Visszatekintés - a zsinagógaépítés apropóján

Vasárnap elhelyezték a majdani csepeli zsinagóga alapkövét az önkormányzat által adományozott telken, a II. Rákóczi Ferenc úton. Ez az esemény jó apropót szolgáltat arra, hogy felidézzük a csepeli zsidóság történetét, melyet Bolla Dezső tanár úr, a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület elnöke, a „Csepel története” című monográfia szerzője publikált öt évvel ezelőtt az önkormányzat lapjában, a Csepel újságban.

Csepel falu a honfoglalás korában keletkezett és a török korban elpusztult. 1717-ben újratelepítették. 1720-ban 7 német és 12 illír (délszláv) család lakta a települést, valamennyien római katolikus vallásúak voltak. A későbbi összeírások már csak a nemzetiségi összetételt tartalmazták. 1846-ban még az 1 százalékot sem érte el Csepelen a magyarok aránya.

A XIX. század közepéig csepeli izraelita lakosokra utaló adatoknak nincs nyoma. A zsidók Csepel-szigeti megjelenéséről a vérvád ártatlan gyanúsítottjait védő Eötvös Károly „Utazás a Balaton körül” című remekművében írt. Amikor 1848-ban Jellasics hazánkra tört, Mészáros Lázár hadügyminiszter felkérésére Brachfeld magyar zsidó kereskedő emberei vásárolták fel Csepelen, Szigetszentmiklóson

és környékén a lovakat a honvédség részére.

A zsidóság emancipációja a magyar zsidóság polgári egyenjogúsítását biztosító 1867. évi XVII. Törvénycikk elfogadása után szabad utat nyert. Asszimilációjuk felgyorsult és az országnak is hasznára vált. Buda, Óbuda és Pest egyesítése idején, a hídként is használt Gubacsi Zárógát megépítésével Csepelnek biztos kapuja nyílt a külvilág felé. Megkezdődött az izraelita vallásúak betelepedése. Közülük 1880-ban kettőt, 1890-ben már huszonhetet számláltak a faluban.

Amikor 1893-ban a zsidó származású Weiss fivérek lőszergyára megkezdte működését, Csepelre költöző hittársaik száma növekedésnek indult. Az első világháború idején létszámuk megközelítette a félezer főt. Volt, aki csak üzletet nyitott, vagy itt dolgozott fizikai munkásként a nagygyárban, egy részük viszont lakóhelyül is választotta Csepelt. 1894-ben, az első községi orvos, Dr. Kanocz János is közülük származott. Ekkoriban még jelentős volt közöttük a munkások, sőt a szakmunkások aránya.

Miközben Csepel lakossága 1893 és 1910 között 2200 főről 8000 főre emelkedett, az izraelita lakosok száma megtízszereződött: 27-ről 269 főre növekedett, de helyi arányuk sokkal alacsonyabb volt az országos, 8,5 százalékos átlagnál. A háborús konjunktúrában tovább nőtt a lakosság, s velük együtt a zsidók létszáma is (1920-ra meghaladta az 500 főt).

Az első világháború csataterein csaknem 160 csepeli harcolt, köztük több zsidó származású is életét vesztette. Közülük az 1916-ban hősi halált halt Marmorstein Jakab neve ismert. A községben egyre szaporodó zsidó lakosság ősi hagyományukhoz híven első csepeli intézményüket, a Chevra Kadisát, a Szent Egyletet „halottaik hitük szerinti méltó eltakarítására” már 1908-ban megalakították.

A pesterzsébeti rabinátus alá tartozó hitközségüket 1910-ben létesítették. Imaházat az Erzsébet (ma Kossuth Lajos) utca 84. számú házban alakítottak ki. Előbb a Szigetcsúcson, majd az újabb temetőben helyezték nyugalomra halottaikat. A két háború között megvásárolták a Rózsa dombon, a Nefelejts utca Duna gátjától a II. Rákóczi Ferenc utcáig terjedő rész északi oldalát, s annak egy részén hozták létre a ma is meglévő csepeli izraelita temetőt.

A hitközség elnöke Dr. Farkas József után Ungár Géza, majd 1925-től Kux Sándor volt. Előbb Ungár Gézáné, majd Ungár Sándorné irányította az Izraelita Urinők jótékonysági szakosztályát. A gyermekek lelki képzését végző – Machsika thora – egyesületet Dr. Elek Pál orvos vezette. A női szakosztály titkára 1919-től Jenei Dávidné állami tanítónő volt. Az 1930-as évek második felében a főrabbi Dr. Kriszháber Béla, a kántor és hitoktató Eckstein Jakab, a hitelnök Kardos Ede, alelnök Berger Adolf volt.

A kibontakozó munkásmozgalomban is szerepet vállaltak a helyi zsidó közösség tagjai. A kommün idején Berend (Berger) Géza, a Weiss Manfréd gyár tisztviselője vezetésével termelési bizottság alakult, majd ő államosította a WM műveket. A csepeli forradalmi törvényszék végrehajtott halálos ítéletet is hozott. Elnöke, Kertész Mór, csepeli zsidó származású fakereskedő volt. E tettéért 1920-ban kivégezték.

A legális szociáldemokrata és szakszervezeti mozgalmat sok csepeli zsidó szolgálta és gazdagította. Ők a proletárok Munkás Otthonát látogatták, ahol a munkásság körében a szociáldemokrata eszmeiségű internacionalista szellemben folyt a politizálás. Alapvető célkitűzésük a dolgozók életkörülményeinek javítása, kulturális színvonaluk emelése volt. Szemben álltak a második világháború közeledtével felerősödött nacionalista, fasiszta eszmevilággal (mely Csepelen is talált követőket). Elítélték az ellenforradalmi rendszer táplálta antiszemitizmust, de idegenkedtek a lenini bolsevizmustól és annak hazai agitátoraitól is. A színjátszó körökben, dalárdákban és a szakkörökben sok zsidó származású tevékenykedett. Ott érintette meg kislányként a színpad varázsa a későbbi híres TV-rendezőt, Zsurzs Évát. A községben is működő illegális kommunista frakciók vezetői: Demény Pál, Madzsar József pesti zsidó szülők gyermekei voltak.

Az első világháború alatt a csepeli Weiss Manfréd lőszergyár alapanyag gyártására is berendezkedő kombináttá, a monarchia legnagyobb hadiüzemévé fejlődött. Weiss Manfréd gyermekeinek a Mauthner, a Kornfeld, a Chorin, és a Herczog utódokkal kötött házasságai nyomán létrejött az ország legnagyobb zsidó származású családi közössége. A család tagjai nem laktak Csepelen, de gazdasági tevékenységükkel megalapozták a község hazai és Mauthner Ödön magtermelő és magkereskedelmi

telepet létesített Csepelen. Amikor 1923-ban létrejött a Neményi Testvérek Papírgyára, akkor a másik nagy tőkeerejű Achner-Neményi családi közösség is megjelent Csepelen.

1920 és 1930 között tovább növekedett a község. Akkor a 23 ezer főt meghaladó lakos közül 638 volt izraelita vallású. Számuk a vészkorszakig tovább gyarapodott. A csepeli zsidó származású lakosok a Horthy-korszakban a változó erővel mindig jelentkező antiszemitizmus és a keresztény kurzus ellenére békésen élhettek. Ha nem is ők tartották kezükben a hagyományos foglalkozási ágaik közül a helyi kiskereskedelmet, kisipart, azokban fontos szerepet töltöttek be. Néhány nemzetközi hírnevét. A hozzájuk tartozó közülük, akiknek nevét máig megőrizte az emlékezet: Berger Adolf, Winterstein Dezső textilkereskedő, Guttmann, Wolfner rőfös, Erdélyi terménykereskedő, Krausz Mici közszeretetnek örvendett egykori cirkuszos, fuvarozó és magyar táncok előadója, Fleischner fűszeres.

Szívesen vásároltak a csepeliek részletre Goldbergertől, a kedélyes, népszerű pesterzsébeti házaló textilkereskedőtől. Az iparosok közül a legismertebb Lengyel Nándor cukrász mester, Ungár pékmester, Burna Imre lakatos, Kerényi betonáru iparos volt.

A csepeli zsidó polgárok a helyi közélet megbecsült tagjai voltak. Például ilyen volt dr. Kux Sándor ügyvéd, vagy Dégen Imre, a Királyerdő parcellázását és a Kis-Duna csepeli partjának rendezését tervező kitűnő mérnök, aki a Községháza mérnöki osztályának volt munkatársa.

A magyarországi zsidóság törvények biztosította jogainak megkurtítása már az 1920-ban a numerus clausus törvénnyel megkezdődött. Az egyetemi továbbtanulást, aztán 1938-tól egymást követő, összesen három zsidótörvény a „zsidónak minősített 825 ezer magyar állampolgár munkavégzését” korlátozta, anyagi javaik megszerzését és a „faji védelmet”, megsemmisítésüket szolgálta. A háború kezdetétől évről-évre romlott a gyári segédmunkástól az iparbárókig a hazai – s azon belül a csepeli –

zsidóság helyzete. Életük végül szörnyű katasztrófába torkollt és megsemmisítő táborokban zárult.

A korabeli helyi sajtótermékek közül a kormánypárti községi vezetők lapjának, a még mérsékeltebb Csepeli Újságnak háborús évfolyamai is egyre radikálisabbá váltak, s a burkolt antiszemitizmustól eljutottak az uszító fajgyűlöletig. A csepeli zsidóság megsemmisítésének folyamata a munkaszolgálattal kezdődött. A csepeli zsidó katonakorúakat az orosz fronton kisegítő szolgálatra, aknaszedésre kötelezték. Vagy a visszacsatolt Délvidéken hasonló embertelen munkakörülmények között kötelezték őket munkavégzésre.

A német megszállás után a királymajori internálótáborból, a csillagtelepi barakkokból vonultak kényszermunkára a megalázott, megfélemlített férfiak. Közülük került ki az a 35 áldozat, akiket az 1944. július 27-i, WM gyári szörnyű légitámadásban nem engedtek be a bombabiztos bunkerekbe és ezért életüket veszítették. Közülük csak 19-et tudtak azonosítani: a csepeli izraelita temetőben, legalább hazai földben nyugszanak.

1944. április 5-én a zsidókat sárga csillag viselésére kényszerítették. Április 16-án megkezdődött a gettósítás, melynek során a helyi közigazgatás a zsidóságot egy körülzárt területre telepítette. Ez volt az „endlőzung”-nak, a végső megoldásnak nevezett, megsemmisítésükhöz vezető kálváriának első stációja.

A csepeli gettó helyét a WM gyár II. és III. számú kapuja között, a Magyar utca, Mező utca, Petőfi utca térségében jelölték ki. Ott gyűjtötték össze azt a több száz megalázott, vagyonától és emberi méltóságától megfosztott csepeli magyar állampolgárt, akiket „zsidónak nyilvánítottak”. Onnan szállították őket 1944. június 30-án az auschwitzi megsemmisítő táborba. Tragédiájukat a háború megpróbáltatásait szenvedő helyi árja (nem zsidó) lakosság döntő többsége őszinte megrökönyödéssel, megrendüléssel szemlélte. Sokan szabadságuk, életük kockáztatásával segítették, bújtatták az üldözötteket.

Magánembereken kívül felelős vezetők is akadtak Csepelen akik mentették a XX. Század első, „átkosnak” nevezett rendszerének számkivetettjeit. A Magyar Posztógyár igazgatóságának alkalmazottai sok kényszermunkás zsidó lány és asszony életét mentették meg, amikor őket teherautóval a Boráros térre szállították és ott szabadon bocsátották. A Csepeli Szabadkikötőben 1942-1944 között állomásozó 102/a számú munkás század tagjaiból ukrajnai munkaszolgálatra már elindított vonat visszafordításával Bornemissza Félix kikötő-igazgató és munkatársai 200 ember életét mentették meg. Továbbá a zsidó árutulajdonosok kikötőben tárolt, zárolt készleteinek kiadásával segítette vagyonuk megőrzését.

A fajüldözés igazi célja a zsidó vagyon megszerzése volt. Ezt bizonyítja a Weiss-Kornfeld-Chorin-Mauthner család tagjainak letartóztatása, mellyel sikerült kikényszeríteni – Hitler jóváhagyásával – azt a kényszer-szerződést, amelynek következtében német „birodalmi kezelésbe” került 25 évre (külföldre távozásuk fejében) a Weiss Manfréd konszern teljes vagyona.

A vesztésre álló háború utáni várható számonkéréstől megrettent, arra külföldről figyelmeztetett kormányzó megszakította a deportálást, de addigra már a csepeli mártírokkal teli vonat elment… Rájuk a borzalmas, kegyetlen halál, a Holocaust várt.

Amikor a kicsi és szomorú csepeli izraelita temetőben – a már 1946-ban gondosan kialakított – kegyeleti emlékmű oldalán az elpusztultak hosszú, márványba vésett névsorát olvasom, belém hasít a fájdalom. Amikor emlékezünk és nem felejtünk, a második világháború több, mint egymillió magyar áldozatára gondolva, a fájó kegyelet mellé az üldözöttek sorsát felidézve, a szégyen is társul.

Forrás: Csepel Újság, 2008. január 25. – Bolla Dezső

Fotó: Csepeli munkaszolgálatosok Szabadkán, 1944-ben - archív fotó