. Ma Gedeon napja van.
A csepeli Weiss Manfréd
2018-07-15 10:21:47
A csepeli Weiss Manfréd

A csepeli Weiss Manfréd

Kökény Sándorné Kalmár Veronika klubvezető köszöntötte a termet megtöltő érdeklődő közönséget:

 

- Volt aki megkérdezte tőlem, hogy „Hát ez pesterzsébeti helytörténeti klub, akkor miért nem pesterzsébeti a téma?” És ehhez hadd fűzzem hozzá, hogy az én – nagyon hézagos – ismereteim szerint rengeteg pesterzsébeti dolgozott a Weiss Manfrédban, a Rákosi Művekben, s még majd halljuk, hogy utána milyen neve volt a kombinátnak. De nagyon-nagyon közeli munkahely volt az erzsébetiek számára, s Erzsébet sokkal szegényebb lenne, hogyha nem lett volna a közelében ez az óriási gyártelep, a Weiss Manfréd!

És ez után, átadom a szót az előadónak, nagy érdeklődéssel várt előadásához.

 

- Jó estét kívánok! Köszönöm, hogy megtiszteltek azzal, hogy ezen – az egyébként nem túl kellemes – téli időjárású napon meglátogatták ezt az intézményt - kezdte dr. Csillag János előadását.

Nehéz a múlt század fordulójára érdemben reagálni, ha nem vesszük figyelembe azt, hogy a múlt század fordulóján nagy változások történtek ebben a környezetben. E nagy változások befolyásolták a mi életünket is.

 

1922-ben – ezt a kivetített képet egy folyóiratban találtam – a kormányzó úr őfőméltósága mint a hazai ipar, közgazdaság kimagasló személyiségéről beszél, halála pillanatában Weiss Manfrédról, a zsidóról, aki ugyan nem Csepelen kezdte el a tevékenységét, de legnagyobb részben Csepelen folytatta. Arról a Weiss Manfrédról, aki az egész magyar (elsősorban hadiipart) ipar fejlődésében is alapvető érdemeket szerzett.

 

Weiss Manfréd 1857-ben született, Pesten. Eredeti neve Emmanuel volt – ez valahogy a magyar közgondolkodásból kiesett! Volt olyan időszak, amikor Manónak hívták, de ennek nincsen különösebb jelentősége: az Emmanuelnek gyakran Manó a rövidített megfelelője.

 

 

A Weiss-család (a családfát dr. Bolla Dezső szerkesztette) a XVIII. században morvaországból, illetve Csehországból érkezett Magyarországra. Weiss Baruch, az első ismert ős, pipakupak-készítő volt, tehát magyarán: iparos. Abban az időben, amikor Mária Terézia az örökös tartományokban „féket kívánt állítani a zsidók elszaporodásának” – hogy az ő gondolatát idézzem -, s nem engedte meg azt, hogy a zsidó családban mindegyik fiú megnősülhessen, csak az első, szóval abban az időben jött Magyarországra (és sok-sok, más,hasonló zsidó ember is), és itt telepedett le.

 

A Weiss-családban Pesten, ahol letelepedtek, hat gyerek született. A hat gyerek közül kettő vált igazából ismertté. Igen gyakran előfordul, hogy (rossz olvasás, vagy elképzelés miatt) a legidősebb és a legfiatalabb gyerekről szoktak – mint hírességről – beszélni, de ez voltaképpen a pontos vizsgálatoknak nem felel meg.

Való igaz, hogy létezett Báró Csepeli Weiss Bertold, Manfréd bátyja, aki azonban nem a legidősebb gyerek volt. Kezdetben az apja terménykereskedésében dolgozott, majd idővel átnyergelt politikussá, gyárossá, és végül a Felsőházban együtt volt Weiss Manfréddal.

 

Weiss Manfréd kezdetben a Vasvár utcai zsinagógába járt Talmud-órára, a zsidó elemi ismeretek elsajátítására, majd később a jelenlegi Alkotmány utcában lévő, egykori, Pesti felsőkereskedelmi akadémiát végezte el. Ez a Felsőkereskedelmi Akadémia kicsit megtévesztő elnevezés, mert a Felsőkereskedelmi Akadémia a jelenlegi általános iskola felsőtagozatos képzésének felel meg. Ez után – 14 éves korában – külföldre ment, ahol először Hamburgban, egy gyarmatáru-kereskedésben inas volt, majd 18 éves korában megtették üzletvezetőnek. 1877-ig (20 éves koráig), amikor az apja nagyon beteg lett és Weiss Manfrédot hazahívták, ott végezte el feladatát.

 

A Weiss-család kezdetben nem az a szokásos gazdag zsidó család volt. Az idősebb Weiss fémáru- és pipakupak-kereskedéssel rendelkezett valahol a jelenlegi nagy zsinagóga környékén. De előfordult, hogy cseh szilvalekvár importjával egészítette ki a bolt jövedelmét, sőt terménykereskedéssel is foglalkozott. Ez a terménykereskedés azonban nem olyan volt, amilyent mi most elképzelnénk: ezek határidős üzletek voltak. A megtermelt gabonát felvásárolták (ha volt valakinek pénze), s mielőtt a malomba került volna, eltárolták, s azzal kerestek, hogy a lehető legjobb időpontban, amikor a malom a legtöbbet fizetett, mert kevés volt a gabona a piacon, akkor bocsátották a malomba feldolgozásra. Ez egy igen jó kereseti lehetőség volt abban az időben. Így a Weiss-család a viszonylag korlátozottabban gazdag emberek közé keveredett. Bár – meg kell, hogy mondjam, amennyiben az irodalomnak hinni lehet – ez a gazdagság azt jelenti, hogy nem egyszobás, hanem kétszobás lakásban laktak,és falikút volt a konyhában, s jó esetben a folyosó végé volt mellékhelyiség. Tehát közel sem jelenti azt a fajta gazdagságot, amit mi úgy gondolunk, hogy egy gazdag ember velejárója.

A pénzüket több alkalommal malomipari részvényekkel, illetve a malomiparban való részvétellel is kiegészítették. A budai Király Malomban (jelen pillanatban már nem létezik) volt különösen nagy szerepük.

 

Ebben az időben építették az Alföld-Fiume vasutat, azért, hogy az Alföldön lévő gabonát Fiume felé, a világpiacra tudják segíteni. Ebben a munkában a hazaérkezett Weiss Manfréd is részt vett, és szervezőképességével igen komolyan kitűnt a többiek közül.

És ez alatt az idő alatt volt a boszniai háború is, amely szintén lehetőséget adott Weiss Manfrédnak arra, hogy a tehetségét fitogtassa. Egyben lehetősége volt arra is, hogy a monarchia hadi potenseinek a szeme elé kerüljön, s ezt a hadiipari kapcsolatot élete végéig nem is szakította meg.

 

A boszniai háború után Amerikából megérkezett az olcsó, amerikai gabona, amely nagy válságot okozott a magyar piacon, ezért Weissék kivonták a pénzüket ebből az ágazatból, és ingatlanüzletekbe fektették vagyonukat, amivel igencsak nagyon jól kerestek.

Az ebből származó pénzfelesleg volt az alapja annak, hogy aztán három textilgyár alapításában is részt vettek – akkor még Berthold és Manfréd együtt -, de aztán később a két férfi pályája elkanyarodott egymástól.

 

1882-ben (Manfréd 25 éves korában), a boszniai háború szerencsétlen alakulása miatt a császári és királyi Honvédelmi Minisztérium – mert Deák Ferenc óta Magyarországnak nem volt önálló hadügyminisztériuma, s mindent Bécsben intéztek – pályázatot írt ki.

Ebben a bizonyos boszniai malőrben szárított húst akartak adni az Osztrák-Magyar Monarchia hadakozó katonáinak, amely azonban megromlott. Majdnem csúfos kudarc lett a vége: a katonák szabályosan éheztek!

Ebből tanulva írta ki a honvédelmi pályázatot a minisztérium: „szelencében eltartható húskonzervek” gyártására.

Ez a lehetőség jó kezdetet jelentett a két Weiss-fiúnak, akik a Lövölde téren egy kis kócerájban próbáltak először megfelelő fémedényben tárolható húskonzervet előállítani. A lehetőségüket nagyban segítette az, hogy akkor már feltalálták az autoklávokban való sterilizálást, s ezáltal hosszabb ideig el lehetett tartani az itt készült húskonzerveket.

1882-ben a testvérek gyárat alapítottak, amely főleg honvédségi és haditengerészeti célra állított elő – kezdetben húskonzerveket. Ám nagyon hamar emellett kávékonzerveket, leves-sűrítményt, zöldség- és gyümölcskonzerveket is előállítottak Budapesten.

Ez a konzervgyár – ahogy az a képről is valamelyest látszik – közvetlenül a Vágóhíd mellé települt, faházakba. Ez a kettős vonal, ami itt látszik, ma az 1-es villamos vonala és a Rákóczi híd. Nem sokáig voltak ebben az üzemben a Weiss-testvérek.

 

A húsfeldolgozás idényjellegű volt, s amikor a lemezüzemnek nem volt munkája, megpróbálták kiegészíteni a tevékenységüket használt lőszerek felújításával. Ez azt jelenti, hogy akármennyire pontosan is záródik az itt látható lőszer, nedvességet kaphat, s a lőpor nitrátsós összetevője összezsugorodik, s az eredménye az lesz, hogy a lőszer már a csőben felrobbanhat, tehát balesetveszélyessé válik. A budapesti rendőrségnek, vámőrségnek és egyéb szerveknek bizonyos időszakonként új ellátmányt kellett beszerezni, azért, mert ez a balesetveszély fennállt.

A hölgyek – akik egyébként húsfeldolgozással és húseltárolással foglalkoztak – ilyenkor letekerték a lőszer végéről a magot, kiöntötték a benne lévő, összecsomósodott lőport, majd újjal helyettesítették, s a maggal ismét lezárták a lőszert. Ez mindaddig történt, míg egyszer – sajnálatos körülmények között – hét ember halálával járó baleset nem történt. Ez a baleset az üzem bezárásához vezetett.

Amikor ez az üzem bezárt, akkor a hatóság előírta, hogy a továbbiakban ezt a munkát ott nem lehet elvégezni. Kötelezték Weiss Manfrédot arra, hogy egy megfelelő szakirányú végzettséggel rendelkező tüzértisztet alkalmazzon, aki a robbanásveszélyes anyag kezelésében szaktanácsadóként működik közre. Egyben előírták, hogy olyan helyre menjen el gyárat építeni, ahol a megfelelő biztonsági távolság biztosítható. Erre Pesterzsébeten nem volt lehetőség, mert ekkoriban Pesterzsébet már fel volt parcellázva, akkora méretű hely, amely egy ilyen gyár kiépítéséhez szükséges volt, nem állt rendelkezésre.

 

Itt Pesterzsébeten, mi annyit tudunk erről a kezdeti csepeli történetről, hogy minden évben háromszor, a Soroksár úton végigment egy társzekér,500 kilóhasznált, vagy nem használt lőporral, egészen a Határ útig, majd ott elfordulva a Gubacsi út felé menve, a lőportoronyba vitték ezeket az anyagokat.

 

Csepelen nagyon hamar megindult az építkezés.

Még ebben az időben együtt volt a konzervgyár és a tölténygyár. A tölténygyár túlnyomórészt faanyagból készült. Hamarosan az egész János-ligeti területet beborították a különböző üzemépületek.

 

1884-ben (Weiss Manfréd 27 éves volt ekkor) segítség érkezett az iparhoz: Weiss Manfréd megismerte Lovag Oscar de Wahl kollégája testvérét (akinek az apja egyébként az Osztrák-Magyar Vasutak vezérigazgatója volt). Azonnali szerelem volt a maga módján. Weiss Manfréd megkérte a kezét, és 1884-benfeleségül vette Alice de Wahl kisasszonyt, s nem utolsó sorban övé lett a 80 ezer koronás hozomány is, amely abban az időben egy igen nagy pénz volt!

Alice de Wahl hat gyereket szült élete folyamán Weiss Manfrédnak. A gyermekek mellett nagyon fontos volt Weiss Manfréd számára, hogy biztos családi hátteret teremtett, ahol egy puritán életvitelt honosított meg. A két felnőtt között példás szeretet volt és Ade Wahl egy igen nagyvonalú jótékonysági programot hajtott végre. Egyben az ipari arisztokrata nőnek egy új tipusát ismerhettük meg személyében, aki reggel, gyermekeit beültetve a konflisba, a Belvárosban lévő lakásukból elindultak végig a Soroksári úton, ahogy mondják. A Frommel gyár előtt megálltak, mert (Frommel – ha nem is barát, de nem is ellenség) szintén fegyvergyáros volt, egy kupakba tartozó. Rövid beszélgetés után, az akkor egyáltalán létező lehetőséggel élve, a Gubacsi gáton keresztül elmentek a gyárba. A feleség és a gyerekek is részt vettek a férj megfelelő munkájában, mint közelállók.

 

Őszintén szólva, tovább folyt a konzervipari tevékenység is, bár a képen látható épület (a Sörgyár) jóval később lett a Weiss Manfréd Konzervgyár épülete, de – ezt valószínűleg viszonylag kevesen tudják – a „Globus” márka mögött megbújó termékek is elvileg hadiipari termékek voltak, illetve ezek a termékek is Weiss Manfréd nevéhez kapcsolódnak.

 

Kezdetben ugyan, ha nem is májkrémet állítottak elő, de húskonzervet. A „Globus” márka nagyon híressé vált a sárgabarack lekvár révén. Ennek keletkezése valószínűleg összefügg a már korábban említett cseh szilvalekvárral, csak hát Magyarországon a szilvalekvárt nem nagyon lehetett előállítani, nyersanyaghiány volt (a magyar szilva elveszik valahol útközben – a pálinkafőzők környékén). ezért aztán Magyarország nem igazán a szilvalekváráról híres.

Weiss Manfréd volt az, aki felismerte, hogy a sárgabarackban milyen lehetőségek vannak, s elterjesztette termelését Kecskemét környékén, ahol, ahol később konzervgyárat is vásárolt. Sőt, szentesen, Csongrádi Cukor Rt. néven cukorgyárat is vett (épített) hozzá, s ilyen formában pótolta ezt a szilva-hiányt.

Szintén nagyon híres a paradicsom-sűrítményük, meg a lecsó, amitől az embernek a szájában összefut a nyál. Ez tette lehetővé, hogy a lecsó az idény jellegű fogyasztásból kitörve, egész esztendőben ehetővé vált.

Nagyon nagy mennyiségű tábori ételkonzerv készült ezekben a konzervgyárakban – részben Csepelen. Volt egy üzemük a Gubacsi út 17-ben, vagy 19-ben is, mielőtt aztán az egész átment volna a Maglódi útra.

Ebben az időben kísérleteztek a tömör kenyér előállításával, amely angol megrendelésre készült volna. Igazság szerint az angolok végül is csak a készterméket kérték el, de ma, ha a boltba elmegyünk és a különböző magvas változatokat rágicsáljuk, senki nem gondolja, hogy ez valamikor egy Weiss Manfréd féle továbbfejlesztés gyümölcse.

 

Ahogy a lőszergyártás egyre jobban kiterebélyesedett, úgy egy újfajta, másik üzlet is előállt: egy Békési József nevezetű őrnagy levelet írt Weiss Manfrédnak, amelyben felhívta a figyelmét arra, hogy a változó hadászati hozzáállás következményeként nem lehet egy távoli helyről ellátni a csapatokat, akik állandó mozgásban vannak. Könnyen előfordulhat, hogy ennek következtében a csapatok étlen-szomjan maradnak, s ez nagyon visszaveti a harcrafogható képességüket. Békési József azt mondta, hogy a csapatoknak század hadtest viszonylatban, mindig őket követő ellátási rendszert kell magukkal vinni, amelyek ráadásul jól elrejthetők az ellenség elől. Ezeknek a gyártására szabadalmat is kértek, majd a szabadalom alapján tábori sütőde és gulyáságyú gyártásába kezdtek, melyek nagy tömegű éhes ember gyors kiszolgálására jól működő rendszert alkottak. Fűthették olajjal és gázzal is az eszközöket, de szükség esetén bármely egyéb tüzelőanyaggal. Sorozatgyártásuk 1901-től indult meg (Weiss Manfréd ekkor 44 éves volt.) Több ezer ilyen berendezést használtak. Sokszor az is előfordult, hogy exportálták különböző hadi feleknek. Gyakran mindkét, egymással háborúzó fél vásárolt ebből a termékből, s csereszabatosan tudták használni.

 

Ugyancsak ebben az időben találták fel Weiss Manfréd fejlesztői a gyakorló lőszert. Nem gondolnánk, hogy a gyakorló lőszer fontos dolog, de rengeteg pénzt lehet megtakarítani azzal, hogy az ágyuk próbáját ezzel a gyakorló lőszerrel meg tudják oldani. Az eredménye az, hogy ugyan nem robban fel a lőszer becsapódáskor, de jóval olcsóbban lehet hasznosítani.

 

Óriási fejlődésen ment át ez a csepeli gyártelep., olyannyira, hogy egész komplett iparágak nőttek ki, melyek Magyarországon nem, vagy csak az Osztrák-Magyar Monarchia távoli felében működtek.

Általában ebben az időben még az volt jellemző a Weiss Manfréd féle üzemekre, hogy a lehető legkevésbé képzett embereket tanítottak be és használtak. Nem volt jellemző az ő tevékenységére a túlzottan nagy entellektüel-használat. (Ez majd csak a későbbiek folyamán vált sajátjává a gyárnak.)

 

Gyakran felmerül az a vád – amely, mint látni fogjuk, nem túlzottan jogos -, hogy a tőkekoncentrációt, amely szükséges volt ehhez a nagyon nagyméretű építkezéshez és invesztícióhoz, házasságok útján szerezte meg Weiss Manfréd.

Itt láthatjuk, hogy ez többé-kevésbé nem igaz. Mert ugyan Mauthner Alfréd (aki egy viszonylag közepesen gazdag magkereskedő volt) 1906-ban csatlakozott a családhoz, és Kornfeld Móric (aki egy komoly pénzügyi ember volt és vezérigazgató) 1913-ban. Az igazán komoly pénzügyi bevétellel jellemezhető házasságok csak 1921-ben történtek (amikor már Weiss Manfréd 64 éves volt).

A vád tehát teljesen megalapozatlan, hiszen 1922-ben Weiss Manfréd már nem is élt, 1922 végén meg is halt.

 

1896-ban már olyan híres volt a WM Művek, hogy Őfelsége – csepeli előnévvel – nemesi sorba emelte Weiss Manfrédot. Itt látható a címere, amelynek eredeti, színes megfelelőjét megtalálhatjuk a Királyerdei Művelődési Házban. Sőt, a Ferenc József Rend Középkeresztjét is megkapta. Mind a kettőről azt kell, hogy mondjam: nem ingyen osztották ezeket a címeket! De zsidóknak még kevésbé ingyen osztották. Nagyon komoly eredménnyel járó tevékenységet kellett elismernie a királynak ahhoz, hogy egyáltalán szóba kerüljön a neve!

 

A tragédia 1904-ben ütött be (Weiss Manfréd 47 éves korában, húsz évi házasság után): a szeretett feleség, anya, Alice Weiss vérszegénységben elhunyt. Ma már nyilván nem következett volna be ez az eset, végül is nem tudjuk, mi lehetett a kiváltó oka – valószínű belső vérzés.

A férj, aki imádta feleségét, az egész házat, amiben laktak, fekete drapériával vonta be, s alapítványt tett az emlékére. Az alapítvány célja szerint építsenek egy szegény asszonyoknak és lányoknak való szülészeti helyet, mindenféle felekezeti és egyéb kötelem nélkül. Bár az intézményt a letett pénz hozadékaiból az Izraelita Nőegylet irányította (mondjuk én is ott születtem), ennek a gyakorlatban igazából nem volt meghatározó jelentősége. Minden szegény jelentkezőt befogadtak, akit tudtak.

Weiss Manfrédnak egyetlen egy kikötése volt, hogy ez az intézmény a felesége nevét vegye fel. A Szabolcs utcai Kórház – amíg volt zsidó kórház -, annak a Hungária Körút felőli részén volt ez az intézmény – ma már nem tudom pontosan, mi van a helyén.

 

Bár a gyász elborította Weiss Manfréd kedvét, a munka és az építkezés azonban tovább folyt. 1907 őszére már egy teljes rézfeldolgozó vertikumot mondhatott a sajátjának, hengerművel, kovácsüzemmel és minden egyébbel. Itt láthatók a különböző félkész és teljesen kész termékek. Egy részük ugyan jóval későbbi, de az ágyúhüvely jól látható, hogy a hadiipari potenciál építője volt.

 

Az 1911-12-es években (WM 57 éves korában) már szóba került, hogy várható valamilyen nagyobb csetepaté. A WM Művek tevékenységét kiterjesztette mindenféle tengerészeti és tüzérségi lőeszköz gyártására. Ezeknek a feje már acélból készült, s emmiatt felmerült az a szükséglet, hogy saját magukat ellássák megfelelő minőségű acéltermékekkel, s annak meglegyen a feldolgozási kapacitása is. Egyébként is Weiss Manfréd iparpolitikájára jellemző volt, hogy mindent meg kell csinálni – mondta -, amihez a szakértelem, a nyersanyag  és a hozzáértés megvan. Nem szabad a fáradtságot sajnálni arra, hogy új, és új termékeket viszünk gyártásba, mert soha nem lehet tudni – mint ahogy a lőszerfeldolgozás is valaminek a melléktermékeként lett nagyon nagy hasznot hozó tevékenység -, úgy ezek is bármikor válhatnak azzá.

 

Ebben az időben igen komoly exportot bonyolított le Weiss Manfréd. Itt láthatunk magyar, japán, szerb, orosz átvevőket, akik mind kedvelten vásároltak a termékeiből. Az export egyben mindenképpen szükségessé tette azt, hogy megoldják a közlekedés problémáját. Ebben az időben kezdték el csinálni a Gubacsi hidat. Rengeteg, Erzsébetről származó iparos szállítására ebben az időben kezdődött el működni a Csepelre menő HÉV, és ilyen formában Erzsébet is igen komoly előrelépést tudhatott magának, legalábbis, ami az emberek munkához való jutását illeti.

Az egykorú anyakönyvek vizsgálata során, se szeri, se száma az olyan házasságoknak, vagy haláloknak, ahol be van írva, hogy az illető foglalkozása egyértelműen a WM Művekhez köthető.

Maga Weiss Manfréd soha nem volt erzsébeti polgár, és adót sem fizetett itt, de áttételesen az ő tevékenysége ebben az időszakban Erzsébet fejlődésén mindenütt észrevehető.

 

Aztán 1914-ben kitört a háború!  Hát nem nagyon volt lehetősége Weiss Manfrédnek különböző módon kitérni a dolgok elől, hiszen ő volt az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének egyik beszállító oszlopa. Azonnal bővítést kezdtek el: megnőtt a létszám és az elfoglalt terület is, újabb Martin-kemencéket állítottak fel, s nagyon nagyméretű fejlesztéseket hajtottak végre.

Az a mennyiségű különböző lőszer, amelyet itt felsoroltam, vagy az iparvágányoknak az a szövevénye nagyon komoly, bonyolult tevékenység összehangolását tette lehetővé. Weiss Manfréd elérte élete – talán mondhatni – fő célját: az ország első adófizetőjévé vált!  Ezzel azonnal kiérdemelte, hogy bárói rangra emeljék, s a Felsőház rendes tagjává váljon.

 

Van egy nagyon fontos kérdés, amit itt egy kicsit „ragoznom” kell. Mert Weiss Manfrédot azzal szokták vádolni, hogy a katonák vére által gazdagodott meg.

Itt egy kicsit el kell merülnünk a hadiipari termelésben ahhoz, hogy megértsük, ez nem teljesen így van!Már legalábbis az a része, hogy azon gazdagodott meg.

Általában, két háború között, minden hadseregnek szüksége van bedolgozókra, akik a háborúskodáshoz szükséges hadianyagokat előállítják. Mindig vannak új, és új jelentkezők, akik közül a teljesítményük, a fontosságuk, a hadrafoghatóságuk szellemében választhatnak a honvédelem megfelelő vezetői. De, ebben az első időszakban az alku pozíció mindig a honvédség kezében van. A honvédségnek van valamennyi, erre a célra fordítható összege,, s rengetegen jelentkeznek, hogy ők is szeretnének belőle, s ha én még két fémet belerakok a páncélba, akkor az enyém még jobb lesz. Folyamatos alkudozás zajlott, s ennek az alkufolyamatnak a honvédség teljesítőképessége szabott gátat.

Háború esetén megváltozik az alkupozíció iránya. Háború esetén első dolog az, hogy amire szükség van, azonnal, a lehető leghamarabb, bármi áron beszerezzék, Itt az ármeghatározó a türelmetlen megrendelő! Aztán pecsétet tesznek a szerződésre, s a háború alatt, amíg lövöldöznek, addig az azzal a pecséttel ellátott szerződés szerint megy a fizetés. Ha hosszú ideig tart a háború, és sok mindent ellövöldöznek, akkor nyilvánvalóan ez egy jó kereset.  De nem a Weiss Manfréd volt az, aki a puska ravaszát meghúzta, ő „csak” kiszolgálta azokat az igényeket, amely igények adott esetben léteztek.

 

Általában Weiss Manfréd nem volt hajlandó újságírókkal szót váltani. Egyetlen – általunk ismert – riportját Bródy Sándor írónak, újságírónak adta. Ahol arra a kérdésre, hogy vajon okoz-e lelkiismeret-furdalást neki, hogy milyen tárgyakkal dolgozik, s azoknak milyen további sorsa van, Weiss Manfréd csak annyit mondott: elnézést, de hát nekem ez a mesterségem! Én nem húzom meg a ravaszt, az egy másik társaság, én előállítom mindazt, amire a megrendelőnek szüksége van.

Ha egy kicsit egy pillanatra belegondolunk, van ennek egy olyan oldala is, hogy a két cowboy a kocsma udvarán előrántja a pisztolyt, s mindkettő elvileg védekezni akar. Hogy nehogy őt lőjék le, hogy ő legyen a gyorsabb.

Ha nem olyan fegyvert gyárt az előállító, akkor a védelem lehetőségét is megcsorbítja. tehát nem olyan egyszerű ez a dolog.

 

A háború további menetében már egészen különleges dolgok is előfordultak. Már 1901-től kezdve a Weiss Manfréd kezelésébe került észak-csepeli, szigetcsúcsi ingatlanoknak egészen komplett fejlesztési elképzelései voltak. Aminek csak egy kis része, ami megvalósult: a Szabadkikötő. Mert eredetileg egy óriási, észak-déli irányú, szintén mélyjáratú csatornán hajógyárat, mellette komplett vasúti rakodót és vasúti összeköttetést próbáltak csinálni. Ennek a vasúti építménynek és a Szabadkikötőnek nagyon lassan ment a tervezése. Ennek az egyik oka az volt, hogy útban volt a zsidótemető és a köztemető is. Ahol az Ófalu felirat van, a négyszögletes épülettől kicsit balra találhatjuk a zsidó temetőt, amelyet tudvalevőleg nem szokás kihantolni. Tiszáver Béla doktor mégis úgy gondolta, hogy a haza védelme, a magyar föld megvédése talán fontosabb szempont, adott esetben egy ilyen nagy gyár fejlesztésével összhangban, mint hogy mindenképpen ragaszkodjon a kihantolás elmaradásához.

Ezért 1917-ben az itt látható szavakkal vette kezdetét a régi csepeli temető megszűnése, s kerültek át a sírok egy teljesen más helyre, ahol nem zavarta a továbbfejlesztést.

 

Persze, természetesen vannak olyan társadalmi elvárások egy ilyen gazdag embernél, amely társadalmi elvárásoknak eleget kell tenni. Egy ilyen formátumú ember nem végezhette el feladatát megfelelő lakás, vidéki rezidencia, s ahhoz tartozó földterületek nélkül. Mutatom az Andrássy úti palotát, amely Weiss Manfrédnek idős korára már a lakásává vált.

Kérdés az, ha tudjuk, hogy milyen összegű pénz került Weiss Manfréd kezéhez, vajon mit kezdett vele?

Weiss Manfréd egy filantróp jellegű ember volt, akinek az volt a véleménye: ha már a gyár ilyen méretű bevételhez jutott, akkor annak az ott dolgozó emberek életét is jobbá kell tennie.

 

Már eleve 10 százalékkal magasabb bért fizetett a környező átlagnál, de ehhez hozzá tartozott a nagyobb teljesítményhez és a nagyobb hozzáértéshez való ragaszkodás. Mint az elején mondottam, alapvetően nem vonzódott a mérnökökhöz. A későbbiek során azonban egy nagyon kiváló tervező és kivitelező mérnökgárda dolgozott a kezéhez – ezeket azonban meg is becsülte. A legfontosabb munkásokat és szakembereket segéllyel letelepedéshez és lakáshoz segítette, mindenféle olyan dologgal támogatta, amely az ottmaradásukat, a megfelelő szakmai munkájukat szolgálta.

Bocsánatot kérek – egy kicsit nevetve jut eszembe – nekem valaha azt tanították, hogy a bölcsőde az a szocializmus egy vívmánya… Hát, nem tudom, hogy erre Weiss Manfréd mit mondott volna? Weiss Manfrédnak jól felfogott érdeke volt, hogyha azt akarta, hogy a nők dolgozzanak az ő konzervgyárában, akkor ott a gyerekeket el kellett helyezni. Ha őneki a gyárában a balesetet szenvedett emberek és a betegek gyors gyógyulása fontos volt, mert annál hamarabb tudtak munkába állni, akkor az természetes dolog volt számára, hogy kórházat kell üzemeltetni, mert az neki eleve érdeke!

Támogatta a munkás közösségeket is, bár nem volt velük mindig felhőtlen a kapcsolata. Kezdetben, amíg kicsi volt a gyár, addig egy kis kocsmát bérelt számukra, de hát aztán, mint láthatjuk, szinházteremmel rendelkező, nagy építményt bocsájtott rendelkezésükre, mert ezt is fontosnak tartotta az ő emberei jobb munkája érdekében.

Ugyancsak fontos volt számára, hogy az emberek sportoljanak: mindenféle lehetőséget a szabad idő eltöltésére megpróbált biztosítani.

Itt én egy pillanatra szeretnék megállni, mert itt látható, hogy többnyire azok élvezkedtek ezekben a dolgokban, akik csepeliek voltak. De ez alapvetően – úgy gondolom -, hogy nem igaz. Az én meglátásom szerint kerülő utakon, ahol nem Weiss Manfréd volt a megnevezett fizető, hanem neki egy valamelyik, Erzsébeten lakó beosztottja, ezekhez hasonló lehetőségeket erzsébeti munkások számára is biztosítottak. Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy mondjuk a Csili építése idején a Weiss Manfréd család valamelyik éppen aktuális megfelelő embere nem vett részt pénzével, lehetőségeivel az itteni fejlesztésekben. Arról van biztos adat, hogy iskolák kértek tőle támogatást, és azt megadta. Ez minden bizonnyal Erzsébetre is vonatkozott.

 

Weiss Manfrédnak fontos volt az emberek vallásossága is. Mind a három felekezeti templom részére adakozott, sőt a háború során misealapítványt tett minden területen, minden templomban, Erzsébeten, Soroksáron is és Csepelen is. Bár nem volt a csepeli zsidó hitközségnek sohasem tagja, de építményt vett és rendezett be a csepeli zsidók számára, temetőt hasított ki, és megfelelő helyzetbe hozta őket, hogy a felekezeti életnek megfelelően tudjanak élni.

A háború alatt – tudjuk, hogy Erzsébeten is volt népkonyha – a csepeli Weiss Manfrédnak egy óriási kezdeményezése volt: egy iskolát bérelt ki a jelenlegi XIII. kerületben, a Váci úton, mert a beszállítók, és az őhozzá közel lakó aggok, betegek, gyerekek éheztek. Ez könnyű volt neki, bizonyos értelemben – erre megvolt a megfelelő fedezete. Másrészt, ki tudott nagy mennyiségben ételt előállítani, ha nem Weiss Manfréd, akinek erre külön gyára, apparátusa, berendezése volt? Másfél millió ebédadagot adtak ki három év alatt, és ez, amíg a háború folyt, tartott.

Nekem az a véleményem, hogy valószínű ilyen értelemben valamilyen segítség az erszébeti népkonyhához is csoroghatott, ha nem is közvetlenül.

Weiss Manfréd alapította a katonák tüdőbeteg szanatóriumát, a vakok menhelyét, , s egy csomó helyen tábori kórházakat, röntgen autómobilokat biztosított azért, hogy a csatában megsebesült emberek minnél előbb megfelelő ellátást kapjanak.

 

Weiss Manfréd egy külön jótékonysági irodát alakított ki. Ez a jótékonysági iroda abban az időben működött, amikor a háború során Erdélybe betörtek előtte ott nem lévő idegenek, s nagyon sok ember földönfutóvá vált és el kellett menekülnie. Tudjuk nagyon jól, hogy hosszú ideig az erzsébeti zsidó hitközség felekezeti hovatartozás nélkül támogatta ezeket az embereket lakással, étkezéssel, ellátással és megfelelő eszközökkel.

Nagyon jellemző az ő hozzáállására az alul látható beszéde, amely mind méretében, mind szerénységében, mind szellemi színvonalában igen magasra értékelhető.

 

Weiss Manfréd egész életében zsidó maradt. Ezt a saját családjára is átplántálta, bár a Mauthner házasság egy kikeresztelkedett zsidóval történt, amely nagy vitákat váltott ki a családon belül, a többi házasság azonban nem volt vegyes. Ő hajthatatlanul kitartott ammellett, hogy a saját vallását gyakorolja.

Mily hallatlan, hogy azt, aki elhagyja hazugul hitét, többre becsülik, mint aki becsületesen, áldozatok árán kitart mellette – mondta Alexander Bernát filozófus. És ez volt a hitvallása Weiss Manfrédnak is.

Weiss Manfréd gyáros létének kezdeteitől kezdve aktív résztvevője volt a zsidó felekezet legkülönbözőbb mozgalmainak, és óriási dolgokat tett, hozott létre ahhoz, hogy ennek jelét adja.

 

Magánemberként Weiss Manfréd egy nagy munkabírású, eltökélt, puritán ember volt. Életének az volt a legnagyobb célja, hogy a gépezet, amelyet ő létrehozott, az fejlődjön, termeljen. Azoknak az embereknek, akik ebből élnek, megfelelő legyen az ellátásuk.

Második szenvedélye a család volt – amíg lehetett. A zsidóság. Az egyetlen pazarló tékozlása a zene volt. Ő maga is hegedült, de – ha csak tehette – jónevű hegedűsökkel vette körül magát, és koncerteket rendezett, illetve hallgatott.

 

A háború végén fokozatosan teljesen új helyzetbe került az Osztrák-Magyar Monarchia. Nekem az a véleményem, hogy a deáki kiegyezés itten bizonyos értelemben problémákat okozott, mert Magyarországnak a közös had-, pénz- és külügy léte nem tette lehetővé, hogy megfelelően rugalmasan egy ilyen katasztrófahelyzettel megfelelően megbirkózzon.

A háborús vereségbe kénytelen volt követni az Osztrák-Magyar Monarchia bukását.

 

Az összeomlás idején a gyár minden megrendelést elvesztett, és mint láthatjuk, szinte csak az őrszolgálat maradt meg. Az egy másik kérdés, hogy mivel ebben az anarchikus, megfelelő véderő nélküli helyzetben, meglehetősen ki voltunk szolgáltatva a jelenlegi Magyarország kétharmadát elfoglaló újjonanni államoknak. Adott esetben a román hadsereg, amely ellenőrzése alá vonta a Weiss Manfréd Műveket, szabályszerűen kirabolta azt. A WM Művek a kényszerű román itt tartózkodás után nem volt önmaga. Jó – itt meg kell említsem – a Weiss Manfréd Műveknél a román hadsereg viszonylag rövidebb időt töltött el, míg más vidéki (nagykanizsai, barcsi, pécsi, bajai) honpolgároknak két évet kellett várni ahhoz, hogy a magyar fennhatóság újra helyreálljon.

 

A háború végén nagyon anarchikus viszonyok alakultak ki. Éheztek az emberek, és nem volt központi akarat. Nem tudták a központi akaratot megfelelően érvényre juttatni. Ebben a helyzetben az egyik társadalmi csoport adta át a másiknak, hogy nem bír megbirkózni a feladattal. Végül egy viszonylag nem túl nagyméretű és nem túl nagy elfogadottságú társaság kezébe került a hatalom. Hozzá kell, hogy tegyem: igaz, ezek jelentős része zsidó volt, bár azt is hozzá kell hogy tegyem: hogy nem voltak vallásosak.

És akkor államosították a WM Műveket. Betörtek a Weiss Manfréd palotába, vegzálták az ott lévőket, attól függetlenül, hogy gyerekek voltak, vagy felnőttek. Ezt az állapotot olyan nagymértékben nem bírta elviselni Weiss Manfréd, hogy saját élete ellen nyúlt. Mérget vett be és élet és halál között lebegett.  A saját munkásai voltak azok, akik a lehető leggyorsabban rohantak a megfelelő szakember után, hogy mentse meg az életét.  Ez kisebb-nagyobb nehézségek után végül is sikerült: Weiss Manfrédot Bécsbe juttatták, ahol kihúzta azt az időt, ami számára nem volt megfelelően kellemes.

 

Az Antant nem nagyon egyezett ki ezzel a kommünnel. De nem tudott semmit sem csinálni, (mint ahogy a megfelelő képviselőjük ezt a magyar hatóságok tudomására hozta), addig, ameddig megfelelő, kormányképes erőt nem tudnak felmutatni.

 

Aradon alapítottak ellenkormányt – zsidó szervezésben! A hozzá való anyagiakat is a kaszinóban adták össze az ott lévők. Aztán Szegedre került ez a csapat, és a szegedi Vörös Őrség lefegyverzésében - kb. 40-50 százalékban – szintén zsidó tisztek és tiszthelyettesek vettek részt, eredménnyel.

A későbbiek során, a politikai fordulat következtében ezek a zsidók kikerültek az érdeklődés középpontjából. Itt Pálmai Lajosnak a sírköve látható, aki a magyar történelemben szinte meg sincs említve – ő volt az, aki az ellenforradalom kezdeményezője volt, magyar részről.

 

A gyár elvesztette minden megrendelését – mint ahogy már szó volt róla -, de a magyar államnak szüksége volt arra a Weiss Manfréd Gyárra, amelyik korábban jól működött, és a magyar ipar gerincét alkotta. Nagy szerencse volt, hogy érvényesült Weiss Manfrédnak az a szokásos rögeszméje, hogy „Nekünk a békében mindig a háborúra, s a háborúban mindig a békére kell készülni! Mindig rendelkezésünkre kell, hogy álljon megfelelő terv, amelynek kivitelezésével ki tudjuk védeni a hirtelen változások hatását.”

Ebben a tekintetben Weiss Manfréd (és ott a háttérben Chorin Ferenc), és őfőméltósága, a kormányzó úr egy követ fújt, és egymás vállára próbáltak kapaszkodni, hogy valahogy a WM Műbe újra életet leheljenek.

 

De ezt már – sajnos – nem érte meg Weiss Manfréd.

Egy nem túlzottan illedelmes lapban megjelent cikket elolvasva agyvérzést kapott, majd hatheti betegség után végleg megvált a földi léttől.

 

Én úgy gondolom, hogy Weiss Manfréd egy megfelelően méltatandó hőse a magyar világnak, attól teljesen függetlenül, hogy milyen felekezetnek volt tagja, s attól függetlenül, hogy milyen különböző módokon lehet őt sértegetni, s rossz színben feltüntetni.

 

Köszönöm szépen a figyelmüket! – zárta előadását az előadó.

 

Kökény Sándorné Kalmár Veronika klubvezető megköszönte az elhangzott előadást, mely szerinte sikeresen méltatta ezt a nagyon érdekes, tehetséges, szorgalmas, s sokszor nagyon komoly szenvedéseket elviselni kényszerült embert. Egy nagytőkést, egy becsületes és derék családapát. Egyszóval, amit itt most hallhattunk, az azt hiszem, hogy nagyon sokunkat elgondolkodtat, hogy hallottunk-e már így Weiss Manfrédról? Egy óriási hiányt pótolt dr. Csillag János ezzel az előadásával. Örülök, hogy van aki ezt bólogatással is megerősíti.

Még egyszer nagyon szépen köszönöm.

 

Az Erzsébeti Televízióban adnak majd erről egy riportot, itt láthattuk dolgozni a kis stábjukat.

 

 

 

21.kerületi Hírhatár Online - Bárány Tibor

Fotók: Bárány Tibor

Video: centrumtv.hu

Utoljára frissítve: 2018-07-15 11:57:09

További híreink
A dezertőr, mint politikai playboy – kommentálta Magyar Péter felbukkanását a PHSZ
Magyar Péter bejelentése csalódás. Remény helyett további reménytelenséget, válaszok helyett további kérdéseket vett fel - állítja az immár politikai párttá szerveződött ...
2024-03-26 18:23:19, Hírek, Színes Bővebben
Dobrev Klára szerint nem Magyar Péter kell Magyarországnak
Varga Judit lemondott igazságügyi miniszter volt férje még a Demokratikus Koalíció vezetését is megrengette, miután többtízezres tömeget tudott összehívni március 15-én B...
2024-03-17 11:52:01, Hírek, Színes Bővebben
Tarlós a honvédelmi miniszter feleségét szeretné főpolgármesternek
A volt főpolgármester szerint Vitézy Dávid semmihez sem ért a közlekedésen kívül, Szentkirályi Alexandra – akit valamikor ő talált ki – viszont ismeri az önkormányzati m...
2024-03-17 11:51:59, Hírek, Színes Bővebben

Hozzászólások

Még nem érkezett be hozzászászólás! Legyen ön az első!

Hozzászólás beküldéséhez kérjük lépjen be vagy regisztráljon!
Oldal tetejére
Ezt olvasta már?
Szerinte Magyart elhagyta a felesége és ez bosszúállásra sarkallja.
Bővebben >>