A Csepeli Munkásotthon öt év híján egyszáz esztendős múltra tekinthet vissza. A 95 év történetének relikviáiból összeállított kiállítást a ház születésnapján, március 14-én, délután öt órakor nyitották meg a Galéria 21-ben és a színházterem melletti folyosón, valamint a ház előterében.

A szép számmal összegyűlt érdeklődő közönséget – akik között nem volt ott sem Csepel polgármestere, sem egyik alpolgármestere sem – kellemes élőzene fogadta, majd Juhász Gyula versét – A munkásotthon homlokára címmel – hallgatták meg, Klement Bence, a Jedlik Ányos gimnázium tanulója előadásában.

A kiállítás megnyitó ünnepségén Darvasi Ilona, a Csepeli Munkásotthon Kulturális Központ igazgatója mondott bevezető gondolatokat.

– Szeretettel köszöntöm Önöket a Csepeli Munkásotthon felavatásának 95. évfordulóján és bízom benne, hogy öt év múlva is találkozunk, ami már a 100. évforduló lesz. Engedjék meg, hogy szeretettel köszöntsem Schmittné Makray Katalint, olimpiai ezüstérmes tornásznőt, Csepel Díszpolgárát. Köszöntöm a csepeli képviselő-testület itt megjelent tagjait, köszöntöm a régi és a jelenlegi munkatársainkat, akik a 95 év alatt kivették részüket abból a fantasztikus munkából, ami itt zajlott.

A közművelődés nem tartozik a nagyon sikeres programok közé. Igazából csak az érzi, aki benne van, aki belép ebbe az otthonba. A munkásotthon név kicsit félrevezető: a mai világban sokszor azt kérdezik: munkásotthon – miért, kik laknak ott? Olyankor, ugye, elmosolyodunk, de igazából van ott valami: igazából ez egy otthon, s azok laknak itt, akik úgy érzik, hogy ide hazajönnek.  

Most pedig szeretném felkérni Schmittné Makray Katalint, hogy pár gondolattal járuljon hozzá e szép ünnephez – zárta beszédét Darvasi Ilona.

– Tisztelt Vendégek, Kedves Csepeliek! Nagy boldogság volt számomra, mikor tavaly díszpolgár lehettem, ami nemcsak egy ranggal jár, hanem azzal is, hogy lehetőségem van Önökkel többet találkozni. Megismerni életüket, kultúrájukat, eljárni sportversenyekre, s eljárni ilyen rendezvényekre, mint ez a kiállítás, és mint ez az ünnepnap. – kezdte beszédét Csepel Díszpolgára, majd így folytatta – 95 évvel ezelőtt, pontosan ugyanezen a napon, március 14-én avatták fel az új, csepeli munkásotthont. Valószínűleg annyival különbözött az akkori ünnep a maitól, hogy azon az ünnepségen részt vettek azok az emberek, akik az alapítók voltak, akik összeadták a pénzt, s akiknek a szülei, nagyszülei valószínűleg részt vettek az 1848-as forradalomban is (hiszen nem sokkal utánuk történt ez az esemény).

Különleges dolog arra gondolni, hogy ez a gondolat, a csepeli munkásotthon megépítése, közakaratból történt. Az emberek összejártak, találkoztak, a kocsmában ültek, és azon gondolkodtak, hogy de jó lenne valami nagyobb teret találni magunknak. Mert már kinőtték a kocsma méreteit, s nagyon jól érezték magukat együtt. Hiszen azokban az években nagyon sok gond volt, volt miről beszélni: az első világháború kitörése, utána a vége a világháborúnak, a világháborút követő egy év, az a szörnyű trianoni végzet, s utána jöttek még a nehéz évek…

A csepeli munkásember a szívében őrzi az együtt dolgozás, az együtt, az összetartozás érzését, s ezért épült meg ez az otthon. Az otthon, amely úgy hangzott – s ezt Ilona is így mondta –, hogy amikor elmentek otthonról az emberek, azt mondták, elmegyek az otthonba, mert ez a második otthonuk volt.

Mielőtt Önökkel beszélhettem, láttam a kiállítást. Megható az élmény: miből lett ez az épület és miből lett az, amit ők megálmodtak. Az a sokféle szakkör, az a sokféle lehetőség, amelyekben ők kiteljesítették életüket a munka után. Megtalálták az örömüket, hogy kifejezzék önmagukat, együtt lehessenek és alkothassanak valamit – volt, amikor mások örömére, volt, amikor a maguk örömére. Ez a dolog folytatódik a mai napig is. Ha ők ma itt lennének – valószínűleg itt vannak a falak között velünk – láthatják: 95 év után szinte töretlenül folytatódik, valósul meg az ő álmuk.

Arra gondoltam, mikor jöttem ide, hogy 95 év, s ha visszaszámolunk, az úgy is nagyon sok, de ha előre számolunk, s végiggondoljuk mi lesz majd 95 év múlva? 2110-ben? Lesz még akkor valaki, aki arról beszél majd, hogy Csepeli Munkásotthon? Lesz még valaki, aki arról beszél, hogy „190 évvel ezelőtt” megtörténtek ezek a dolgok?

Hát bizony, remélem, hogy lesz! Ez mind rajtunk múlik, Önökön, s azokon is, akik most nincsenek még itt, hogy ezt folytassák, töretlenül, ugyanazokkal az álmokkal és ugyanazokkal az érzésekkel.

Gratulálok Önöknek, mert Önök is részesei ennek, s gratulálok mindenkinek, aki a Csepeli Munkásotthonban valamit hozzátett ahhoz, hogy ez az épület fennmaradjon, álljon, s ez a közösség a mai napig együtt dolgozzon. Gratulálok az igazgató asszonynak, és elődjének, hogy folyamatosan dolgoznak az Önök életének jobbításán, és sok-sok értéket kaphatunk tőlük.

Köszönöm, hogy itt lehettem – zárta gondolatait Schmittné Makray Katalin.

– Köszönöm szépen Makray Katalinnak megtisztelő és nagyon szép, kedves szavait – vette át a szót ismét Darvasi Ilona –. Igen 95 év nagy idő. Nemcsak egy ember életében, egy épületében még inkább! Egy intézmény életében a leginkább! Mert egy intézményt működtetni, ahhoz kevés a pénz! Sokkal többre van szükség hozzá: nagyon–nagyon sok szeretetre, energiára, barátságra, összefogásra, összetartásra!

Azok az emberek, azok a csepeliek, azok a csepeli munkások, akik ezt az intézményt létrehozták 95 évvel ezelőtt, valamit akartak! Azt gondolom, hogy nagyon jót akartak, mert ez az intézmény a mai napig is működik, nem is akárhogyan!

Aki igazából erről tud beszélni, ő az én elődöm, Nagy József, aki pillanatnyilag, és elég régóta, ő a Csepeli Munkásotthon Alapítvány Kuratóriumának elnöke, s több mint 42 éve itt dolgozik ebben az intézményben. Neki és Szegedi Péternek, aki szintén negyven éve dolgozik itt a Csepeli Munkásotthonban – nekik, kettőjüknek köszönhetjük, ezt a gyönyörű kiállítást, amit összegyűjtöttek a hosszú évtizedek alatt, s amit most mi megtekinthetünk.

Felkérem Nagy József igazgató urat, beszéljen egy pár gondolatot erről a 95 évről.

– Csókolok mindenkit – köszöntötte Nagy József az egybegyűlteket –, nagyon boldog vagyok, hogy ilyen sokan együtt vagyunk. Azok vannak itt, akik szeretik ezt a házat, akik sokat tettek ezért a házért. Ezt az ünnepet azért szerveztük meg, hogy álljunk meg egy pillanatra, s mindenekelőtt gondoljunk tisztelettel az elődökre! Azokra, akik nagyon sokat tettek azért, hogy ma itt lehetünk.

Tessék meggondolni, hogy 1918, egy vesztes háború után, a kis pénzüket összerakták, hogy 1920-ban felavathassák az épületet. Amikor majd Önök előre jönnek, láthatják, ez az a pillanat – mutatott Nagy József a falon lévő, kinagyított fotóra, mely a ház avatás-kori állapotát rögzítette – amire most emlékezünk: még megvan a Szaufner-féle vendéglő, azaz a régi Munkásotthon, s felépült a Diebold Herman által tervezett, és nagyon szépen felépített, úgynevezett „nagyterem”, ma úgy nevezzük, hogy színházterem.

Itt aranyos gyermekek vannak mögöttem, akik már készülnek a fellépésre, nézzük el nekik, hogy ők már izgulnak, de hát ők a jövő, a munkásotthon jövőbeli látogatói! Nagyon sok gyermek jár a házba és biztosítva van a ház jövője, általuk is.

Kedves Vendégek! Drucker Tibor, aki itt ül most közöttünk – Tibor, üdvözöllek, és köszönjük, hogy eljöttél – két könyvet írt a Csepeli Munkásotthon 95 évéről. Ezek kötetnyi emlékek és élmények, ezért én csak kivonatosan fogok szólni egy pár dologról, de talán tanulságos lesz: hogyan is történt e ház története, s a mába hogyan jutottunk el?

1911-ben alakult meg a munkásotthon szövetkezet: gyűjtést rendeztek, bankkölcsönt vettek fel és megvásárolták ezt a földszintes épületet, az egykori Szaufner-féle vendéglőt. Ebben egy nagy, úgynevezett „billiárdterem” volt, amelyben mintegy 200 fő foglalhatott helyet. Ezt nagyon gyorsan kinőtték! Mert beköltöztek a földszintes épületbe a különféle szakcsoportok, az énekkar, a Vigalmi Gárda és könyvtári élet is folyt. Azonnal felmerült egy nagyobb terem építésének igénye.

1916-ban megvásárolták a szomszédos telket (a Csepeli Munkásotthon ingatlana ma is két telken nyugszik, s majd elmondom, hogy hány épület, milyen hasznos területtel), és Diebold Herman neves tervező tervei alapján 1917-ben elkezdődött az építkezés.

Bejelentem Önöknek, hogy a mai napon, néhányan délelőtt felkerestük azokat a sírokat – többek között Diebold Herman sírját is – a Farkasréti Temetőben, akik nagyon sokat tettek ezért a házért, akik sokat felléptek itt (például Gobbi Hilda, Kovács József, Bessenyei Ferenc és sokan mások), és egy-egy szál virággal és koszorúval tisztelegtünk.

1917-ben tehát megindult a nagyterem építése, Bocsák János, pesterzsébeti építőmester vezetésével.

Most egy nagyon fontos dolgot szeretnék mondani: az építkezés KÖZAKARATTAL történt! Mindenki akarta! Segített a Szociáldemokrata Párt csepeli szervezete, segített Weiss Manfréd, segített a Vasas Szakszervezeti szövetség, és – nem utolsó sorban – a csepeli lakosság, akik építették, hiszen eljöttek kétkezi munkával dolgozni is, s megvették a kibocsátott részvény-téglajegyeket, hogy mielőbb tető alá kerülhessen az épület.

Ez sikerült is: 1920. március 14-én, ma 95 éve! Tibor nagyon szépen ír arról, hogy milyen volt a megnyitó ünnepség, a munkásságnak egy óriási ünnepe volt ez, 95 évvel ezelőtt.

A szép, új terem 30x14 méteres, karzatos volt, falait aranyozott gipszminták díszítették, a mennyezetet kazettás vasbeton dongaboltozat alkotta. (Már beszéltünk a kollégákkal arról, hogy egyszer majd megszervezünk egy olyan ház-nézést, hogy feljöhessenek a padlásra, s ezt a fantasztikus építészeti alkotást felülről is megcsodálhassák.) Akkoriban ez nagyon korszerű, modern megoldás volt, s ma is párját ritkítja.

A terem boltozatát két hatalmas pannó-festmény díszíti (egyenként 12x2 méteresek), Maróti Géza, híres szobrász, és festőművész alkotása: az egyik a munka, a másik a művészet dicséretét ábrázolja, allegórikus megfogalmazásban. Rövidesen nyitjuk majd az ajtókat a gálaműsor megtekintésére, s amikor égnek majd a fények, láthatják ezeket a képeket, melyek páratlanok Magyarországon, ugyanis Maróti Géza elsősorban Mexikóban és Amerikában dolgozott.

A ház a két háború között szövetkezeti formában működött. 1945 után pedig a Csepel Művek működtette és támogatta.

1962 és 1968 között hatalmas felújítás és bővítés zajlott le: lebontották a régi, földszintes, Szaufner-féle részt, s felépítették a mai, hatalmas, L-alakú épületrészt. Ennek kapcsán volt egy nagyon szomorú momentum: az átalakításnak áldozatul esett a nagyterem gyönyörű utcai homlokzata. Nem lehetett akkor máshogy megoldani, egységes külső homlokzatot kellett létrehozni, ezért ezt el kellett bontani. Megmaradt viszont a nagyterem, amit majd hamarosan láthatnak.

A Csepeli Munkásotthon ekkor nyerte el mai arculatát. Tehát: két telken, négy épületben működik, s az ingatlan egészen a Deák Ferenc utcáig terjed. A négy épületben5400 négyzetméterhasznos területtel, 129 helyiségben működik a ház, folyik a munka. Ezek az épületek biztosítják a teret és a fedelet a közművelődési munkához, ahhoz, hogy az emberek itt kulturáltan tölthessék el szabadidejüket, hogy a gyermekek itt rendszeresen művészeti foglalkozásokon vehessenek részt, hogy működhessen a könyvtár, hogy művészeti egyesületek, klubok, szakkörök dolgozhassanak.

Tíz nagyvállalat állt a munkásotthon mögött. Ezek a vállalatok – sajnos – egy-két kivételtől eltekintve vagy jogutód nélkül megszűntek, vagy átalakultak. Ez Csepel nagy gondja ma! Miután ez megtörtént, 1990-ben a vállalatok egy alapítványt hoztak létre, és az ingatlant, a Csepeli Munkásotthon ingatlanát viszik az alapítványba!

Az alapítvány ma is működik. 25 éve a Csepeli Munkásotthon alapítványi formában működik! A munkásotthon alkalmazottai, alapítványi alkalmazottak.

Szeretnék valamit hangsúlyozni, mert sokféle nyilatkozat hangzott el, és mindenféle „offshore-ozás” is volt az elmúlt években: AZ ALAPÍTVÁNYBAN LÉVŐ INGATLAN EL NEM IDEGENÍTHETŐ, CSAK AZ ALAPÍTÓI CÉLT, CSAK A KULTÚRÁT SZOLGÁLHATJA! Ameddig ez működőképes volt, soha, senki el nem akarta ezt venni, s ez az alapítvány most is mindent megtesz, hogy a kultúra szolgálatában működhessen ez a ház! Az alapítványnak öttagú kuratóriuma van, és háromtagú felügyelő-bizottsága dolgozik. Minden döntést meg szoktak hozni ahhoz, hogy az alapítvány és a ház folyamatosan tudjon dolgozni.

Az alapítvány létrehozásakor azonban megszűnt a vállalati támogatás! A munkásotthon korábbi költségvetéséből egy forrás kiesett, s körül kellett nézni, hogyan tudjuk működtetni ilyen körülmények között?

Ekkor jött létre egy országos civil szervezet: a Területi Művelődési Intézmények Egyesülete (központja a Fehérvári út 47. szám alatt van), amelynek alapító tagja a Csepeli Munkásotthon Alapítvány! Ezen keresztül nyer el a Csepeli Munkásotthon minden éves munkájához állami működési támogatást, pályázat útján.

Szeretném elmondani azt is, hogy minden időben nagyon gazdag és sokszínű kulturális élet folyik a házban, ma is. Itt mindig működött befogadó színház, művészeti egyesületek, klubok, szakkörök is dolgoztak, dolgoznak. Ha Csepelre vendég érkezett, itt voltak a nagygyűlések.

Sokáig – 1994 és 2010 között, a szocialista többségű önkormányzatok idején – az önkormányzat minden évben megkötötte velünk a közművelődési megállapodást, s az alapítvány minden évben önkormányzati támogatásban részesült. Ez azt jelentette, hogy működhetett a befogadó színház, kaptak támogatást a művészeti együttesek, s ezen kívül jutott egy kis összeg mindig az épület felújítására is (mert amortizáció azért mindig van).

Ebben az időszakban, 2000-ben kezdődött el a színházterem nagy felújítása. Az évek során erősen elhasználódott színháztermet 12 év alatt, szakrestaurátorok munkájával, mintegy 100 millió forint ráfordítással, csodálatosan felújítottuk. Teljesen új színpadi keretezés épült, eltűntek a lambéria-burkolatok és előtűntek a szép, eredeti színek a falakon. Ezt hamarosan Önök is láthatják, amikor bemennek a terembe.

2010-től – sajnálatos módon – nincs együttműködés a csepeli önkormányzattal. Kezdeményezéseink ellenére sem sikerült ezt megoldanunk, ezért a Csepeli Munkásotthon költségvetése ma három lábon áll: saját bevételek forrása, állami működési támogatás, egyéb pályázatok útján elnyert összegek, amelyek kimondottan a tartalmi munkát támogatják.

A múlt minden értékével ma is megvan a ház. Köszönetet mondok mindenkinek, aki csak a legcsekélyebb mértékben is segítséget nyújt ehhez. Ma húsz fő dolgozik a házban, sőt vannak nagyon kedves kolleginák, akik önkéntesként dolgoznak nálunk, vagy a közművelődési program keretében vannak nálunk – megszerettük őket, és szívesen dolgoznak velünk.

Azt gondolom, hogy mi mindent el fogunk követni, hogy a ház a jövőben is a csepeliek szolgálatában álljon.

Tavaly 41 színházi előadás volt a munkásotthon Csepel Színházában. Igazgató asszony színházi szakember, csodaszép előadásokat hoztak ide! A Csepeli munkásotthon kisugárzása, vonzereje jóval tágabb Csepelnél, túllépi a kerület határait. Dömsödről, Apajpusztáról, Ráckevéről, Halásztelekről autóbuszokkal jönnek hozzánk a gyermekek, osztály-szerkezetben, s nézik az előadásokat. S jönnek a felnőttek is a felnőtt színházi előadásokra és egyéb, koncertekre, rendezvényekre.

Kedves Vendégeink! Tekintsék meg a kiállítást. Ennél jóval több dokumentummal rendelkezünk, ez a mostani, egy kicsit főpróbája is a majdani, századik évfordulónak, amit az igazgató asszony is említett. Ezeket az emlékeket nyaranta majd elővesszük, amelyeket elődeink összehoztak, s a századik évfordulón – remélem mindnyájan együtt leszünk itt –, az egész földszinti térben kiállítást fogunk rendezni, így tisztelgünk majd ismét elődeink között.

Köszönöm a figyelmüket, hamarosan nyitjuk majd az ajtókat, kérem fáradjanak majd be a színházterembe és kérem, tekintsék majd meg a gálaműsort, s ha tetszenek a számok, kérem tapsoljál meg.

Nagy József beszéde után a Csemeték gyermekcsoport adott elő egy játékos dalt, majd a résztvevők megtekintették a kiállítást és lassan bevonultak a színházterembe, ahol 18 órakor elkezdődött az egyórás gálaműsor.

Piros Ildikó, Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes művész egy verset mondott el, majd a Csep’ Jazz Dance felnőtt formációs csoportja Végh Alexandra koreográfiáját adta elő Szívdobbanás címmel. A Csemeték óvódás néptánccsoport lépett utánuk a színpadra, Balázs-Kiss Krisztina koreográfiáját adták elő, Játszadozó-táncolkodó címmel.

A Csep’ Jazz Dance junior modern csoport Hodonszky Júlia koreográfiáját adta elő, Belső út címmel.

A Csepeli Öregtáncosok Egyesülete (CSÖTE) Barta Viktória és Somogyvári Imre koreográfiáját mutatta be Megy a gőzös… (széki táncok) címmel.

Majd Fekete Zsófia, a Csep’ Jazz Dance szólótáncosa Végh Alexandra koreográfiáját adta elő, Ártatlanság kora címmel.

A gálaműsor befejező részében a Csepel Táncegyüttesé volt a színpad. Műsoruk a következő volt: Paluch Norbert: Egy szombat este Kazáron (részlet), Szatmári botoló és friss, Legényes a Két falu tánca című koreográfiából (részlet), előadta Szépál-Bajtai Éva és Farkas László „Berci”. A táncosokat a Tarsoly zenekar kísérte.

A gálaműsor után a ház korábbi és mai dolgozói, s a vendégek baráti beszélgetésen idézték fel emlékeiket. Nagy József egy kupica „csepeli rettenetessel” köszöntötte a vendégeket, akiknek jó hangulatához a finom itóka is hozzájárult. ( A kivetítőn a munkásotthon korábbi rendezvényein készült archív filmek peregtek.)

– Kedves kolleganőimmel és kollégáimmal azt gondoltuk, hogy a mai ünnepnapon a tárgyi emlékek bemutatása mellett a közösen eltöltött perceket is felidézhetjük. A Csepeli Munkásotthonnak mindenekelőtt Csepelért-díja van, melyet a helyi önkormányzattól kapott. Forster Gyula Emlékérmet kapott a ház a nagyterem restaurálási munkáiért, s a ház a Demény Pál Emlékérem kitüntetettje is. A Csepeli Munkásotthon megkapta a Magyar Szakszervezetek Művészeti Díját is. A ház együttesei nagyon sok értékes trófeát és díjat hoztak haza. Amikor egy együttes elmegy külföldre, a hazáját is képviseli és a szűkebb pátriáját is, és azt a műfajt is, amivel kimegy.  Amikor egy Benelux fesztiválon a hollandok előálltak a fapapucsos tánccal, mi pedig kimentünk a színpadra a Kalotaszeggel, nem volt kétséges, ki nyeri a fesztivált.

Ma este a kollegáink finom szendvicseket és sütiket készítettek, fogyasszátok egészséggel, s hamarosan jön egy nagy születésnapi torta is, némi tűzijátékkal a tetején, amelyet közösen fogunk elfogyasztani. Majd pizzák érkeznek – jó étvágyat kívánok ezekhez.

Megragadom az alkalmat, hogy köszönetet mondjak munkatársainknak, azoknak, akik sokat tettek a ma estéért. Szeretnék köszönetet mondani Tóth Mihálynak (igazgató-elődömnek), aki polgármesterként 16 éven át segítette ezt a házat: ebben a teremben adták össze a csepeli párokat, az első csepeli képviselő-testület itt alakult meg, s később sok éven át itt tartotta üléseit a képviselő-testület. Itt voltak az önkormányzati nagyrendezvények, színházi és egyéb programok. Szeretnénk ezeket a lehetőségeket a jövőben is bemutatni. Siklós Mária neves építész mindig azt mondta: ez egy jól megépített ház. Miközben tele van a színházterem, a táncteremben nyugodtan folyhat másik rendezvény – nem zavarják egymást, sőt fent legalább 35 teremben is nyugodtan mehetnek párhuzamosan az egyéb rendezvények.

Az az érzésem – látva a működés gondjait – hogy attól el kell köszönni, sajnos, hogy itt nagy létszámú munkatársi gárda legyen. Meg fognak erősödni a civil szervezetek, és eljön majd az idő, hogy mondjuk egy egyesület tervezi-szervezi-bonyolítja a bált a tőlünk bérelt teremben (a 70-es években ezt mind a népművelő csinálta).

A CSM-ben volt tíz nagyvállalat, s ők mindig megszervezték a saját báljaikat, öt biztosan nálunk volt, öt a csepeli sportcsarnokban. Plusz mi is megszerveztük azokat az idénybálokat, zenés-táncos rendezvényeket, amelyek népszerűek voltak és nagy közönséget vonzottak. Itt énekelt Máthé Péter, itt játszott a Syrius együttes – fantasztikus élet volt. Azt gondolom, hogy ez a ház a jövőben is nyitott lesz, partnereket fogunk keresni, hogy több rendezvényünk legyen, vonzó és megfizethető programok legyenek. A magyarnóta műsorokkal most az a helyzet, hogy miközben megemelkedtek a megrendezés költségei, ezzel párhuzamosan csökkent a fizetőképes kereslet azokban a körökben, akik ezt a legjobban szeretik. A nyugdíjasok kétszer is meggondolják, hogy ketten kifizessenek-e háromezer forintot egy estért, pedig ez nem egy drága ár. Keressük az olcsóbb, ám változatlanul színvonalas programok lehetőségeit.

Gyorsan mennek az évek (rajtunk látszik, a hölgyeken nem), s a következő öt év hamar eltelik, és rövidesen itt lesz a századik évforduló! 2020-ban egy egész földszintet felölelő, nagy kiállítást fogunk rendezni, addigra átválogatjuk a mérhetetlenül sok archív anyagot, emléket. Akkor újra együtt leszünk, s a maihoz hasonlóan, jól érezzük magunkat.

Isten éltesse a Csepeli Munkásotthont, Isten éltesse Kedves Mindnyájatokat! Egészségetekre!

A pohárköszöntő után Darvasi Ilona igazgató vette át a szót:

– Szeretném megköszönni itt mindenki előtt Makray Katikának, hogy eljött hozzánk, s megtisztelte jelenlétével ezt a számunkra nagyon fontos rendezvényt. Köszönjük, hogy itt voltál, s köszönjük a kedves szavakat! – s egy virágcsokrot adott át Csepel Díszpolgárának.

Schmittné Makray Katalin megköszönte a figyelmességet:

– Köszönöm szépen, bár még nem dolgoztam meg érte, de igyekezni fogok, hogy megérdemeljem a bizalmat!

Majd megérkezett a születésnapi torta, tetején az épület képével és a felirattal: 95 éves a Csepeli Munkásotthon, s a rendezvény a vacsorával folytatódott, s fejeződött be.

Közben még Drucker Tibor, aki 1956 és 1961 között volt a munkásotthon igazgatója, kért szót:

– Nagyon nehéz mondani bármit is, olyan színésznagyságok után, akik itt szerepeltek és szerepelnek. Köszönöm szépen, hogy lehetőséget kaptam, hogy találkozzam régiekkel, barátokkal, Tóth Misitől Bolla Dezsőig, mindenkivel, akivel együtt dolgoztunk „pár” esztendővel ezelőtt. Húsz évvel ezelőtt is itt voltam az ünnepségen, s arra gondoltam, milyen szép lenne a ház vezetésétől, ha húsz év múlva is ugyanebben a körben, ugyanilyen fiatalon ünnepelhetnénk. A magyar költőóriás mondta azt valahol: „Akármit mondasz, mindegy, óh, ki kérdi, mit énekel a kis madár, azért édes sejtéssel halljuk hangjait. Te csak virág légy, drága csecsebecs, haszontalan, de szép, s ez érdeme”. Ebben a korszellemben szerettem volna köszönteni Önöket, megköszönni, hogy gondoltatok ránk, akik valamikor itt tevékenykedtek. Úgy érezzük, hogy az, amit itt most láttunk, az a vágyunk teteje. Ragyogó dolog volt a jövőnket látni a pici gyerekekben, , akik táncoltak, s hallatlanul nagy munkát éreztem abban, hogy így fel tudták őket készíteni. A középkorú és néhány veterán táncost látva, azt súgtam oda Tóth Mihály igazgató úrnak, hogy ennél szebben mi sem tudtuk volna eltáncolni. Abban a reményben, hogy húsz év múlva mi is ilyen módon táncolunk, szeretném, ha találkozhatnánk. Addig is minden szépet és jót kívánok valamennyiőjüknek!

21. kerületi Hírhatár Online