Kókay Szabolcs természetfestő, a Természetvédelmi Hivatal munkatársa, csepeli lokálpatriota tartott ingyenes ismeretterjesztő előadást május 17-én a FSZEK csepeli, sétáló utcai könyvtárában, a Helytörténeti Esték rendezvénysorozat keretében, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár csepeli fiókkönyvtára és a Csepeli Kertbarát Kör közös rendezvényén.

Expedíció a paradicsommadarak földjére, madársereglet Pápua Új-Guineától a Csepel-szigetig - ez volt Kókay Szabolcs előadásának címe. A sok-sok vetített fotóval kísért előadás egy három évvel ezelőtti, egy hónapos gyűjtőút élményeit összegezte. 2014-ben egy nemzetközi kutatócsoport tagjaként töltött több hetet Pápua Új-Guineában.

Tizenöt éve kenyérkeresetem az illusztrátori munka: kimondottan természetvédelmi szakmai könyvek, kiadványok illusztrálása a feladatom - kezdte előadását Kókay Szabolcs. 11-12 éves korom óta madarász vagyok, figyelem a madarakat, így a madarak a legkedvesebb, fő témám. E tevékenységemnek köszönhetem ezt az utat is. Egy amerikai könyvkiadó megkeresésére kapcsolódtam be az Új-Guinea madárhatározója második kiadásának előkészületeibe. Eleinte csak sirályok, csérek, galambok ábráit kérték tőlem, majd jöttek a nagyobb „falatok”: például az új-guineai paradicsommadarakat kellett megfestenem.

A világon összesen mintegy negyven paradicsommadár-faj él (a legszebb és legérdekesebb madárcsoport ez), ezek zöme Új-Guineán. Amikor végeztem ezek megfestésével, a könyv szerzője csatlakozott egy egyhónapos expedícióhoz, s engem is meginvitált az útra.

2014. márciusában tehát kijutottam Pápua Új-Guineára. Soha nem jártam még abban a régióban, s nem láttam még paradicsommadarakat a természetben, de még állatkertben sem. Az illusztrációkat is a National Geographic albuma, filmjei, és a bécsi Természettudományi Múzeum gyűjteménye alapján készítettem el. A könyv 2014 őszén jött ki a nyomdából.

Új-Guinea a világ második legnagyobb szigete (az első Grönland), Ausztráliától északra helyezkedik el, s két ország osztozik rajta: nyugati része Indonéziához tartozik, keleti része pedig egy önálló állam, Pápua Új-Guinea. Mi ide utaztunk el.

Fővárosa a déli partvidéken helyezkedik el: Port Moresby. Ide érkeztünk repülővel Ausztráliából. Itt találkoztunk a csapat többi tagjával: az expedíciót egy amerikai múzeum szervezte, főként hüllők és kétéltűek gyűjtésére. Innen repültünk tovább egy Popondetta nevű kisvárosba, ahol bevásároltunk, majd teherautókkal utaztunk tovább Kokoda faluba. Onnan indul a Kokoda-gyalogösvény, amely 93 kilométeres és átszeli a hegyvonulatot, és Port Moresby-ig húzódik.

A Kokoda-ösvény a második világháborúban komoly hadszíntér volt: a japán csapatok szerették volna elfoglalni a fővárost. Az ausztrál csapatok délről északra húzódva igyekeztek ezt megakadályozni: egy évig tartó háborúskodás folyt itt, komoly áldozatokkal (mintegy tízezer halottja volt az ottani harcoknak). Néhány éve az ausztrál turisták kegyeleti zarándokhelye lett ez az ösvény, melynek fejlesztésére az ausztrál kormány elég sok pénzt költött el.

Az átlagos turisták 10-12 nap alatt járják végig az ösvényt – mi négy hétre elnyújtottuk a 93 kilométer megtételét. Az érdekesebb területeken napokat állomásoztunk. Az expedíció fő célja a nem őshonos növény- és állatvilág felmérése volt, de gyűjtöttek kétéltű- és hüllőfajokat is (az egy hónap alatt hat, addig ismeretlen fajt – békákat, gyíkokat - találtak). Rám nem róttak külön feladatot, így magam döntöttem el, mivel töltöm az időmet: ezért elhatároztam, hogy festéssel, vázlatok készítésével foglalkozom az expedíción.

Pápua Új-Guineán nagyon büszkék a természeti kincseikre, értékeikre, a nemzeti madaruk is egy paradicsommadár-fajta, amely a zászlójukon is szerepel. A nemzeti sörükön is a paradicsommadár látható, sőt a légitársaság emblémája is ez.

Az esős évszak végére esett utunk, a repülőgépről láttuk a megáradt folyókat. Popondetta repülőterén és a környéken második világháborús roncsokat lehet látni, illetve később az ösvény mentén találtunk fegyvereket, lőszereket, gránátokat. Kokoda felé menet ideiglenes hidakon keltünk át, mert a korábbi áradás elsodorta a rendes hidat.

Kokodán eltöltöttünk egy napot, s az expedíció teljes felszerelését szétosztottuk a húsz-harminc hordár között: e segítőink a hátukon hurcolták csomagjainkat.

Az ösvény több hegyláncon át vezet, ezeken át kellett kelnünk, a 93 kilométer megtétele alatt bizony voltak kemény kaptatók is. (Indulás előtt faggattak bennünket: ugye az előzetes egy éves fizikai felkészülést mindenki elvégezte? Én nem mertem elárulni, hogy minden edzés nélkül, az íróasztal mellől indultam neki az útnak, de így is ki lehetett bírni…)

Táborhelyeink az ösvény mentén fekvő falvak mellett voltak: sátorban aludtunk, de a sátrak fölé mindig kifeszítettek egy plusz ponyvát, mert azért naponta volt egy-egy komolyabb eső.

Én akvarellel dolgoztam kint, a környezet elég nedves volt (ez az akvarellnek még kedvezett is – nem száradt gyorsan).

Volt egy csaknem2000 métermagasságban lévő táborhelyünk is, kunyhók mellett. Az ösvény mellett háborús eszközöket, lövedékeket is láttunk, meg géppuskafészkeknek ásott gödröket. Egyik hegyoldalról lőtték a másik, szemben lévő hegyoldalt.

A gyengébb közbiztonság miatt, (800 nyelvet beszélnek az országban, rengeteg különálló törzs él, ezek tagjainak találkozása nemegyszer komoly súrlódásokhoz, csetepatéhoz vezet), a természetvédelmi központ területéről nem mehettünk ki. Én mégis kikönyörögtem a lehetőséget, így adtak mellém két fegyveres őrt, hogy távolabbra is elkalandozhassak: így erősen biztosított madarászatot folytathattam.

A falubeliek rendkívül érdekesnek tartották, ahogy festek, még a fő programot, a helyiek és az expedíciósok közötti focimeccset is elhagyták, hogy engem nézhessenek, rajzolás-festés közben.

Az expedíció minden tagjának volt egy személyes segítője (hordára), kísérője, testőre, az enyémet Barnabásnak hívták. Cipelte a cuccaimat, és mindenhova követett, nem hagyott magamra.

Több kisebb patakon és egy nagyobb folyón is át kellett kelnünk, a mellig érő vízben gázolva, ellenállva a folyóvíz erős sodrásának. Én éppen-hogy-csak átbotorkáltam, Barnabás viszont két 15 kilós csomaggal a vállain – kemény legény módjára – küzdötte le ezt az akadályt is.

Hihetetlenül változatos volt a növényvilág, főként a magasabb régiókban iszonyú sűrű dzsungelek, esőserdők voltak (ezeket ott „köderdőknek” hívják). Számtalan orchidea-faj is él a fákon, kisebb virágúak, mint a boltiak. Egyéb élősködő növényekkel is találkoztunk, például a hangya-növénnyel, melynek gumója járatokkal teli, s ebben laknak a hangyák.

Rengeteg lepkével, pillangóval is találkoztam, melyeknek többségét nem tudtam meghatározni. Főként napközben, a patakok partján lehetett velük találkozni.

Sok pókkal is találkoztunk, köztük azzal is, amelyik a világ legnagyobb hálóját készíti. Volt köztük tüskés potrohú, meg telepekben élő fajták is. Sokféle botsáskát is láttam, ügyesen rejtőztek a környezetben. Egy ormányosbogarat a hüvelykujjamon fényképeztem le. A békákat főleg csak hallottam az erdőben, de látni csak azokat láttam, melyeket az expedíció- társak befogtak. Egy agáma-gyíkról készítettem néhány vázlatot, de közben megváltoztatta színét, barnáról zöldre.

Kígyóval csak egyszer találkoztam az erdőben, egy aprótermetű kobra-félével, amely olyan pici volt, hogy nem jelentett veszélyt az emberre.

A legnagyobb kígyófajjal, a smaragdzöld fapitonnal is találkoztam.

Egy alkalommal elvadult disznót fogtak a kutyák az erdőben, a táborhelyünk mellett – le is fényképeztem Barnabással – aztán este elfogyasztottuk az elejtett állatot.

Egy állatkertben fakúszó kengurut is láttam, ezt a nagytermetű állatfajt természetes környezetében szinte lehetetlen megfigyelni. Kazuárt sem láttam az erdőben (pedig három fajta is él a szigeten), ehhez is az állatkertbe kellett elmennem.

Rengeteg madarat is fényképeztem, többségüknek magyar nevük nincs is. Voltak közöttük kányafajták (brahmin-kánya), sólymok (hosszúlábú sólyom), héjják (vörhenyes rókahéjja, változékony héjja), ölyvek (szalagos darázsölyv), kakaduk (sárgabóbitás kakadu), papagájok (sörtefejű papagáj, szivárványos lóri, aranycsíkos lóri, harkály-papagáj, tigris-papagáj), pápua szarvascsőrű madár, galambok (kakukk-galamb, fénylő császárgalamb, tarka gyümölcsgalamb, pápua gyümölcsgalamb, zebragalamb, díszes gyümölcsgalamb, törpe gyümölcsgalamb, szürkemellű csillagos galamb, fácángalamb), kakukkok (apró termetű kakukk, bronz kakukk). A baglyokat csak hallottam, kint nem láttam.

Voltak fecskék (bajuszos sarlófecske, fénylő szalangána), gyurgyalagok (feketefarkú gyurgyalag), szalakóták (kéktorkú csörgőmadár), jégmadarak (szent halkapó, erdei halkapó), mézevő madarak (Rozenberg mézevő, fahéjmellű mézevő, magashegyi mézevő – Belfort mézevő, sárganyakú mézevő, vöröshátú mézevő), örvénypacsirta, cinege-légykapó, légyvadász, hegyi peltopsz légykapó, legyezőfarkú madár, lugasépítő madár, fahéjmellű kertészmadár, fojtógébics, fecskeseregély, kakukkgébics, tündérökörszem, pinty, varjú is.

Rengeteget fotóztam: 5-6 ezer képpel tértem haza, ezek alapul szolgáltak festményekhez, illusztrációkhoz.

A madarak közötti fő attrakció azonban a paradicsommadár volt (ezek a varjak csoportjához tartozó, színesebb madarak). Erre, a legérdekesebb csoportra próbáltam koncentrálni. Összesen tíz fajt sikerült látnom, egyet Ausztráliában, s kilencet itt.

Ez a Viktória paradicsommadár, teljesen fekete, csak a sapkája fémesen fénylő, a faroktollai, illetve a mellén van egy fényesebb, csillogó rész. E, csillogó tollakat használják főleg násztáncaik során, hogy felkeltsék a tojók figyelmét.

A galléros paradicsommadár hímjének nagyon érdekes a násztánca: teljesen ovális alakot ölt, s egy faágon ugrálva próbálja elkápráztatni a tojót. A hím nyakáról lelógó hosszú tollait a násztánc alatt a feje körül kimerevíti, a mellkasán lévő hosszabb tollakat szétnyitja, s a fejteteje is csillogó, fényes tollakból áll – amikor táncol, szinte egy smile-szerű arcot formáz.

A zöld paradicsommadarat a botanikuskertben fényképeztem.

Mutatok egy trombitás paradicsommadarat is.

Vannak olyan paradicsommadarak, melyek lenn a földön nászolnak. Az erdő alján kitakarítanak egy kisebb területet, ide várják a tojókat. Úgy választják ki a helyet, hogy a „táncparkett” fölött legyen egy keresztben átnyúló ág, ahonnan a tojók nézhetik a lent produkáló hímet.

A Heléna paradicsommadár jellegzetessége a tarkóján lévő hat, megnyúlt toll, melyek végén kis korong található, melyeket a tánc közben rezegtet.

Ezt a násztáncot sajnos nem láttam, pedig a helyszínét órákig figyeltem.

A Raggi paradicsommadár Pápua Új-Guinea nemzeti madara. Jellegzetes hosszú, megnyúlt oldaltollaikat használják násztáncukhoz. Az ágakon fejjel lefelé fordulnak, s a dísztollaik teljesen szétbomlanak a hátuk felett, s azokat rezegtetik.

A Stefánia paradicsomszarka, egy magashegyi paradicsommadár-faj, melynek hímjei hosszú faroktollakkal ékesítettek. Ezeket a pápuák előszeretettel  használják esküvői fejdíszekhez.

A keskenyfarkú paradicsombanka szintén magashegyi paradicsommadár – ez a világon az egyik, leghosszabb faroktollakkal rendelkező madárfaj. Érdekes a násztánca, de a hangja még inkább: akár két-három kilométerre is elhallatszó, erős géppuskasorozatra hasonlító hangot ad ki.

A galléros paradicsombanka is a földön nászol, függőleges, fiatal fatörzseken mozogva. A fölső farok fedőtollai módosultak ennek a madárnak, s két íves dísztolla van, fémesen csillogó színben. Ez a madár is teljesen átformálja magát tánc közben, csőrét égnek meresztve veszi fel a násztánc pózt.

Tavaly Ausztriában egy Tirol-környéki kisvárosban állíthattam ki paradicsommadár festményeimet – ezzel a mondattal zárta előadását Kókay Szabolcs, aki tervezi, visszatér a paradicsommadarak földjére.

 21. kerületi Hírhatár Online - Bárány Tibor