Az ide, Csepelre kerülő betelepülők délszlávok voltak, de nem pravoszlávok, hanem katolikus délszlávok.

 

A császári udvar és a kamara fő célja az volt, hogy németeket telepítsenek erre a vidékre, és katolikusokat. Az udvar ugyanis a római katolikus egyházzal működött együtt a legszerencsésebben.

 

Ezek a németek, akik közül hárman az első szerződésben szerepeltek – tekintve, hogy a közlekedés rendkívül nehéz volt ezekben az időkben (egészen a vasút megindulásáig), nagyon rossz útviszonyok voltak, szárazföldön közlekedni szinte lehetetlen volt – döntő részben a Dunán keresztül jutottak el hozzánk.

Számomra is nem régen derült ki, hogy miért éppen Ulmtól indultak? Azért, mert Ulmtól hajózható a Duna!

 

Az „ulmi skatulya” (Ulmer Schachtel) nevű hajókat építették ott. Az ulmi hajózás már a XVI. Században már eléggé megindult – sőt Mária Terézia is hajózott eze a szakaszon, de egészen más módon.

Ezek a német betelepülők azért jöttek ide, mert nem voltak kimondottan szegények: a német jobbágyi sorból úgy tudtak elszabadulni, hogy kifizették a mentesség díját. Tehát elengedték őket Ulmba, ahova nemcsak a környékbeli, sváb-bajor medencei németek jöttek, hanem más tájakról is érkeztek.

Ezekkel a hajókkal úsztattak le, a hajón lévő evezők inkább a csónak irányítását szolgálták. Elég nagy vízi járművek voltak ezek, 30-35 méterhosszúak, 100 ember is elfért rajtuk. A rajta lévő fülkében (erről kapta a skatulya nevet) bérelt utasok is jöttek, mondhatnám „első osztályú” utasok. Elől a szegényebbek voltak, hátul pedig az állatokat helyezték el a hajón.

 

Tessék elképzelni: hajóval elindul valaki Ulmtól, s megteszi ezt a szerencsés esetben 25, de inkább 27-30 napos utat: hogyan élelmezik őket? Nincsenek csárdák a vízi út mellett, sem „kempingek” mai szóhasználattal élve.

Milyen állatállománnyal érkezhettek? Igavonó állatokat erre a hajóra nem lehetett rárakni!

Szóval elég nehéz körülmények között tették meg az utat, érkeztek meg szerencsésen, s kezdték meg itteni életüket. Éppen ezért hősies dolog volt, amit vállaltak!

 

A Rákóczi-szabadságharc után beindult az élet Ráckevén is, az uradalom megerősödik, egyre több falut népesítenek be. Egyre nagyobb ütemben épülnek a birtok úri épületei: a kastély Ráckevén és a kancellária Budafokon.

A képen a ráckevei kastélyt látjuk madártávlatból, valamint Hildebrand építész arcképét láthatjuk, valamint a budafoki épületből megmaradt kapubejáratot.

/Johann Lukas von Hildebrandt (néha Johann Lucas von Hildebrandt vagy egyszerűen Lukas von Hildebrandt), (Genova, 1668. november 14. – Bécs, 1745. november 16.) osztrák építész, az osztrák barokk legnagyobb mestere J. B. Fischer von Erlach mellett. Itáliai manierista előképek alapján épített épületei közt főleg barokk (copf, vagy klasszicizáló késő barokk) stílusú paloták és kastélyok a kiemelkedő jelentőségűek. Hildebrandt stílusa feltűnően eltért elődje császári barokkjától. Észak-Itália tartósan mély benyomást gyakorolt rá, az itáliai manierista építészettől örökölte a gazdagon díszített felületek szeretetét, ugyanakkor az épületek szerkezete kevésbé érdekelte./

A ráckevei az első polgári barokk kastély…

 

A napokban olvashattuk, hogy bezárták – szúrta közbe Bárány Tibor – „A helyieket meglepetésként érte, hogy január elsejével bezárt a ráckevei Savoyai-kastély, amely hotelként és étteremként működött- tudta meg a Napi.hu. Az ingatlant ideiglenesen az MNV Zrt. egyik cége üzemelteti, de a helyi önkormányzat is bejelentkezett a hasznosításra. Az ingatlan tavaly decemberben kikerült a Nemzeti kastélyprogramból.”

 

A kastély az Építőművész Szövetség birtoka volt, Rados professzor restauráltatta.

/Rados Jenő (Budapest, 1895. április 25. – Budapest, 1992. január 2.) magyar építész, építészettörténész./

 

Savoyai Johann Lucas von Hildebrandt-al építtetett egy kancelláriát is Budafokon – mára már csak a kapubejárat oszlopai őrzik az egykori épület emlékét. 1910-ben bontották le, nagyon rossz állapotban volt – nem restaurálták.

Az építésznek vannak még nevesebb alkotásai is: például Bécsben a Dann-Kinsky-, a Schwarzenber- palota és a Belvedere. Kiemelkedőek egyházi épületei is.

 

Szóval beindult a Csepel-szigeten az élet. Az nehezen érthető, hogy miért Szigetszentmárton, Szigetújfalu került sorra előbb, s Csepel csak később… Talán azért, mert a ráckevei birtokhoz ezek közelebb voltak.

 

1711-ben véget ér a Rákóczi-szabadságharc, s már a következő évben, 1712-ben, Csepel betelepítését megalapozták egy úrbéri szerződéssel: ezt 1712. július 18-án kötötték meg Ráckevén, német nyelven. Magyar fordítását Perényi József közölte Csepel történetét felölelő monográfiájában – megkérem Bárány Tibort, olvassa fel ezt a szöveget. Érdemes megismerni, mit tartalmaz: ennek alapján éledt újjá Csepel!

 

„Úrbéri szerződés.

Utz János (nem Uitz), János Györgynek, Schneider Ágostonnak és Braun Benedeknek, mint Svábországból érkezett több más társa képviselőjének alázatos kérésére Főmagasságú Savoyai Jenő Herceg, hatalmánál fogva megengedett, hogy a herceg ráckevei szigeti uradalmának területén, mégpedig a szigetcsúcson, Budavár közelében, a magában álló (talán romokban heverő) Csepel falut ismét felépítsék, és közvetlen ama régi falak helyén és mellette, ahol azelőtt Mátyás király feleségének kéjlaka, villája volt, hozzáépítsenek és beépítsenek.

Mely célra nekik nemcsak az a teljes földterület adatik át, amely a Nagy-Duna mentén, az áramlás irányában Őfőmagassága birtokán, a sziget kis fácánosnál lévő határkőig, és innek keresztül a Kis-Dunáig, innen pedig lefelé, az előbb említett szigetcsúcsig terjed – kivéve Őfőmagassága tulajdonát képező majort és a hozzá tartozó rétet -, hanem egyúttal azért, hogy nagyobb hasznot szerezhessenek maguknak, a Nagy–Duna másik oldalán, Őfőmagassága tulajdonában lévő nagyrét fölött, és a szőlőhegy, vagy Promontor-Csepel mellett, fel egészen a budai határig és határkőig terjedő terület is odaadatik, amely művelésre kiválasztott, éspedig minden egyes embernek annyi, amennyit ellátni és megművelni tud, amiről rendes telekkönyvet kell felfektetni. Mindezt teljesen ingyen.

Ezeket a teljesen felszerelt földeket nekik, mint bevándorolt jobbágyoknak, a település céljára, három évre teljesen szabadon, minden adó- és tized-szolgáltatás nélkül adományozza a kegyes uraság.

Ezen felül a csepeli Promontoron minden egyén, ott ahol akar, annyi szőlőkertet ültethet, amennyit akar, amely célra, mint eddig szokásos, két évi határidő adatik, , és mivel a község a szőlőhegy közelében  fekszik, a község nagy hasznára a munkások, mint aratók, is innen fogadhatók fel.

Hasonlóképpen a nagy-dunai átkelés (rév) éppúgy addig, ameddig a terület mindkét parton terjed, a halászat (kivéve a vizákat és a lazacokat) tetszés szerint űzése átengetetik a községnek.

Végül, mindenkinek, aki először volt, a kegyes uraság két mérő gabonát ajándékoz, s amikor ezek az újonnan bevándoroltak megsokasodnak és kegyes uraságot országos szokások szerint megillető engedelmességet és hűséget tanúsítanak, támogatásban részesülnek a Főmagasságú Herceg részéről. Más jobbágyaival teljesen egyenlőnek tekintenek és védetnek meg.

Aminek nagyobb biztosítékául az alábbi írásomat adom.

Kelt Ráckevén, 1712. július 18-án,

Főméltóságú Savoyai Jenő sk. Aláírása

Magyarországi összes uradalmak főkormányzója és a nagytekintetű dragonyos ezred kapitánya, Verlet Klaudius sk.”

 

A pergamenre rótt szerződést a Niederkirchner család őrizte.

 

Bolla Dezső így folytatta előadását:

Így szólt a szöveg, amely azonban nem vált szerződéssé, mert aláírás nincs rajta. A szerződő feleknek csak az egyike írta alá, a hercegi uradalom fő tisztviselője, Verlet.

 

Egy pillanatra most megállunk. Hogy került elő ez a dokumentum?

Úgy, hogy Perényi tanító úr elment Petz Józsefhez, aki itt lakott a Templom utcában (most újra Templom utca – egy ideig Sallai utca volt – ugye), s ott megtalálta ennek az eredeti anyagát. Szerencsére betette a könyvébe és magyarra is lefordították. Így maradt fönn.

Perényi azt írja könyvében, hogy erről másolatot több csepeli sváb család is készített.

 

Most jön a fordulat: (ez az újdonság) itt van az egyik - Perényi által említett – másolat!

Ez a legújabb eredményünk!

Ifjabb Petz Rudolf említette nekem még tavaly decemberben, hogy neki van egy ilyen másolata. Annak a Petz Rudolfnak a fia ő, aki építészmérnök volt és tanított a Műegyetemen, és aki egyesületünk tagja volt. Az ő kövéből készültek az emléktáblák a templomra, a munkásotthonra, a postára, a református templomra valamikor a 70-es években, amikor emléktáblákat állítottunk a csepeli építészetről.

Még egy egyesületi vonatkozás: Strein Oszi bácsival együtt volt Rudi, orosz „málenkij robotos” szörnyű, négy éves fogságban a Szovjetúnióban. Petz Rudi, szegény, meghalt, de a fia megvan (ugyan megígérte, de ma mégsem jött el). Ifjabb Petz Rudolf közvetítésével jutottunk el Licskó Béla úrhoz, akitől ő is kapta a példányt, s akinél ennek a másolatnak az eredetije van. Nem az eredeti szerződés, hanem a másolat eredetije, amely a XIX. században készülhetett. Gyönyörű kézírással készült, de ezen sincs aláírás.

 

Tulajdonképpen itt térünk vissza a valós történethez, hogy miután ezt a szerződést aláírták, nem lehet tudni, hogy a benne megnevezett három személy és a többi megtelepedett-e itt, avagy nem?

1715-ben már nem voltak itt, az biztos!

Akkor ugyanis a falu újra néptelen volt, s ezért a népszámlálásnál nem vették figyelembe, azaz nem létezett.

 

Nem csoda – ahogy vázoltam az imént: kikötött a hajó (százezrek jöttek így, százötven ezren a Duna-völgybe) itt a Csepel szigeten, vajon milyen magányosnak és nyomorultnak érezhették magukat az érkezők, szegényes felszerelésükkel. Megérkeztek egy olyan szigetre, ahol érkezésük előtt vagy kétszáz évig nem művelték a földet, ahol söpörte a szél a homokot, ahol az ártér és a szabályozatlan Duna miatt a vízpart is rendkívül bonyolult és áttekinthetetlen volt.

Igavonó állataik sem lehettek, s így kellett elkezdeniük az életüket. Nem jött senki, hogy segítsen rajtuk. Ilyen körülmények között földművelést indítani, feltörni a földet, nehéz volt.

Nem véletlenül volt Csepel ősi címerében (amit nemrégiben változtattak meg) a legfontosabb eszköz, az ekevas! Jó pár akkori magyar címerben szerepelt az ekevas, annyira büszkék voltak, hogy végre ekevassal tudtak szántani, s termett valamit a föld. Mert három évig – ezt a lehetőséget a főurak általában megadták a telepeseknek – ellátták őket vetőmaggal. Ám a három év hamar elszaladt, s jöttek a hétköznapok, s maradtak az emberek.

 

Ez a betelepítés ezek szerint nem sikerült, viszont 1720-ban, a népszámlálásnál Csepel falut már nyilvántartották, s – Vezér Endrének köszönhetően – (most nem megyek bele a részletekbe, Perényi is téved, s én is átvettem Perényitől a tévedést) ez a névsor, amelyik itt szerepel, ez a 19 család települt meg először. Ők az alapító atyák! Ők alapították meg Csepelt, az új Csepelt.

Az 1720-as 19 családból 1728-ra csak 7 maradt. Addigra kicserélődtek.

Közülük két család él még a mai napig is Csepelen: a Versitz (Vezér), és a Merkovics.

Az idetelepült családok 60-70 százaléka délszláv volt.

Tehát Csepelt alapvetően nem a svábok alapították, az első húsz-harminc évben a délszlávok voltak itt többségben. Ezek, a horvátországi dalmátok, vagy nem dalmátok, de katolikus délszlávok…

 

Horváth László  itt közbevetette:

Nagy félreértések vannak itt. A dalmát elnevezés nem tudományos, az illír még kevésbé az. A rác, az köznyelvi kifejezés, mindenkit rácnak hívnak a környező magyarok, németek, s aztán ők maguk is előbb-utóbb ezt használják magukra. Lényeg, hogy ők római katolikus vallásúak. Egyébként eredetileg boszniaiak, de keveredtek: sokácok, bunyevácok, Hercegovinából jöttek, de az alap, az a boszniaiak.

1629 és 1631 között érkeztek ezek a délszlávok, a Krivaja folyó mellől jöttek, Bosznia-Hercegovina középső részéről. Én jártam arra, nem csodálom, hogy onnan eljöttek, mert ott földet művelni, termeszteni bármit, borzalmas nehéz lehetett. Most mohamedánok élnek azon a vidéken. Ezek a katolikusok egy ferences szerzetes, Angelusz atya /BOLDOG ACRI* ANGELUSZ kapucinus (1669-1739)/ vezetésével érkeztek, több lépcsőben: Ercsibe, Érdre, Csepelre, Tökölre. Aztán cserélődtek, mert amikor kitört a háború, jöttek a csapatok, szaladtak szerteszét…

Ahogy itt 1720 és 1728 között, Csepelen szinte kicserélődött a teljes népesség, békeidőben, akkor el lehet képzelni, hogy háború idején milyen mozgás lehetett. Az elmenekültek sokszor nem jöttek vissza.

Letelt a kedvezmény, odébbálltak.

Amíg be nem telt ez a belső rész, volt szabad föld, ez a cserélődés tartott. Később megtörtént az úrbér-rendezés is, utána már viszonylag stabil maradt a népesség.

 

Később már – vette vissza a szót dr. Bolla Dezső – egyre nőtt a németek aránya. Erről a korszakról, az életmódról hosszan lehetne még beszélni. Mindenképpen rendkívül nehéz időszakot éltek át. A földbirtok és a királyi uradalom szomszédságában sem az állattartás, sem a földművelés nem volt egyszerű. A másik pedig a visszatérő árvíz problémája volt.

 

Ezt az időszakot a szakavatott történész, Kubinyi is leírja fiatalkori munkájában: az új Csepel tehát 1717-től létezik!

 

Az 1838-as nagy árvízig 13 árvíz játszódott le ebben a körzetben, ahova a falu települt. A mai Ady Endre út vonala jól beazonosítható ezen a régi térképen is. Amint látjuk, a mai Teller Ede út kanyarulatától északra települt a régi falu, melynek a temetője még sokáig megmaradt (utolsó sírkövét vagy tizenöt éve hozattuk be). Ott volt az a bizonyos kéjlak, melyet Beatrix királyné használt, s ahova Mátyás is kijárt, s ahol – állítólag – cigányzenekar húzta (de lehet, hogy azt csak a XIX. században képzelték, hogy csárdást húztak Mátyásnak).

Tehát itt volt a középkori magyar falu, a mai Szabadkikötő területén.

Ezen, a Csepel sziget felső részét ábrázoló térképen – ez a legértékesebb térképe a Helytörténeti Gyűjteménynek, egy applikációs térkép a Duna ezen szakaszáról – látható Csepel falu elhelyezkedése, s alaprajzának az a változata, amely 1838-ig tartott. Az 1838-as nagy árvíz után ismét újraépítették a falut, de már lejjebb, másik részen, a mai helyen.

Az akkor alapított falu déli csücske itt, e könyvtár helyén volt körülbelül.

Tehát, most a 300. évforduló kapcsán, tulajdonképpen Csepel második születésére emlékezünk (az első valamikor az Árpád-korban volt), harmadik pedig az 1838-as áttelepüléskor. Az akkor kialakult településmag ma is központja Csepelnek.

 

A Perényi könyvből kifotóztunk néhány képet, amelyek valamennyire még adják a régi Csepel hangulatát.

A XVIII. századi temetőkápolna, amely a falu első temploma volt, s már az 1730-as években állt – állítólag.

A híres Nepomuki Szent János szobor viszont biztosan az 1780-as években kerül ide (sajnos sok csepeli egyáltalán nem tud róla).A tanácsi vezetés bűne is, hogy – a mi javaslatunk ellenére –, nem a templom elé, hanem mögéje eldugva helyezték el. Ha a püspökséggel történt megállapodás szerint a kereszt helyére került volna, sokkal többen látnák – de nem így történt. A tanácsi vezetés nem magyarázta a hirtelen megmásított döntést – a hatalom nem magyaráz! Az vezet, megvan a véleménye, és sokkal okosabb mint mi mindannyian, és rendet tart…

A harmadik fotón a paplak látható, amely 1900-ig megvolt. Akkor épült a paplak a Szent Imre tér túlsó sarkára: a mai Kossuth Lajos utca és Vermes Miklós utca (régebben Mária utca, majd később Koltói Anna utca) kereszteződésébe. Amikor Weiss Manfrédék bérelték a területet, még állt a paplak épülete, de akkor már vadászlaknak használták. A pap 1900-ig ott kint lakott – s annyira féltették, hogy minden éjszaka egy kisbíró őrizte a paplakot. Az új paplakot pedig 1952-53-ban bontották le (kapott egy kis bombatámadást, de masszív épület volt.)

A negyedik képen pedig a komp-átkelőhely látható, nem sok vehető ki belőle.

 

A 300. évfordulón mindannyian tisztelettel gondolunk azokra, akik megalapították Csepelt. Fő érdemük volt, hogy megvetették itt a lábukat és évszázadokon keresztül tartották magukat, nehéz körülmények között, amíg aztán az iparfejlődés következtében Csepel átalakult. Egészen más jellege lett, megszakadt a mezőgazdasági múlt és ipari központtá fejlődött.

 

Ennek az ipari központnak alapításában nagy szerepe volt Weiss Manfrédnak, aki éppen 160 éve, április 11-én született.

Az igazsághoz hozzá tartozik – s ebben magamat is hibásnak tartom -, hogy kevés szó esik Weiss Bertoldról, aki szintén a gyár alapítója volt testvére mellett. Szinte eldönthetetlen, melyiküknek volt a fő érdeme a konzervgyár alapítása – ez nem derül ki az irományokból.

Weiss Manfréd annyiban érdemli meg a kiemelt tiszteletet és figyelmet, hogy ő fejlesztette ezt a gyárat országos méretűvé és nemzetközi viszonylatban is jelentőssé. Életéről már sokszor, sokat beszéltünk.

A Weiss családról és a Kornfeld családról film készült nemrégiben, „Az élet ára” címmel. A film bemutatóján részt vettünk: Horváth Gyula, Bárány Tibor és szerény személyem is. A bemutató vetítésen itt volt Chorin Daisy, a maga 91 esztendejével, akivel még a vetítés előtt látogatást tettünk Weiss Manfréd sírjánál. A képen a Weiss család síremléke látható a Salgótarjáni úti Zsidó Temetőben. A kalapos úr egy Chorin-leszármazott, Söpkéz Sándor. A szarkofág viszonylag rossz állapotban van, s Chorin Daisy segítségemet kérte, keressek kapcsolatot a restaurálás megindításához.

Talán idén ellátogathatnánk e temetőbe, s megnézhetnénk Weiss Manfréd nyugvóhelyét. Ez a temető egy kuriózum: a magyar gazdag zsidóság temetője, a legnevesebb képviselői ott nyugszanak: Hatvany-Deutsch, Vázsonyi Vilmos, stb. Olyan nevek olvashatóak a hatalmas, drága síremlékeken, akikről fogalmunk sincs, kik voltak.

 

Bárány Tibor ehhez hozzáfűzte: a Zsidó Temető ma sokkal jobb állapotban van, mint 6-8 évvel ezelőtt, mert a közelmúltban a kormány támogatásával felújították, rendbe rakták, kitisztították, az utakat járhatóvá tették, tehát most már sokkal jobbak a körülmények.

 

A többi évfordulóhoz már nem készítettünk szlájdokat.

 

100 évvel ezelőtt, az első világháború következő, rendkívül súlyos és kellemetlen éve (1916-ról már szóltunk korábban) 1917 volt. Ez már az az év volt, amikor a felek már belefáradta a háborúba, s egyre több baj származik az ellenségeskedésből, harcokból. „Élesedik az osztályharc”, hogy egy marxista kifejezést használjak – nem véletlenül.

Az év legjelentősebb eseménye: Oroszország kiesik a háborúból: ott ugyanis 1917. februárjában kitör egy polgári forradalom. Erről kevés szó esett a szocializmus ötven éve alatt, mert állandóan Lenin forradalmát emlegették. Polgári forradalom volt. Nem Lenin döntötte meg a cárizmust, hanem a Kerenszkij féle polgári forradalom. A cár sem a bolsevikok nyomására mondott le, hanem a szörnyű helyzet folytán. Az elmúlt alkalommal beszéltem a Bruszilov offenzíváról. Ennek a győztes áttörésnek volt a következménye a cár lemondása – a győzelembe bukott bele Oroszország, mert olyan rossz helyzetbe kerültek, hogy az ország összeomlott. Bár még volt egy nagy próbálkozása Kerenszkijnek júliusban: ez a támadás nem sikerült, s ez összeroppantotta Oroszországot. Az oroszországi állapotok valami rettenetesek voltak már a háború előtt is, a háború pedig még tovább súlyosbította a helyzetet.

Ez után következett az általunk annyiszor hallott Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSZF), azaz november 7-e. Erről most azt mondják, puccs volt – azt hiszem, ez tévedés: nem államcsíny volt, mert volt mögötte tömeg, de nem akkora, mint amit bemutattak. Ez a forradalom annyira jelentős szerepet töltött be a mi életünkben is, hogy nemzeti ünnep volt a Magyar Népköztársaságban. Furcsa állapot volt: egy másik ország forradalma volt nálunk nemzeti ünnep. A Nagy Francia Forradalom nem lett nálunk nemzeti ünnep (de nem is tartózkodott „ideiglenesen” az országunk területén francia déli hadseregcsoport)…

A NOSZF hatásának megítélésére most nem vállalkozom. A végeredményt tudjuk.

Ha Lenin már ennyiszer szóba került, elmondom, hogy már tavasszal megjelent Lenin Szentpéterváron, aztán kimenekült onnan.

Most lehetett olvasni, hogy eltávolítják Lukács György köztéri szobrát.

Erről nekem az jut eszembe, hogy 1956-ban tértek vissza a lenini, „tiszta” szocialista eszmékhez, a XX. kongresszus célkitűzéseihez. Ennek hatását „élveztük” 1956. november 4-én! Hruscsov azt mondta, Sztálin őrült volt és tömeggyilkos, de Lenin az jó ember…

Lukács György – a Petőfi Körben magam hallgattam – „vigyázzunk, ne térjünk rá egy régen meghalt ember személyi kultuszára, egy nemrégen meghalt ember személyi kultusza helyett.” Nos, ezt a személyi kultuszt éltük végig, 1990-ig, mi is. Számtalan hátrányát érezhettük, de voltak előnyei is, s ezt nem szabad elfelejteni. Az a történelmi szemlélet soha nem helyes, ha csak a bűnökről beszélünk!

Ez a Nagy Októberi Szocialista Forradalom nem bizonyult győztes forradalomnak! De, hát melyik forradalom győz igazán? Mindegyik felmorzsolódik, az utókornak köszönhetően. Így lett például a Nagy Francia Forradalomból császárság. (Csak az ipari forradalom győzött (?) – inkább úgy lehetne fogalmazni: az ipari forradalom még most is tart.)

 

Magyarországon most érdekes módon nagy Tisza-kultusz van. Nagyon jó miniszterelnökünk volt, nagyon szeretjük Tisza Istvánt.

Érdemes azért felidézni, hogy Tisza István lemondani kényszerült 1916-ban a miniszterelnökségről! (Előtte is volt már miniszterelnök, de aztán már soha nem szerezte vissza hatalmát). Úgy mondott le – érdekes módon -, hogy az ő pártja volt a parlament legerősebb, vezető pártja. Magyarországon is 1917-re már nagyon romlott a helyzet. Tapasztalatból tudjuk, amikor romlik a helyzet, megerősödik az ellenállási mozgalom és a munkásmozgalom. Egyre több tüntetés volt, már 1917-ben is Magyarországon.

 

Csepel akkor 13-15 ezres lakosságú település volt, az itt dolgozó munkások létszáma viszont 1918-ra elérte a 28 ezret – s 1917-ben is már 26 ezer volt!

Képzeljük el ezt a kis községet, Csepelt, amelyik mellett működik egy őrült nagy gyár, ahova naponta kijár 22-23 ezer ember (mert a 13 ezer csepeli lakosból legfeljebb 3 ezer dolgozott a gyárban). Így éltek a csepeliek akkor, nagyon rossz viszonyok között: se vízvezeték, se csatornahálózat. Egyetlen működő villamos-vonallal, amelyre olyan drága volt a jegy, hogy még a 30-as években is a csepeliek egy jelentős része gyalog járt be dolgozni, akinek nem futotta kerékpárra. Szóval borzasztó életviszonyok voltak, s a közigazgatásban is nagy gondok adódtak.

A közrendben is borzasztó állapotok uralkodtak, ezért már 1916-ban (a 37-es számú törvénnyel) a kormány úgy határozott, hogy a fővárosi rendőrség hatáskörét kiterjeszti Csepelre.

100 éve, 1917. július 18-án megalakult a fővárosi rendőrség csepeli kirendeltsége – akkor még nem önálló kapitányságként -, az erzsébeti rendőrkapitánysághoz tartozott.

Ez egy fontos évforduló Csepel életében, a közigazgatás is várta ezt.

 

Egy másik évfordulóról Horváth László beszélt.

1937-ben (80 esztendeje), novemberben alakult meg a Weiss Manfréd Tornaklub, illetve annak focicsapata, a Weiss Manfréd Football Club. Ez komoly változást hozott a magyar fociban: megváltoztatta az ország labdarúgóvilágának a helyzetét. (Ahol Csepel megjelenik, megváltozik minden…, de nem csak ez volt az oka.)

Mint minden nagyobb településnek, Csepelnek is megvolt a rendes focicsapata: a Csepeli TK és a Csepeli MOVE. Egy központi rendelet nyomán kötelezték a vállalatokat arra, hogy hozzanak létre sportklubokat, s nyereségüknek bizonyos százalékát szociális, sport, és egyéb ilyen jellegű célokra fordítsák. Ez a meghatározó kormány-lépés – tekintve, hogy a WM Művek is egy vállalkozás volt – Csepelen is  meghozta eredményét: a munkáslakás építések, kórházi kiadások mellett a WM Művek itt is a zsebébe nyúlt (muszáj volt neki). De így tett pl. a Gamma Művek is, amely „milliomos klub” néven híresült el – nekik volt a legtöbb pénzük.

Csepel is nagyon erős volt anyagilag, de sokkal szervezettebb volt, mert rátelepült egy községre, s a klub vezetése is jobb volt. A vidék is feljött, a MÁV is nagy sportalapító lett: jött a Szolnok, a szombathelyi Haladás, a Diósgyőr. Ekkor jött létre a DIGÉP, DIMÁVAG néven. A frissen megjelent cég-támogatók nagyon felpezsdítették a magyar sportéletet, s ezen belül is a labdarúgást! Az ötvenes évek nagy sikereit tulajdonképpen ekkor alapozták meg!

Minden erőre épülő társadalomban (olaszoknál, németeknél, szovjeteknél, és nálunk is) az állam rászervezett a sportra. Igaz volt ez Svédországra és Finnországra is. A finnektől vett át például a WMTK nagyon sok mindent – pedig akkor Finnország polgári demokráciának volt tekinthető a két háború közötti időszakban. Olaszország, Németország, Spanyolország, Portugália, a Szovjetúnió pedig nem, ezek eleve kiestek ebből a körből.

Csepelen nagyon jól megszervezték a sportklubot. A legkitűnőbb embert választották ki: Kocsis Mihályt.

/Kocsis Mihály (Gyula, 1910. dec. 30. – Bp., 1985. jan. 18.) Sportvezető, testnevelőtanár. 1937-ben a Testnevelési Főiskola (TF) testnevelőtanári oklevelet szerzett. 1938-tól 1944-ig a Weisz Manfréd TK vízisport osztályának vezetője, a csepeli öbölben a modern mo.-i kajak- kenusport kezdeményezője. A csepeli Weiss Manfréd Művekben az első mo.-i “szabadidő” szakosztály létrehozója, a vállalati sport mo.-i megalapítója. 1948-ban az olimpiai felkészítés egyik irányítója. 1955-től 1958-ig a Tatai Edzőtábor ig.-ja, 1957-től 1963-ig a Testnevelési Tudományos Kutató Intézet (TTKI) főmunkatársa. 1963-tól 1971-ig a Központi Sport Isk. (KSI) ig.-ja, a korosztályos utánpótlás-rendszer mo.-i kidolgozója. 1971-től 1985-ig a Testnevelési és Sportmúzeum főmunkatársa../

Ezzel Csepel némi előnyre tett szert a többi sportklubbal szemben: létrehozták a sportirodát, s a sportot bentről, a gyárból szervezték. Kocsis szaktekintély volt a sportban, megingathatatlan pozíciója révén ő döntötte el, kiket választ maga mellé – és a legkitűnőbbeket választotta.

Az első testnevelő tanár volt ő. Abba az évfolyamba tartozott, amely először végzett. Évfolyamtársa volt Patay Zsigának.

/ Patay D. Zsigmond Dévaványa szülötte. Edzői képesítései: atlétika, torna, kézilabda, kosárlabda, röplabda, tenisz, sí. 1942-től 1952-ig, a Lónyay Utcai Református Gimnázium (akkor: Budapesti Református Gimnázium) megszűnéséig, gimnáziumunk tanára. Emellett 1949-től a Testnevelési Főiskolán gyakorlatvezető tanár. 1950-től a Budapesti Református Theologiai Akadémián óraadó tanár. 1974-ben történő nyugdíjazását követően is tovább dolgozott, mint a Magyar Diáksport Tanács szakágvezetője. Alapító tagja a Magyar Röplabda Szövetségnek./

Kocsis bizonyára szerepet játszott Zsiga bácsi idejövetelében. A Garas Lajos is kiváló választás volt, ő személyzeti igazgató lett, nagyon szívén viselte a sport ügyét. Lovag Wahl Henrik (a Weiss gyerekek unokaöccse), mint elnök, fél szemmel mindig ráfigyelt a labdarúgásra is – ő is nagyszerű képességű vezető volt.

1940-ben került be a WMFC az NBI-be. Három évig küzdött ezért, óriási balszerencsével  mindig a második helyen végzett. Mindenki az ország egyik legjobb klubjának tartotta, de nem tudott feljutni az első osztályba. Amikor azonban feljutott, mindjárt az első évben ötödik lett, s a második évben (1942-ben) mindjárt bajnokságot is nyert.

Ennek az eredménynek súlyát mutatja, hogy addig összesen három csapat nyert bajnokságot (sőt a bajnokságok 99 százalékában az első három helyet is ezek a klubok adták): a Ferencvárosi Football Club, a Hungária FC, az Újpesti Football Club (UFC). Egyszer volt harmadik a Szeged, Szegedi AK néven.

A Csepel volt az első klub, amely megtörte ennek a triumvirátusnak a hegemóniáját. Átrendeződött a fociélet, nagyon erős lett a bajnokság. A Hungária ugyan kiesett, de az Újpest és a Ferencváros megmaradt olyan erősnek, mint volt, de feljött hozzájuk a Csepel, a Gamma, a Szolnok. Aztán – az ország-gyarapodás révén - hozzájuk jött a Nagyvárad.

Mi volt a titka Csepelnek? A sok pénz? Tulajdonképpen Csepel nem költött pénzt focisták vásárlására.

Nagyon érdekes volt, mert amikor 1936-ban megindult a Nemzeti Labdarúgó Bajnokság, akkor összeeresztették a profikat és az amatőröket. A menő footballistákat nem kellett megvennie Csepelnek: ők itt dolgoztak a gyárban! Annyira megérte nekik rendesen dolgozni. Válogatott játékosok, klubcsapatokban, a Hungáriában, az Újpestben játszottak, s Csepelen dolgoztak. Még az Illovszki is itt dolgozott a gyárban (hadiüzem), s részt vett az üzemi bajnokságban is. Az igazi nagy szám mindig az üzemek közötti bajnokság volt Csepelen, hiszen nem egy alkalommal válogatott játékosok erősítették saját munkahelyük csapatát. A háború alatt ide sereglett mindenki, a háború után viszont már nem nagyon dolgozott itt Csepelen sportoló, mert nem kellett dolgozni, csak bejártak…

A lényeg az, hogy Dudás János, aki 22-szeres válogatott volt a Hungáriában, ő itt dolgozott a gyárban. Értelemszerűen, amíg a Hungáriában játszott, nem kapott munkaidő-kedvezményt, mert nem a Csepel játékosa volt.

A Csepel úgy jutott játékosokhoz, hogy először is idehozták Faragó Lajost (akinek éppen akkor ment tönkre a csapata, a Budai 11). Ő pedig azokat a játékosokat, akiket ott játszatott korábban, idehozta Csepelre. Így aztán 1938 tavaszán a csapat lényegében kicserélődött – bár ettől nem lett sokkal erősebb.

Az erősödés akkor következett be, amikor megszűnt a Hungária FC, s annak focistái, akik Csepelen dolgoztak a gyárban, ideigazoltak.

Észak-Erdély visszacsatolásakor Dél-Erdélyből menekült a magyar lakosság, s a Marosvári, aki aradi volt és a Temesvárban játszott, átszökött ide. Úgy szerezte meg a Csepel, hogy volt neki egy csepeli ismerőse, aki „leadta drótot” a klub vezetőségének, akik azonnal leutaztak a táborba és ott megkötötték vele a szerződést. Amikor Marosvárit kiengedték a táborból, idejött Csepelre. Ő nagy nyeresége volt a csapatnak, sokat erősített a Csepelen.

Így aztán a csapat szép lassan felerősödött. Nem költöttek játékos vásárlásra. Az első, 1942-es bajnoki cím után pedig hoztak egy határozatot, hogy nem vásárolnak játékost, csak saját nevelésűt szerződtetnek. Valóban, a következő évben már úgy nyertek, hogy azok a fiatalok, akik csepeliek voltak, saját nevelésűek, elsősorban a MOVE-ból (amely ifi-bajnokságot nyert) érkeztek, azok épültek be fokozatosan a csapatba. Innen érkezett Keszthelyi (akkor még Keszli néven), az Egresi, aki talán minden idők legjobb magyar jobbszélsője volt.

De nemcsak focisták jöttek, hanem birkózók, súlyemelők, stb., mert volt munka! Így aztán egyből a legjobbak lettünk! Buronyi, Ambrózi a súlyemelőknél, Matura a birkózóknál.

Ennél bővebben majd a külön előadásomban ismertetem az eseményeket.

 

 

A sportkitérő után Bolla Dezső folytatta előadását.

1947-ben, 70 éve elkészült a szülőotthon. Igaz, hogy romos házak tégláiból építették fel, de ma is áll, rajta az ősi csepeli címer. 1947-ben avatták fel (ott voltam én is véletlenül), Gerő Ernő avatta fel, aki a helyreállított Gubacsi hidat is felavatta.

Politikai vonatkozás: 1947-ben járt itt Csepelen Tito, aki díszfogadásban részesült. Csak az aktualitást mondom: Putyin ittjártakor lehegesztették a csatornafedeleket – nos, 1947-ben is lehegesztették a csatornafedeleket a Weiss Manfréd gyárban, Tito látogatásakor.

Fél év múlva jött ki Marosán a Csepeli Sportcsarnokba, s elmondta, hogy Tito micsoda gazember volt. Ha ezt már 47-ben tudtuk volna, elintézhettük volna itt helyben – de, akkor még nem tudtuk…

 

Horváth László közbevetette egy gondolatát (amely az olimpia és a Gubacsi híd kapcsán jutott eszébe): idén megemlékezhetnénk arról, hogy utoljára 90 éve épült Csepel és a főváros között híd. 1927-ben adták át a Kvassay hidat, és 1924-ben a Gubacsi hidat. 1927-ben épült az utolsó olyan híd, amely a külvilággal összekötötte Csepelt (eltekintve az M0 hídjától, de az már nem Csepel területe). Ha lesz olimpia, lesz új híd, ami kb. 100 évvel követi majd a legutóbbit, ám annak sem lesz köze a lakott részekhez, hiszen a szennyvíztisztító felett, a Rákóczi hídtól 150 méterre, délre tervezik.

 

Bolla Dezső ehhez kapcsolódva javasolta, tegyünk egy látogatást tavasszal a Kvassay hínál és a zsilipnél. Nagy élmény lesz, nézzük meg.

A Csepeli Munkásotthonról majd novemberben ejtünk szót, amikor itt lesz a tervező fia, s majd akkor beszélünk Dieboldról.

 

Van még egy idei évforduló, amelyet meg kell említenünk: 60 éve, 1957. január 10-én volt a tüntetés a csepeli gyárban. Érdekesség: a mostani újságban találtam egy ismertetőt, hogy nemcsak M. Nagy Imre halt meg ott, egy eltévedt golyótól, véletlenül, hanem állítólag egy nő is megsérült akkor. Ez volt az utolsó tömegtüntetés 1956 kapcsán az országban és Csepelen.

 

Bolla Dezső megköszönte a figyelmet, s ezzel a rendezvény véget ért.

 

21. kerületi Hírhatár Online – Bárány Tibor